Attól tartok, Szomjas György idejekorán stoppolta az eastern elnevezést, így a mai, westernre gerjedő távol-keleti filmesek, illetve a filmjeiket beskatulyázni vágyó filmes szakírók bajban vannak, hogyan illessék eme furcsaságokat. Pedig Távol-Keleten, a rendes Nyugat-kultusz egyik oldalágaként, újabban sok olyan film készül, melyekben a jól ismert western-klisék sorjáznak, innen nézve vicces összképet mutatva. Ha maradunk az ételekről elnevezett analógiánál, hiszen már a spagetti-western is egyfajta nemzetspecifikus paródia volt, akkor volt már tom yam western, sukiyaki western és akkor most itt a kimchi western, Korea nemzeti káposztasalátájáról elnevezve. A mienk akkor miért nem lett gulyás western? Vagy eastern, vagy mi?
Kim Ji-woon, aki az izmos dél-koreai film zsánerfilmes szekciójának komoly rajongói táborral rendelkező alkotója, szinte minden filmjében egy-egy stilisztikai mesterművet alkot meg, a klasszikus hongkongi gengszterfilmtől a horroron át a jelen eset apropóját képező spagetti westernig. Alkotói módszere egyszerű, mondhatni tipikusan távol-keleti: aprólékosan megfigyeli a kiszemelt nyugati terméket, hogy néz ki, mi van benne, mitől működik, aztán otthon ezekből előállítja a saját verzióját. Ahogyan annak idején a nagy japán cégek, majd mintájukra az összes keleti kis, közepes és nagy tigris gazdasági csodagyártói is csinálták. Kim Ji-woon ez alkalommal Sergio Leonét nézte ki magának, ez persze már a címből is egyértelműen látszik: A jó, a rossz, és itt a verse, a gyagyás. A filmben a két legismertebb Leone-spagetti, a Volt egyszer egy vadnyugat és A jó, a rossz és a csúf jellegzetes motívumai, pillanatai vannak itt valami eszement tempóban, koreai ízlés szerint összegyúrva, koreai szereplőkkel, koreai helyszíneken. Konkrét jelenetek vannak egy az egybe, vagy kis variációval átemelve e két műből: van nyílegyenes pályán veszteglő vonat, van fejünk felett átszáguldó vonat, van kívülről trükkös akció, rosszemberek kiiktatására és van a vonaton saját nyálában, vérében kúszó gonosz ember. Van echte Morriconés fütyülős zene, ám itt már van idegen anyag is, pl. Tarantino Kill Billjéből is ismert Santa Esmeralda-féle Don't Let Me Be Misunderstood. (Tarantino szelleme amúgy is ott lebeg az összes távol-keleti western felett...) Van történelmi tabló, vagy legalábbis annak igénye is, hiszen ha úgy nézzük, a film Korea huszadik századi történelmének egy zűrös szakaszát allegorizálja: amikor az oroszok, a kínaiak és a japánok egyszerre akarták a befolyásukat megszerezni e (innen, térképen nézve) nyúlfarknyi félsziget felett. Van kötelező pisztolypárbaj, összevont szemöldökös nézésestül, ami itt elég viccesen néz ki, tekintve a mandulavágású szemek arrafelé igen elterjedt voltát.
Azonban nem szolgai másolat a film, nem remake és nem is paródia, mint azt talán sokan gondolják. Szerintem véresen komolyan gondolta Kim Ji-woon e filmet is, mint ahogy az eddigi összeset. Egész egyszerűen másként jár az agya, mint Leoné-é (és a mienk), más kultúra, más motiváció. Tetszik neki a forma, a tartalmat pedig majd ő belepakolja. Nos, ilyen a film. Tartalom nem sok van benne, egy kincsekhez vezető térkép utáni rohangászás az egész, néhány burleszkszerűen humoros jelenettel, melyeket a 'gyagyás' szereplő szállít, e film lényege nem a sztori. Kim Ji-woon egy totális csapást akar mérni az érzékeinkre, az abszolút mozit óhajtja megalkotni. Ennek megfelelően rengeteg látványosan kivitelezett lövöldözés és üldözéses jelenettel van a film telezsúfolva, ezek hivatottak a lényeget szolgáltatni. Közben persze az ismert Leone-motívumok, illetve azok kiforgatásai fűzik össze e tűzijátékot, ezek számunkra szórakoztatóak, feltéve, ha felismerjük őket. A film tele van efféle idézetekkel. Színészi alakításokról nyugati értelemben nem lehet beszélni, itt inkább valamiféle rajzfilm-karaktereket látunk, ám ez itt így stílusos. Teljesen más a film ritmusa, ne várjuk az ismert hosszú snitteket, a szélben lebegő kabátokat, a talpunk alatt fütyülő szelet, e filmben persze benne vannak ezek is, de úgy, mintha felgyorsítva vetítenék a Jó, a Rosszat: az uszkve 3 óra lemegy 2 óra alatt... A híres hármas párbaj parafrázisa is pikk-pakk-puff-puffpuff. És vége. Így ilyen ritmusban a film szinte elröppen, és úgy állunk fel, hogy mekkora egy baromság volt ez! És milyen jól elszórakoztunk rajta... Be is nyomjuk rá a 7/10-et.