Az életrajzi filmek általában nem bizonyulnak zsákbamacskának, hiszen a híres emberek élete mindenkit érdekel, tudni akarva, vajon mitől lettek híresek, hátha benne lesz a spanyolviasz, továbbá túl sok izgalmat sem rejteget, tekintve, hogy a hírességek halálhíréről általában mindenki értesül. Vagyis, nem túl izgalmas, gyakran aprólékos és lassú folyású, szócséplő művek ezek, nem túl mély tanulságokkal, viszonylag ritka közülük a kiemelkedő minőség. Ha van ilyen, az vagy formai szempontból nyújt mást, többet, vagy valami olyan általános érvényű mondanivalót hordoz, mely túlmutat az egyén érvényesülésének egyfajta knowhow-ján. A mostanában a HBO-n futó Tudorok című igényes sorozatot is jegyző Brian Kirk Édes fiam, Jack című filmje inkább az utóbbi fakkba sorolható.

A film tulajdonképpen az idősebb és fiatalabb, apa és fia Kipling, valamint kettejük tragikus sorsfordulatának története. A két Kipling közül az idősebb a híres, a Rudyard, akit a Dzsungel könyvéről ismerünk ma, holott! A film, ahogy a címe (és a címét adó Kipling-vers) mutatja, a fiú története, akit súlyos rövidlátása ellenére apjának dühödt nacionalizmusa hajtott a háború első vonalába, melynek túlélésére vajmi kevés esélye volt. Persze, adódhat rögtön olyan vélemény, hogy a híres ember fiának mennyivel van több joga megúszni a háborút, mint bárki másnak, ez most mellé vinne; az idősb Kipling igenis harcos háborúpárti volt, eszébe sem jutott, hogy fiát kihúzza belőle, éppen ez a film drámája, sőt általános érvényű tanulsága is: A nagyhangon asztalt verő nacionalisták sohasem harcolnak az első sorokban, oda mindig az ártatlan és éretlen fiatalokat küldik, amikor sor kerül a harcra, hanem mindig a háttérből osztják az észt. Kiplingék tragédiája világosan mutatja, nincs az az eszme és ideológia, amelynek oltárán az embernek lenne joga feláldozni saját gyermekét. Főleg nem forrófejű felindulásból, megfelelő tervezés, alkalmasság és felkészítés nélkül, és főleg nem úgy, hogy ő közben a hátország biztonságában lapul.

Persze, Jack is katona akart lenni, az ő keblét is túltengő hazafiasság feszítette, ráadásul apja értékrendjének való megfelelni akarással súlyosbítva. Daniel "Harry Potter" Radcliffe azonban mégis egy tökös, karakán srácot formál a Kipling fiúból, akit valódi hőssé nemesít romantikus lelkesedése, fanatizmusa és szemüvege (ha valakinek mond valamit: Négyszemű! Hömüge!) ellenére tanúsított keménysége, és nem utolsósorban, tragikus sorsa. Apja, az igazival döbbenetes hasonlóságot mutató David Haig remek alakításában, egy első látásra joviális, köpcös, energikus öregúr, amolyan igazi mesemondó típus, akiről könnyen elhisszük, hogy kitalálta Mauglit, Sir Kánt, Kát és a többi mesefigurát, azonban publicisztikájában és felnőtt társaságban véresszájú, militáns lázító, aki írói tehetségének köszönhetően ezt lehengerlő hatással tudja artikulálni is. De a film csúcspontjában az ő szemeiben is ott a felismerés, nincs az a háború, az a hősiesség, amely érdekében könnyű szívvel feláldozhatjuk gyermekünket, ráadásul tudva azt, hogy képességei sem teszik őt alkalmassá az általunk elvárt heroikus szerepre.

A film erénye, hogy egy nagytekintélyű híresség életének sorsdöntő pillanatának felvillantásában általános érvényű erkölcsi tanítást tud fogalmazni, mindenféle különösebben erőltetett didaktika nélkül, ráadásul tömör, jól szerkesztett formában. A visszafogott naturalizmussal ábrázolt háborús jelenetek azért még érzékletesen képesek megmutatni a véres, lövészárkokba temetkező állóháború borzalmát, a hátország pedig végre úgy tűnik fel, ahogy én mindig is elképzeltem: szinte mozdulatlan, néma, kihalt tájként, üres házakként, kongó utcákként. Asanisimasa szerint a film: 7/10.