Gus Van Sant igenis jó rendező, hiszen aki Otthonom, Idaho, az Elefánt és a Good Will Hunting elkészítése mellett nagy részt vállal abban, hogy Tarr Béla életműve viszonylag szűk körben bár, de kultusz legyen Amerikában, az jó rendező, mivel a filmhez ért. Más kérdés, hogy a Milk sok szempontból valóban nem jelenti pályájának csúcsát, azonban 
rossz filmnek semmiképpen nem nevezném.
Először is, témaválasztásában abszolút menő és bátor, hiszen a homoszexuálisok a heterókkal egyenjogú élethez való jogáért való küzdelem még Amerikában is cinkes téma, manapság, egy a hátrányos megkülönböztetést saját bőrén érző elnök alatt is, de még inkább az volt ezelőtt 30 évvel ezelőtt és még régebben, a mi kis kedves és toleráns országunkról nem is szólva. Harvey Milk, az első, homoszexualitását nyíltan vállaló és annak elfogadásáért küzdeni, harcolni is kész politikus -az ő életéről, küzdelmeiről szól ez a film- példája azóta sem vált ragadóssá, annak ellenére, hogy valószínűleg nem lett kevesebb meleg politikus azóta sem. Mindössze néhány bátor és becsülnivaló, bár erősen politikai marketing-ízű coming out történt azóta a világban, nem több. Nálunk eleddig összesen kettő, hiszen csakis az számít, aki magáról mondja, az összes többi szimpla, ocsmány, rágalmazó buzizás. Milk San Francisco önkormányzatának volt képviselője, aki amelett, hogy nyíltan vállalta hovatartozását, ezen messze túlmenően megszervezte a melegek egyenjogúsági harcát, sőt annak élére is állt (míg tehette). Ehhez háttérinformációként fontos megemlíteni, hogy nem véletlenül San Francisco lett a helyszíne a meleg büszkeség kipattanásának, nem pedig valamelyik közép-
nyugati város. Frisco, gyakorlatilag megalapítása óta etnikailag és kultúrálisan az egyik legszínesebb városa volt az Államoknak, így természetesen fogadta be mindig is a legkülönbözőbb furcsaságokat és vált a legtoleránsabb amerikai várossá. Elég csak rákeresni egy jellegzetes friscói városképre a gugliban, egyből látni mennyire más látványt nyújt, mint a megszokott amerikai városok. Ismert látványosság a híres Chinatown, vagy a Lisszabont idéző villamosok. A hatvanas évek közepén egyik városnegyede a híres (később egyre hírhedtebb) Haight Ashbury a hippivilág nemhivatalos központjává vált, szabad a fű, szabad a csók, ugye, így tán nem meglepő, hogy a melegek (férfiak és nők egyaránt) szívesen költöztek ebbe a szabad és szabados városba. Mindazináltal a különböző szabados életvitelek inkább hajlanak az anarchiára, mint a tömeges együttmenetelésre, Milknek így egyáltalán nem volt könnyű dolga még a 
melegek között sem, nem szólva a város szabadosságától mereven elzárkózó bigott, konzervatív részére, inkluzíve a szinte teljes rendőrséggel.
Másodsorban, a film teljesíti célját is, hiszen bemutatja nekünk Harvey Milk figuráját, küzdelmeit, szerelmeit életét, hiszen gyakorlatilag ez volt az élete. Persze, nem részletezi ezt túl, valamikor a hetvenes évek elején kapcsolódunk be Milk életébe, amikor biztosítási ügynökként keresi kenyerét, hogy aztán az ebben a munkában kikristályosított és a meleg férfiakra amúgy is jellemző sima bőbeszédűségét a politika frontján hasznosítsa saját maga, és ezzel együtt a vele hasonló gondokkal és örömökkel küzdő többi meleg és leszbikus érdekében. Látjuk, hogyan kezdi egy kis fotósboltból kiindulva a szervezkedést, toborzást, hogyan egyezkedik a másságát mereven elutasító ír katolikus közösséggel, valamint a gazdag és befolyásos, ám óvatos meleg körökkel, hogyan küzd meg a rendőrökkel, a sajtóval és hogyan a melegek elleni boszorkányüldözést szító konzervatív és szűklátókörű amerikai hatalmasságokkal. Miért lenne baj, hogy az ábrázolt kép idealisztikus? Van Sant nem dokumentumfilmet készített, ahol fel lehetne róni a figura történelmileg és pszichológiailag árnyalt ábrázolását, hanem példaképet állít a meleg közösségek piedesztáljára. Felmutat egy embert, egy sorsot, hogy íme: kövessétek! Ehhez mérten még kifejezetten realisztikus a meleg közösségek örökösen cívódó, féltékenykedő, áskálódó mindennapjainak ábrázolása éppúgy, mint ahogy nincs túldémonizálva a homofób Briggs képviselő és Anita Bryant énekesnő figurája sem (bár utóbbi csupán korabeli dokumentumként szerepel a filmben, így kvázi önmagát adja). Ráadásul Milk szájába ad egy olyan hangsúlyosan önironikus megjegyzést is a polgármester irodájában, ami akár emblematikus is lehet: - Egy homoszexuális, hatalommal. Ez félelmetes...
