Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a zenei tárgyú dokumentumfilmek között ez a film az alap. Sikerült megszereznem a leghosszabb, 228 perces USA-ban kiadott rendezői változatot, hogy még egyszer felidézhessem azt, amihez gyakorlatilag 
életkori, kulturális és földrajzi sajátosságok miatt közöm sincs.
Így csak hihetem, hogy tökéletesen idézi meg '69 woodstocki nyarának eufórikus hangulatát. De közvetít valami olyan örömet, békét, elszállt boldogságot, amilyet más filmen még nem láttam. Az osztott képernyő dupla, olykor négyszeres mennyiségben szállítja a képi információkat adott időegység alatt. Olykor dekomponált, még mai is gyanúsan korszerűnek ható kézikamerázás tökéletesen közvetíti a film hitelét. A zenei betéteket idilli életképek színezik, rövid, pergő miniinterjúk, szolgálati közlemények tagolják, de a visszás dolgokat is szemérmetlenül megmutatja Michael Wadleigh. Nemhiába kapott Oscart érte.
Szarul szól a zene, mégis átjön a féktelen lendülete. Feltűnik Richie Havens rusztikus gitározása, ahogy gyakorlatilag hüvelykujjával barrézva, akkordok nélkül csak a ritmust veri a dobozgitáron: freedom, freedom! Crosby, Stills és Nash úgy énekelnek, mintha ezer éve együtt lennének, holott ez második fellépésük. Country Joe and the Fish úgy legalizál, hogy erre még Peter Tosh is csak csettintene. Jerry Garcia sem adja alább, sajna őket (Grateful Dead) nem hallhatjuk. Arlo Guthrie egyenesen édes. Janis Joplin úgy énekel, mint a lemezen, de ahogy Joe Cocker előadja, hogy milyen jó néha egy kis segítség a 
barátoktól, bőven benne egy oktávban, azt meg lehetne mutatni a megasztároknak, hogy énekel egy valódi énekes. Santana Soul Sacrifice-a elsöprő energiabomba, csakúgy, mint Alvin Lee I'm Going Home-ja. Sly and the Family Stone és ShaNaNa hihetetlen extrém showműsort ad. A közönség ma már szinte elképzelhetetlenül osztatlan lelkesedéssel fogad minden fellépőt. Megdöbbentő, hogy Jimi Hendrix végső, apokaliptikus fellépését már csak néhány száz ember nézte végig. És megdöbbentő, milyen eleganciával és magától értetődő természetességgel festette fel a '69-es Amerika tablóját gitárján.
A végső kép tájkép, csata után. A szeretet, béke és a zene egyszervolt csatájának romjai. Asanisimasa pontjai nem kevesebbek, mint 10/10.
