Meglehetősen felemás érzésekkel nyomtam 'eject' gombot, miután kissé késve bár, de töretlen lelkesedéssel ledaráltam a Róma című HBO-gyártású tévésorozat mind a két évadát. Az HBO általában nem vacakol saját gyártású sorozataival, nem spórolnak az anyaggal, ahogy ezt szokták mondani a műhelyben, ha masszív felépítményel találkoznak a szakik. A Maffiózókat és a Carnivale-t én a legjobban sikerült sorozatok között tartom számon, már azok közül természetesen, amit láttam, követtem. Hírlik, a többi is, pl. a western-tematikájú Deadwood is jó, majd meglátjuk. A Rómára sem tudom azt mondani, hogy rossz, főleg, hogy ebbe aztán tényleg pakoltak "anyagot" a producerek; szerintem tévére készült sorozatban ilyen tömegjeleneteket, ilyen csatákat, városi és tengeri látképeket még nem láttunk. Láthatóan a jelmezek is masszívak, akár igaziak is lehetnének, szinte érezni a pajzsok, sisakok, kardok súlyát, de a közismerten élveteg rómaiak decens életkörülményei is pazar luxussal lettek megjelenítve. Amennyire ezt meg tudom ítélni, komoly kultúrtörténeti hitelességgel sikerült a kellékeket, ruházatokat megtervezni és azokat igényesen kivitelezni. A panorámáknál, csatajeleneteknél alkalmazott CGI is hatásos, sok mozifilmnél magasabb színvonalat képvisel. A cselekmény nagy vonalaiban követi a történelem kronológiáját, mind események, mind szereplők tekintetében, talán csak az ókori Rómával elmélyültebben foglalkozó amatőr és profi történészek találhatnak a sorozatban hibákat, pontatlanságokat, a hozzám hasonló történelmi laikus azonban semmi kivetnivalót nem találhat. A látványelemek mellett tévés viszonylatban meglehetősen merész stiláris "effekteket" is láthatunk a Rómában. A néha szoft-pornóba hajló szexjelenetek, a bátran megmutatott, olykor igen tekintélyes genitáliák, illetve a véres jelenetek meghökkentően naturális ábrázolása szintén az ókori Rómáról alkotott orgiasztikus képet erősíti. A sorozat egésze, a koncepciója és látványvilága, hangulata nem kicsit hajaz Tinto Brass botrányos(an jó) Caligulájára éppúgy, mint például Fellini Satyriconjára, mint filmes előképekre.

A sutaságok a felszín alatt jönnek elő, bár ezek egy része könnyen meg is magyarázható, elsősorban a tévénézők fogyasztási szokásaival, amelyekbe egy történelmi tematikájú sorozat, főleg ilyen merész felfogásban, elég nehezen fogadtatható el, így jónéhány engedmény meghozására kényszerültek az alkotók. A karakterek építése kimerül egy-két markáns tulajdonság erőltetésében, pl. Antonius az alkesz kéjenc, de bátor katona, Vorenus a szerető apa, szintén bátor katona, Acia az áskálódó nőstény, Cicero, az intrikus. Komoly jellem- vagy személyiségfejlődésen senki nem esik át a nagyszámú szereplőgárdából, szinte mindenki az eposzi "állandó jelzőkkel" szerepel. Persze, mivel a történet több párhuzamos, néha kicsit összegabalyodó, majd eltávolodó szálon fut, az átlagnéző eléggé meg lenne terhelve, ha egy-egy karakter valamiféle cizelláltabb jellemformálásba kezdene saját magát illetően. Nem törekszik archaizálásra a jelenetszervezés, a beállítások és a színészvezetés sem. Némely jelenet kifejezetten olyannak tűnik, mintha a Barátok közt egyik epizódját nézném, csak nem Kertész Géza jön haza a Mátyás téri másfél szobába és kéri a vacsorát, hanem Titus Pullo, a marcona katona az Aventinus dombi villájába, miközben rabszolgából lett felesége törölgeti az amúgy autentikus fatányért (mint Kinga a műanyagot). Az efféle megmosolyogtató sutaságok a sorozat mind a két évadát végigkísérik, nyilván abbéli szándékból, hogy az otthon tévézők inkább néznének a mindennapi élethelyzeteikhez jobban köthető szituációkat egy történelmi témájú sorozatban, mint esetleg egy archaizáló, történelmileg hiteles, de éppen ezért nehezebben fogyasztható, veretes művet. Mivel az ókorban nem jártak fogorvoshoz, plázázni, teniszezni és nyolc órában dolgozni, így olyan tevékenységeket kellett keresni, melyeket akkor is és most is el kellett végezni - ez viszont olykor vicces eredménnyel járt. A párbeszédekre ugyanez érvényes, semmi archaizálás, semmi költészet. Semmi differenciálás, hogy most egy felsőkasztbéli szenátor beszél, vagy egy latint alig törő germán rabszolga, mindenki ugyanazt a huszonegyedik század eleji konyhanyelvet beszéli, amit a néző használ és ért. Engem ezek az ijesztően banális párbeszédek néha kifejezetten idegesítettek.

A sorozat-forma kifejezetten alkalmas ilyen hosszas, korokat átívelő, sok szálon futó nagy történetek elmesélésére, mint a római első és második triumvirátus története, ezt egy kompakt mozifilmben lehetetlen lett volna megcsinálni. A történet bonyolítása néha ugyan - szintén a fogyasztó szokások figyelembevételével - kissé "bemelodrámásodik", amit az akcióra és/vagy a szexjelenetekre gerjedők esetleg unalmasnak találnak, szerintem itt, amennyit láttunk, az belefért. Mindent összevetve, a Róma egy néha igazán látványos, kifejezetten érdekfeszítő, igényes, de néha azonban kissé suta és közhelyes nyelvezetű történelmi szappanopera, amely viszont, nem kevés népnevelési funkcióval, mindenképpen alkalmas esetlegesen lanyhuló történelmi érdeklődésünk felkeltésére is. Asanisimasa szerint az egész, úgy en bloc: 6/10.