Coenék egyik megérdemelten elismert filmje a sok közül a Fargo, amely (nálam legalábbis) hibátlan film a műfajában. De hogy mi is ez a műfaj, már kicsit zavarban vagyok. Thriller? Fekete komédia? Dokumentum-krimi? Talán leginkább mindegyik egyszerre, amellett, hogy külön-külön egyenként is működik. A nézőt azonban nem érdekli, idióta filmszeműek milyen skatulyába szuszakolják be az adott terméket, őt az érdekli, jó vagy rossz az a film, amit nézni szeretne/nézett az imént. Szóval, a Fargo jó film.

Coenék mindent tudnak a filmezésről, nem véletlenül írják ők általában a forgatókönyveket is, ám igen jó érzékkel választanak munkatársakat is. Példának okáért, itt van Roger Deakins. Ő az az operatőr, aki képes munkájával markáns arcot szabni bármilyen filmnek, melyben dolgozik, úgy, hogy sohasem "ül rá" a filmre, soha nem tűnik öncélú vizuális önkielégítésnek művészete, mégis felismerni képeit akkor is, ha elmulasztottuk a főcímet. Kevés ma az ilyen operatőr az óriási mezőnyben. A Fargo országúti jelenete például a szinte Antonionis vagy Tarr Bélás hosszú snittekben komponált kietlen jéghideg sivárságával vésődik bele elménkbe - éppen Deakins képei miatt, nagyrészt. Persze, jócskán kell ehhez a piti suttyó szerepben mindig zseniális Steve Buscemi és az életveszélyes Peter Stormare, aki már majdnem Anton Chigurh. Coenék bérgyilkos-motívuma is megérne egy hosszabb analízist, asszem. Maga film a sztorija adott volt, az élet készen tálalta azt Coenék elé, ők azonban ráérezve annak morbid abszurditására, maróan mély és metszően éles pillanatfelvétellé nagyítják azt: ki az, aki Amerikába utazva éppen Észak-Dakotára (legnagyobb  városa Fargo, népesség: 91 ezer fő, alig nagyobb, mint Szolnok...) kíváncsi? Az amerikaiaknak is csupán egy darabka sivár terület valahol északon, az isten háta mögött mögött, ahol csupán néhány tufa bányász él maroknyi alkoholista indián szomszédságában, és ahol egészen bizonyosan csakis szörnyű dolgok történhetnek. Nem fázósaknak való vidék ez, be is van öltözve mindenki, amitől az orráig sem lát, de nem is szívesen néz tovább annál: el van mindenki magával, de nem is kerítenek túl nagy feneket semminek. A Willy Loman-i lúzereket alapjáraton hozó William H. Macy által brillírozott figura viszonylagos könnyedséggel szerez feleségének anyagi okokból történő elrablásához vállalkozókat, amely azért nagyban jelzi a társadalmi ingerküszöb alacsony voltát. Marge rendőrnő (Frances McDormand) óriási pocakkal két evés között méla rezignációval dolgozza fel az elébe kerülő - brutális - bűneseteket, hogy minden este fáradtan bújjon be férje mellé az ágyba, a tévé elé, csupán a finálén kerekedik el a szeme. Igazán azonban ez sem zaklatja fel túlságosan. Fargo lakói egykedvűen, szinte együgyűen élik hideg s rideg világukban kemény életüket a város határában álló, gigantikus kerti törpére hajazó bányászszobor védelmében - Coenék részvétlen gúnnyal mutatják meg beszűkült, földhöz ragadtan primitív világukat, különösen beszédesek a végletesen banális dialógusok. Ha akarunk, nevetünk rajtuk, mint ahogy szinte döbbenetünkben nevetünk azon a szögegyszerű dorogi (elnézést a nyírségiektől) báon, aki szívlapáttal vesz elégtételt egy félreértett, túl csavaros viccért. Nevetünk, ahogy Örkény egyperces abszurdjain is nevetünk, holott tudjuk, hogy mögöttük igen keserű dolgok rejtőznek a valóság homályában.

A film szerkezete levegős, van idő jó sok idő mindenre, minden esemény, minden szereplő alapos bemutatására, mégis úgy érezzük, ez egy igen sűrű anyag. Szinte balladisztikusan tömör és fatális. A karikaturisztikusan elrajzolt karakterekben látjuk a vidék hús-vér valóságát, s bár a film elején ott az inzert: megtörtént események alapján, kétségünk sem lehet afelől, ilyen abszurd, morbid, szinte szürreális történetet íróasztal mellett nem lehet kitalálni. Mivel nem épp egy friss film ez, mindezt csak azért írtam ide, hogy az asanisimasa is adhasson néha tíz pontot: 10/10.