Nos, a Miss Pettigrew nagy napja tulajdonképpen nem más, mint az ezerszer látott My Fair Lady-történet egy újabb variációja. Adott egy slendrián, vészesen könnyelmű, de mégis elbűvölő, wannabe hollywoodi sztár, egy zsigeri primadonna, akiről csak a szubretti bohókát kell lefejteni, hogy valódi hősnővé váljon, és van egy, az életet alulról is ismerő, cinikus, de gyors észjárású és bölcs - itt nem irodalomprofesszor, hanem társalkodónő. Amúgy minden megy az említett világhírű musical által a Micsoda nőn keresztül kikövezett 
úton.
Talán izgalmasabb is lenne a film, ha a forgatókönyvíró a két nőt minden szempontból egymás felé terelte volna, azzal azonban, hogy Winifred Watson író és Bharat Nalluri rendező megmaradt a BBC-kompatibilis tv-játékok illedelmes szintjén, maga a film is csupán a háttértévézés unalmában evickél tova másfél órán át. Fogalmam sincs, hogy működik a film a mozi teátrális közegében, bár ezzel kapcsolatban némi támpontot nyújt az, hogy egy évvel bemutatója után se híre, se hamva a filmnek ezen a tájon. Csupán ettől persze, még lehetne jó film is, de nem az. Csendes, lanyha középszer, amely mentes minden negatív és pozitív irányba kiugró csúcsteljesítménytől. Szolid harmincas évek-fíling, tombol a szving, Londonban még alkoholtilalom sincs, az éppen állásából kirúgott, nagyon szürke és nagyon éhes Miss Pettigrew kiváló helyzetfelismeréséből adódóan megcsinálja szerencséjét: egy gazdag barátja szárnyai alatt feltörekvő színésznőcske társalkodónője lesz. Ezzel bekerül a londoni elitbe, melyet alaposan felfordítva, a színésznőcskéből valódi nőt farag, mindenki elnyeri azt, ami jár neki, mellesleg ő maga is megcsinálja a saját szerencséjét. Közben szól a jazz. A kiszámíthatóan, de legalább könnyedén pergő sztori fajsúlyát nem terhelik meg a szereplő karakterek eltúlzottan markáns vonásai, mindenki megmarad két dimenzióban. Így azonban elhibázott választás volt Frances McDormand a címszerepre, mert az a Buster Keaton-i "fapofával pillogó" színjátszás, aminek például a Fargóban szervesen helye van, az itt, az ábrázolt finom angol úri világban bumfordi, slampos, ráadásul erősen elidegenítő. (vö. Emma Thomson nagyjából hasonló karakterű, mégis sokkal-sokkal kifinomultabb Miss Kentonjával, a Napok romjaiban). De az is lehet, hogy McDormand azt hiszi, hogy ez az angol humor, ez esetben azonban még nagyobbat téved. Teljesítményén súlyosbít az is, hogy Miss Pettigrewból ezekkel együtt sem bír húsvér figurát faragni, ő ezzel a téves szerepfelfogással is csak egy papírmasé bábu marad. Viszont legalább így belesimul környezetébe, a csendesen unalmas, kiszámítható középszerűségbe. Ez azonban nem egy nagy kaland. Asanisimasa: 5/10.
