Gárdos Péter Tréfája természetesen nem tréfa. Kosztolányi novellá(k)ból készült a film, és azt a konzervatív-liberális szembenállást vizsgálja, amely ma is éppen eléggé aktuális s mint látni fogjuk, az is volt mindig. Hiába, nem könnyű egyszerre előre és hátrafelé haladni...

1912 a történés ideje, helyszín pedig egy vidéki bentlakásos fiúiskola, a katolikus egyház óvó, védő szárnyai alatt. Általában a papok vezette iskolák nem éppen a liberális szellemiségükről híresek, azonban itt, a filmbéli kóterben olyan nagy szigor nincs - a papok elsősorban tanítani szeretnének, persze szabályok, kötelességek azért vannak, szép számmal. A tizenéves nebulók persze ezeket is sokallják, inkább különféle tréfákat eszelnek ki egymás bosszantására, amelyek felett azonban a tanári kar legtöbbször jótékonyan szemet húny. Egészen addig, míg az iskolába nem érkezik Weigl atya, az új tornatanár, aki kemény, poroszos elveivel rendcsinálásba nem kezd. Zoltán atya, a fiúk szelíd lelkű nevelője puszta jóakaratból, jó szándékkal kérdőre vonja az új tanárt. A film egyik szála így az enyhén fasisztoid Weigl és Zoltán harca lesz, amely viszont érthetetlen okból egyszercsak abbamarad Zoltán távozásával. Erre szolgák némi indokkal testvérének halála, ám a nézőben könnyen megválaszolatkan kérdés fogalmazódhat meg: na és mi van Weiglel? Róla ugyanis a film harmadik harmadában nem hallunk sokat. Ekkorra már teljesen átveszi a fősodor szerepét egy másik szál, Szebeni, az akaratlanul árulóvá váló stréber és a többi diák tragédiává fokozódó konfliktusa. Ez a történetvezetési zűrzavar komoly fejfájást okozhat, egész egyszerűen azért, mert általában idegesítő a levegőben elvarratlanul lebegő szál - a cliffhanger működik tévésorozatok évadzáróinál, horrorfilmeknél pedig kötelező műfaji elem, itt azonban funkciótlan és zavaró. Ráadásul itt szó sincs tudatos forgatókönyvírói leleményről, csupán szimpla, egyszerű és idegesítő hibáról.

Ehhez hozzájön még az is, hogy nem sikerült eléggé karizmatikus színészeket találni e szerepekre. A Weiglt alakító Lengyel Tamásról még süt valami elvetemültség, őt lehet utálni, tiszta szívből, de Zoltán Váta Loránd értelmezésében túl lágy, túl halk, túl szelíd, annyira, hogy szinte féltjük Weiglel szemben. Igazából fel sem veszi a harcot, hanem elmegy, többek között ezért is idegesítő az elvarratlan szál...

A gyerekszereplők viszont kifejezetten éretten játszanak, sokkal érettebben, mint pl. az idei szemle másik kamasz-filmjében, a Sopsits-féle A hetedik körben. Itt is vannak kisebb bökkenők a cselekmény bonyolításában, de alapvetően a diákok tréfából árulássá deformálódó története egy kerek egész. Súlypontjaiban ha jobban meg lenne terhelve, akkor önmagában ez is elég lenne egy igen jó filmre. Így azonban kissé összecsapottnak tűnik a Tréfa, amely a nyilvánvaló pénztelenség miatt kivitelében szegényesnek tűnő, ám gondolatiságában, szándékában és kompozícióiban viszont kifejezetten igényes képi világáért, a benne rejlő szép és nagy történetekért, sőt filozófiai példabeszédért, valamint nem utolsósorban az elbűvölően játszó gyerekszereplőkért többet érdemelne. Gárdos az egyik legjobb magyar filmrendező, az Uramisten és a Szamárköhögés egyaránt Oscart érdemelne, ráadásul akár többet is, a Skorpió megeszi az Ikreket reggelire című filmjében pedig már akkor kitűnő thrillert csinált, amikor a hazai filmes zsurnalisztika még nemhogy vágyott rá, de egyenesen lenézte a zsánerfilmet. Ez a filmje is nézhető, sőt a részleteket az egészből kiragadva még élményt, gondolatokat is adni tudó, azonban a fentiekkel össze nem vethető alkotás. Az asanisimasa szerint: 6/10.