A norvég Jens Lien A kiállhatatlan című 2006-os munkájával minden idők egyik legtökéletesebb, legnyomasztóbb és legmulatságosabb Kafka-, Orwell- és Huxley-adaptációját követte el, ráadásul egyetlen filmben, úgy, hogy nem konkrét műveket, illetve azok részleteit alkalmazta filmre, hanem az idézett irodalmi legendák szellemiségét ötvözte egyetlen, tűpontos, maró és okos látomásba. A kiállhatatlan főhőse, Andreas (Trond Fausa Aurvaag pszichológiailag pontos alakításában), egy tökéletesen átlagos fiatalember egy minden centiméterében és másodpercében kiszámított, szép világba érkezik valahonnan, nem tudni honnan. Vegyük azt, hogy megszületik, ami ebben a világban azt jelenti, hogy egy baromi nagy és rozoga autóbusz megérkezik egy kietlen, marsbéli tájon magányosan álló benzinkúthoz, ahol az egyszemélyes fogadóbizottság percig sem késlekedve azonnal a városba szállítja. Nincs anya, apa, nincs szülőszoba, ellenben vannak tárt karok, béke, jólét, harmónia. Látszólag. Ebben a világban, ami szép is, meg ropogósan új is, nincsenek gyerekek, csakis felnőttek, akik boldogan élnek s nem halnak. Mindenkinek van lakása, munkája, pénze, gondja viszont egy szál se. A munkahelyen a főnök barátságosan fogadja, ablakkal rendelkező irodájába kíséri, sőt aggodalmasan, kezét tördelve kérdezi Andreast, hogy mindennel elégedett-e, mint az álomban. Andreas szinte gond nélkül zökken bele a gondtalan életbe, nemsokára barátnője is akad, minden sínen van...

Irodalmi tárgyú blogok, fórumok tipikus szavazási játéka a "legjobb első mondatok" című topik. Ha a legjobb filmes nyitójelenetekről indítanánk hasonlót, A kiállhatatlan nyitójelenete biztosan ott lenne a helye. Egy szemlátomást zaklatott fiatalembert látunk, aki egy metróállomáson áll. A peron gyakorlatilag teljesen üres, csak egy pár csókolózik brutálisan, torokból torokba gyalulják egymást, nem is hallani, csak a nyálon egymáson súrlódó bőr hangját. Bizarr hangok és bizarr látni, hogy a pár e művelet közben mereven bámul valahová távolra. A fiatalember eközben egyre közelebb lép, tekintetében valami furcsa zavarodottság, egyszercsak eltűnik szemünk elől és ebben a pillanatban elrobog szemünk előtt egy szerelvény. Andreas sínen van... Ebben a pár perces szekvenciában benne van minden, amiről a film szólni fog, de úgy, hogy semmi nem derül ki belőle előre. Andreas természetesen nem fog meghalni, egy szép új világban nincs halál.

Jens Lien és a forgatókönyvet író Per Schreiner látomása a gondtalan jóléti társadalmak horrorisztikus parabolája. Amíg valaki belesimul a gépezetbe, amíg nincsenek egyéni ambíciói, vagy sikerrel elnyomja azokat, addig a társadalom óvja, védi és ápolja. De ha bármilyen okból vét az amúgy kényelmes életet támogató szabályok ellen, jönnek az egyenruhás, hallgatag takarítók és takarítanak. E mosolygós, de színtelen, szagtalan, ízetlen, steril, egészséges és higiénikus, érzelemmentes IKEA-világban Andreas hamar eléri a határokat, amikor egy pincéből furcsa hangot, egy érzelmes hegedűszóra, egy ismeretlen, színes, érzelmektől telített, gyermekzsivajjal és rendetlenséggel teli világ hangjára figyel fel, és ettől kezdve minden energiáját annak szenteli, hogy megismerje a hang eredetét. Sorsa ezzel megpecsételődött. A skandináv filmeknél megszokott módon, igényesen, levegős kompozíciókban fényképezett film bizarr, groteszk, olykor meglehetősen morbid humorával, okosan szervezett, mindenféle didaktikát nélkülöző cselekményével nyugodtan sorolható a nagy utópiák szellemi körébe, a végső csattanója pedig egy gyomorbarúgással hasonlatos. Mindenképpen megtekintésre ajánlott ez a viszonylag és érdemtelenül kevéssé ismert film, amely az asanisimasa szerint mindenképpen 9/10.