Jeunet és Caro filmjét lehet hogy porolni kellene, de azért egy '95-ös filmet nem nagyon szeretnék még klasszikusnak tekinteni. Mindenesetre, mostanában kiütötte a szemem, hogy mekkora gagyi egy film ez, pedig mindenki odáig meg vissza van tőle, mint ahogy én is, múlt időben. Vizualitásában, látomásos figuráiban, az expresszionista díszleteiben természetesen nem -ez Marc Caro és a később az ennél lényegesen erősebb Vidocq-kal bemutatkozó Pitof érdeme-, de ez a mese, melynek motívumait innen-onnan összelopkodták alkotói? Nos, ez egy albán gányolás, ahogy Pista bácsi, az ezermester mondaná.

Ha mese, akkor azért szar, mert nincs az az egészséges gyerek, aki ne törne ki éktelen bömbölésben, meglátva az első ijesztően torz pofát a kétezer továbbiból, de ha valami okból ezen átlendülne a gyerkőc, a filmet belengő nyomasztó légkör vetné vissza a fejlődésben. Happy End ide vagy oda. A felnőttek pedig ezt a szögegyszerű történetet ezerszer, ezerféle feldolgozásban látták már. Értékesebben és értéktelenebben is, hiszen lefelé végtelen mélységek nyílnak, és mozogni is könnyebb arrafelé, mint felfelé. Mesének tehát idióta, horrornak viszont gyenge a film, naiv és romantikus, ráadásul túlságosan is öncélúan művészieskedő. És unalmas, végtelenül unalmas! A felnőttek világa végzetesen beteg, a gyerekeké pedig még talán egészséges - nos, ez a film kétbites tanulsága, amihez így csak gratulálni tudok. Asanisimasa downgradelt pontjai nem többek mint 5/10, az 5 pont azonban kizárólag a látványé és a milliőé. Nem szabad azonban kizárólag a szemnek hinni.