Ma nem él a Földön olyan ember, mint amilyen Mohandas Gandhi volt, ha élne, biztosan jobb lenne minden. Viszont az is biztos, hogy ma már nem is csinálnak olyan filmeket, mint amilyet Richard Attenborough forgatott India óriási lelkű kis emberéről. Az csak az egyik ok, hogy nincs ma már az a filmbüdzsé, illetve produceri pénztárca, amely finanszírozná egyetlen jelenet kedvéért százezer (!) statiszta bármilyen alacsony gázsiját - a film temetési jelenetében pedig legalább ennyi gyászoló indiait láthatunk, nem szólva az egyéb elképesztően grandiózus jelenetről, mint például a népvándorlás a pakisztáni határon... Ma az egészet megoldanák CGI-vel. De az sem megszokott, hogy rögtön a film elején szembesülünk a film csattanójával, bármennyire is tudjuk, ismerjük, olvastuk Gandhi halálának tragikus körülményeit, Attenborough egy szemernyi kétséget sem hagy. Egy életrajzi film persze mindig eleve kiszámítható véget ér, azonban ekkor, a filmbéli merénylet elkövetésénél még három óra van hátra a Gandhi című filmből...

Egyszerű és zseniális ötlet Attenboroughtól ez, hiszen Gandhi életében nem mártíromsága a legfontosabb, hanem az odáig vezető út: akkor hirdette az erőszakmentes ellenállás szent ügyét, amikor két világháború perzselte a Földet, amikor még elfogadott volt, hogy bizonyos emberek származásukból adódóan eleve alacsonyabb rendűekként élhettáék nyomorúságos életüket, mint mások. Ráadásul ott, ahol a kasztrendszer évszázadok óta mereven szabályozta be a társadalmat, ott, ahol még a legmagasabb kasztbeliek is csak alattvalói lehettek az esetek nagy részében buta, pöffeszkedő és műveletlen angol gyarmatosítóknak. És ez a kicsi, leplekbe burkolt kis ember, halk szóval, csendesen legyőzte a világ akkori urát, Angliát és felszabadította a kontinensnyi országát, Indiát.

A három óra még kevés is egy ilyen felemelő, példaértékű és erőt adó életnek, nem csoda, hogy egyetlen másodpercre sem unalmas ez az óriási filmeposz. Attenborough nem átallja a legklasszikusabb filmes eszközöket alkalmazni, ez a film az, ahol ezeket a máshol már talán avíttnak és közhelyesnek tűnő manírokat alkalmazni lehet: pl. alsó kameraállásból mutatja Gandhit, aki a néző szemében így hatalmassá nő, az erősen didaktikus jelenetszerkesztést és vágásokat, hasonlókat. Ezeknek itt van helye, hiszen Gandhi olyan értékeket és eszmét képvisel, amelynek józan ész szerint nem lehet kritikája. Ennek ellenére képes a film talajközelben maradni, semmi hagymázas és himnikus ömlengés, viszonylag tárgyilagos hangnemben haladunk végig Gandhi életén - újra Attenborough ízlését dicsérem.

Amit azonban Ben Kingsley művel a címszerepben, az valami egészen elképesztő. 56 évet ölel fel a film, amit Kingsley egy paróka és némi hajfesték segítségét nem számítva puszta színészi erővel és parádésan koncentrált mozgáskultúrával játszik végig, döbbenetes hitellel. Tekintete olyan tűzzel ég, hogy ha belefeledkezünk a filmbe, magát Gandhit látjuk, de idős, legyengült embert ilyen tökéllyel, szinte csak mozdulataiban, testtartásában megjeleníteni, ahogy Kingsley csinálja, ilyet még mozivásznon nem láttam egy életerős, 38 éves fiatalembertől. Tanítanivaló alakítás. De maga a film is megtisztító erővel hatott, főleg ebben a gyűlölködő, kirekesztő, pöffeszkedő, irigy, korlátolt és arrogáns közhangulatban, ami mostanában (és sajnos általában) bűzlik itt Magyarországon. Asanisimasa-index nem vitás: 10/10.