Harmadszor pedig Sean Penntől egy olyan tökéletes produkciót láthatunk Milk szerepében, hogy egyből értjük, miért nem volt esélye az idei legjobb férfiszínész Oscarjára az amúgy szintén zseniális Mickey Rourke-nak A birkózóban. Az valami egészen elképesztő, ahogyan ez az ízig-vérig macsó, tökös ír gyerek, aki visszakézből úgy vágta pofon anno a szexistennő Madonnát, amikor az nem úgy szerette őt térdelve, ahogy akarta, hogy a gardróbajtó adta a másikat (ez persze, nem érdem, csak a macsóságát bizonyítja), szóval ez a balhés, kőkemény csávó olyan simulékony, mézédesen bájgúnár kőbuzivá tud változni, méghozzá mentesen mindenféle sztereotípiás túlzástól, hogy az szinte süt. A tutit ez ügyben nyilván a melegek mondják ki, de nekem innen nézve, úgy, hogy azért ismerek jónéhány valódi meleg férfit, Sean Penn alakítása abszolút hitelesnek tűnik.
Hogy esetleg mégsem tekinthető ez a film még Gus Van Sant életművében sem igazán kiemelkedőnek, az egyrészt a ritmusából adódhat, amely a hangsúlyosan idealisztikus, szinte forradalmi hangvételhez képes kissé elfolyó. Másrészt, hogy érzek pici hangulati bizonytalanságot. A film első részében még mintha egy hatvanas évekbeli francia 
szerelmesfilmet néznénk, csak a félhomályban az ifjú Belmondo nem Jean Seberget csókolja szerelmesen, hanem Alain Delont. Közben meg subadubázva szól a háttérben a Swingle Singers. Aztán ahogy Milk politikusi pályafutása beindul, a film átmegy egy History Channeles dokumentumfilm száraz darálásába, melyet a melegtüntetések híradó-realisztikus képei, valamint Milk gyújtó hangú beszédei töltenek meg csak feszültséggel, illetve érzelemmel. Aztán a film végére újra visszatér a szerelmi vonal, csak most már tragikus felhangú melodrámában. Ezek nem durva hibák, hiányosságok, nüansznyi tévedések csupán, ám ennyin már múlhat egy-két pont a végelszámolásnál. Egy másik, a filmtől magától már független, ám annak témájával mégis szorosan összefüggő tényező az a heterók ösztönös ellenkezése a homoszexualitással kapcsolatban, ami persze alapvetően kulturális neveltetésből fakad, de a film "élvezeti értékén" csökkenthet. Sokakban kelthet ellenérzést, hogy már megint a melegek tukmálják rá magukat az "egészségesekre", egyrészt erről itt sincs szó, hiszen semmi sem kötelező, másrészt csak úgy kell nézni, ha ez zavar, hogy képzeljük Milk figuráját egy tetszőlegesen választott, általunk jónak tartott ügy mögé: egyből más színben látjuk a világot. Ez minden olyan filmnél működik, amely határozottan áll egy markáns oldal, gondolat, eszme mellé. Ha ennek ellenére kiröhögjük azt, akkor a film szar, itt azért szerintem nincs ok csúfolódásra. A Milk egy tisztességes, pici hibái ellenére is jó mozi, markáns, de túlzásokba nem eső állásfoglalással. Az asanisimasa 8/10 pontra értékeli.
