A véletlenszerűen adódott Tommy Lee Jones-napok folytatódnak, ez alkalommal egy vadonatúj krimi került a képernyőmre a mélyen barázdált arcú színész főszereplésével. Színhely az Amerikai Egyesült Államok egyik legizgalmasabb vidéke, a mocsaras, zsombékos, fojtóan meleg Mississippi-delta. Sok filmből ismerhetjük e vidéket, Bud Spencer ufógyerekes filmjétől kezdve Jim Jarmusch törvénytől sújtva bolyongó alakjaiig, de 
Mundruczó is valami ilyesmit kereshetett a Deltában. Végtelen számú szúnyog, alligátorok, mokasszinkígyók, szétterpeszkedő törzsű mocsári cédrusok, mangróve-erdők. Ez sem vénnek való vidék, iszik is mindenki kefekötőmód.
Robicheaux seriff (őt játssza Tommy Lee Jones) is így indít: - Alkoholista vagyok. Ezen aztán nem segítenek a mocsárból sorozatban előkerülő oszló hullák sem, de iszik az éppen környéken forgató híres hollywoodi sztár is (neki fontos szerepe lesz később), iszik a film egyik producere is, aki történetesen a seriff gyerekkori iskolatársa, ám ettől még közel sem jó barátok. Iszik mindenki, mint a Carmina Buranában. Sőt, egyszer még LSD is kerül a seriff italába, melynek köszönhetően napi kapcsolatba kerül a híres gettysburgi csata egyik tábornokával is, akivel aztán a zsaru jól elmoralizálgathat az élet dolgain. Emígyen tehát Robicheaux seriff kénytelen a zizegős elektromos ködben levezényelni a film tárgyául szolgáló szövevényes ügy kinyomozását, melyet a műfajilag kötelező buktatók, vakvágányok és kelepcék teljesítésével a film végére -mintegy meglepetésszerűen- sikeresen abszolvál.
Mivel lehet a gyakorlatilag Sherlock Holmes ügyei óta eléggé szétcincált nyomozós 
történeteket ma is érdekessé tenni? Először is, végy egy karakteres főszereplőt. Tommy Lee Jones karakteres színész, mondjuk arca nem sokat mozdul, gyaníthatóan azért, mert ha változtatna arckifejezésén, a ráncai rögtön egy tökéletesen ismeretlen szereplő arcát mintáznák, ez pedig okozhat némi malőrt a cselekmény problémamentes bonyolításában. Viccet félretéve, ő az eszköztelen színészetet műveli, de én speciel bármit elhiszek neki, pedig ugyanúgy néz, amikor dühös, meg amikor szerelmes. Ja, vigyorogni szokott, na az durva! Viszont mindig meglep, milyen fitt, amikor a kissé ösztövér öregember akciózni kezd. A helyszínről már szóltam. Adott a különböző szereplők közti társadalmi különbség, melynek dinamikája jól jön a drámai feszültséghez, ez ebben a történetben színeződik a déli államokra ma is jellemző fekete-fehér elkülönüléssel is. Érdekes elem a filmen végighúzódó enyhe pszichedélia is, valamint az ebből is fakadó "gomolygó" időkezelés is.
A neves francia rendező, Bertrand Tavernier filmje mégsem üt akkorát, mint amekkorát üthetne. Néhol kicsit széteső a film szerkezete, mintha a valódi stáb is delíriumban lett volna, egy jól működő kriminek pedig feszülnie kell(ene). Néhol azonban, váratlanul, mint ahogy Józsi bácsi sufni-vegykójának mechanizmusa is hat, kifejezetten izgalmassá válik a film, néhol meglepően csararodik a sztori, de sajna a végére elfogy a szusz. Pedig a genya gonosz megérdemelt volna valami látványosabb véget. A szereplő színészek azonban nem tehetnek semmiről. TLJ rendben van, de a többi színész is ott van: például John Goodman kövér, arrogáns és bunkó producer-maffiózója méltó a korábbi elementáris figuráihoz. Mindent összevetve, Tavernier néhol elerőtlenedő, széteső, de összeségében, furcsaságában mégis érdekes krimije az asanisimasa szerint 6/10 pontot ér.
