A Gonosz motorosokkal újabb legendát sikerült a minap abszolválnom a filmtörténelemből, méghozzá a Betiltott legendák kiemelt státuszú fakkjából. 1968-ban néhány napig vetítette a Puskin mozi ezt a filmet, állítólag az Astoriáig állt a sor a 
jegyekért, és állítólag maga Kádár vetette le a műsorról, lelke rajta, bár Amerika nem éppen a legjobb arcát mutatja meg ebben a konkrét és adekvát B-kategóriás opuszban, így tulajdonképpen akár öngólnak is felfoghatjuk e kapkodó cenzori beavatkozást. Akik annak idején sorba álltak, a mai napig baromi jó filmként emlegetik, ez azonban elsősorban az idő mindent megszépítő tulajdonságának tudható be leginkább. Kádárnak (vagy akárkinek) kivételesen igaza volt jelen esetben.
Tulajdonképpen a Szelíd motorosok inverzeként is felfoghatjuk e filmet, ha nem lenne az két évvel későbbi alkotás; azzal ellentétben, itt a motorosok nem valamiféle léha jófiúk, hanem gonoszak, sőt nagyon gonoszak, és nem mennek valahonnan valahová, hanem egy helyben, a kaliforniai Big Rock városában basszák a rezet lányok erőszakolgatásával és a pipogya lakosság terrorizálásával. Egy, csak egy ember van talpon a vidéken, aki szembe mer szállni velük, Billy Jack, a vietnami veterán keményfiú. A többi megy a klasszikus western-sémák szerint, mintegy megelőlegezve Chuck Norris, Sylvester Stallone és Mel Gibson életművét. Persze, gyökerekben sem áll gyengén Billy fiú, az őféle magányos hős az egyik legismertebb hollywoodi hős-archetípus: aki jön, lát, győz és ellovagol a naplementébe.
Ettől még lehetne ez egy jó film is, hiszen rengeteg kiváló mű kellett ahhoz, hogy e hőstípus kőbe legyen vésve Hollywoodban, azonban Tom Laughlin által írt, rendezett, produkált és főszerepelt film annyira naiv, suta, annyira Laughlin prekoncepcióin és azok görcsös igazolásán alapszik, hogy egész egyszerűen nem lehet jó film. Laughlin neve alatt linkelt kitűnő írásból is látszik, nem egy egyszerű pali, e filmjét is a teljes gondolati káosz jellemzi. A Halálfejesek mintha a Rákosi-korszak hírhedt termelési-filmjeinek mintájára készült propagandamozi lenne, amelyet talán valamelyik hárombetűs Cég rendelt meg a becsületes dolgozó és adófizető amerikaiak gyerekeit akkortájt megfertőző hippizmus lejáratására. Ezt támasztaná alá a film eredeti címe is: Born Losers - Született vesztesek. Ennek megfelelően, a motorosok nagyon gonoszak, anakronisztikus napszemüvegekben, sapkákban pompáznak, olyan neveket viselnek, mint Bunyós, Tetű és hasonlók, sört isznak és szó van valami porocskáról is, a kommunájuk falán Hitler és Himmler idézetek vannak feltaggelve, horogkeresztek itt és ott jelzik, hogy milyen fertelmes eszméket vallanak ezek az állatok. Azt nem tudom, James Dean óriási portréja, vagy Picasso egy absztrakt rajza mi gonoszságot sugallnak, de hát ezek is a falat díszítik. Velük szemben a polgárok tulajdonképpen arctalanok, a seriff határozatlan, csak Billy Jack kemény, mint a vídia. Az áldozatként szereplő lányok a vízválasztók, a film elején áldozatoknak tűnnek, de később kiderül, hogy egyáltalán nem volt ellenükre, hogy a banda többször és sorban megerőszakolta őket. (Akkor mi is a baj a motorosokkal?)
Laughlin abbéli igyekezetében, hogy rávezesse a nézőt, kit is kel utálnia, majdhogynem piros szarvacskákat ragasztott a motorosok fejére. Azonban ha a néző látta (bizonyosan látta) mondjuk, a Brando-féle Vad (The Wild One) című hasonló, motoros tematikájú klasszikust, és látott mondjuk egy Hell's Angels bandát és látott már virágzabáló, mantrázó, beszívott hippit, annak számára nyilvánvaló, hogy ez egy tökéletesen hazug, hiteltelen szituáció. Ezeknek a Született veszteseknek köze nincs a később Altamontban rendetlenkedő Pokol Angyalaihoz, nincs köze a majdnai Manson-bandához - ezek tényleg durva dolgokat műveltek, de nincs köze az Átlag-Amerikából kommunákba vonuló, békét, és szeretetet hirdető, transzcendentálisan elszállt hippikhez sem. És akkor még ott van ez a tömzsi idétlenség, ez a Billy Jack, aki cowboynak néz ki, mégis kapásból leindiánozzák, sebaj, mert egyedül száll szembe a motoros bandával. Lekaratézza őket, legalábbis kezdetben úgy tűnik... Amúgy minden, színészi játékot, jelenetszervezést, cselekménybonyolítást tekintve, minden mint egy rendes hatvanas-hetvenes évekbeli B-kategóriás filmben: gyakorlatilag nincs. Az akciójelenetek gagyik, Laughlin úgy karatézik, mint ahogy a gyerekek utánozzák Bruce Lee-t. Az operatőr (egy újabb magyar, Gregory Sandor, akiből megérdemelten nem lett Zsigmond Vilmos) mindent képbe komponál, amíg nem történik semmi, amint azonban valami "fontosat" kéne megmutatni, elkapja a kamerát, mint szende süldőlány a tekintetét, ha himbálózó hímtag kerül eléje. Ezzel kissé paradox, hogy erőszakos jelenetekről nevezetes ez a film. Nos, lehet, hogy akkor az volt, hogy egy figura összecsócsált paradicsomot köpött a kamera objektívjére, majd fura arcot vágva lecsúszott onnan, ma már ez bizony nevetséges.
Mindazonáltal, a B-filmek varázsa, az "annyira szar, hogy már jó", működik - önmaga paródiájaként olykor térdetcsapkodóan kacagtató film a Halálfejesek. Laughlin viszont egészen biztosan nem rendelkezett ennyi öniróniával, így 5 pontnál többet nem adhat az asanisimasa: 5/10. Mai szemmel. '68-ban, amikor a magyar tömegek tényleg szinte semmit nem tudtak arról a nagy valamiről, ami a vasfüggöny mögött van, nyugatra, ennek a filmnek bemutatása, a többi, lényegesen értékesebb és érdekesebb film ellenében tényleg csak a hazugság további fokozása lett volna. Ma viszont, aki teheti, az feltétlenül a korabeli magyar szinkronnal, Latinovitscsal, Gábor Miklóssal (!!!) és másokkal, valamint a ma már vicces korabeli jassznyelvben íródott fordítással nézze meg e filmet. Nem akármilyen időutazás lesz!
