A belga Koen Mortier 2007-es Kell egy dobos című filmje az egyik leghitelesebb mozgókép az igazi, őszinte, mocskos, szakadt rockzenéről, ha lenézünk a Üvegtörőktől a Kopaszkutyán, Rock-térítőn keresztül a Rocksuliig és Rockhajóig, sok (néhány jó és sok 
rossz) film által ásott pöcegödörbe, mely a rockzene feneketlen mélységeit hivatott filmen prezentálni. A valódi rockzenéről van szó, tehát nem a bondorított hajú, flitteres műmájerkedésről, nem a gigakoncertek multimilliomos sztárjairól, hanem azokról a kültelki srácokról, akikben elementáris erővel feszül a düh, jókedv, vagy bármi más indulat, és három-négy akkord tökéletesen elég ezek önmagukból való autentikus és lehengerlő hatású kiadásához. Arról, amikor a felfelé bökő kinyújtott középső ujj egyértelmű gesztusának kinyilvánítása még fontosabb a bankszámlaszám megadásánál.
A Kell egy dobos úgy néz ki, mint egy dokumentumfilm, holott regényadaptáció, Herman Brusselmans ismert és nyelvezete, témái, egyéb megnyilvánulásai miatt (egyszer egy magyar futbalistát nácizott le mezszáma -88- alapján...) hírhedt flamand író hasonló című, 1994-ben megjelent regényének kvázi "videoklipje". Egy vidéki punkrock-banda, a kezdetben dobos nélküli Feministák első koncertjéig tartó göröngyös útnak vagyunk tanúi a filmben, amely útközben nem kevés szociográf éllel villantja fel Európa közepének, Belgiumnak szarcsimbókos ülepét, azt a Belgiumot, melyet nem szívesen mutogatnak Brüsszel kormányzati üvegpalotáiban. Drog, alkoholizmus, súlyos szegénység, a létező összes deviancia egymásra halmozva. A pokol egyik bugyra, ráadásul jó mélyen. A zenekar mindhárom tagja fogyatékos: a gitáros süket, a másik gitáros karja merev, nem hajlik, a harmadik egy stokk bolond, agresszív állat. Dobosnak leszerződtetik az ismert írót, hogy legyen nagy név a csapatban, aki mind közül a legrosszabb. Arrogáns, kötözködő, monomániás, összefé
rhetetlen figura - a pokol hercege személyesen, aki aludni a mennybe jár vissza. Mindennek ellenére a banda eljut első koncertjéig.
Mortier filmjében benne van e mocskos zene lényege. Zaklatott, olykor a Trainspottingot, olykor Prodigy (Smack my bitch up) és más, még zúzósabb zenekarok MTV-s videoklipjeit idéző, olykor huzamosan a feje tetejére állított nézőpontú, máskor percekig rewindben futó szekvenciákat sorjázó film egy romlott, beteg, aberrált világba enged bepillantást. Minden különösebb felvezetés nélkül látunk saját ürülékükben fetrengő embereket, magukat félméteres abnormális faszra húzó drogos buzikat, indokolatlan és zsigeri erőszakot, olyan természetes drogfogyasztást, mint normál esetben a villany felkapcsolása és ezekhez hasonló explicit képeket, melyek a maguk őrült kaotikusságában valamiféle súlyos, olykor gyomorforgató és undorító, de mégis valami megmagyarázhatatlan módon esztétikussá nemesülő költői képsorozatba állnak össze, melyben semmi sem az, aminek látszik, közben pedig direktben az van, amit látunk. Miközben arról szól, amit nem látunk... Felkavaró és erős film, erős gyomrúaknak. Asanismasa index: 8/10.
