A rengeteg többé-kevésbé professzionalista zsánert maga mögött tudó Joel Schumacher rendező és Jerry Bruckheimer producer ezzel a filmmel megalkotta a fából vaskarikakészítés pontos filmes analógiáját: a Veronica Guerin (itthon a kicsit cinikus Lapzárta címmel futó) tényeken alapuló életrajzi film, mégis minden egyes kockájában tökéletesen hiteltelen. Olyan ugyanis csak a mesében és a bulvármagazinokban fordulhat elő, hogy a sztárriporter oknyomozó mucika leparkol a dzsuva mellé tűzpiros sportkupéjával, kipattan belőle, és drága Gucci cipellőjében az eldobált, használt injekcióstűk között balettezve becserkészi a romos házban működő drogtanyát (mint pl. lásd: itt), átlép néhány ezerévesre lőtt élőhalott tinédzseren, közben orra sem fintorodik, majd az egyik még viszonylag magánál lévő orrához tolja mikrofonját, és megkérdi: -Ön honnan veszi a kábítószert, amit az imént használt? Aki azt gondolja, hogy a dolgok így mennek, az még életében nem látott kábszerest.

A szituáció, sőt Veronica Guerin egész karaktere annyira abszurd, annyira hihetetlen, hogy akár valóban ilyen is lehetett. Számára az egész kábítószerügy egy téma csupán, amivel tovább növelheti ázsióját a 1990-es évek ír médiapiacán, turkált bűbös papok között, majd gyanús üzleti könyvelésekben, most a drogmaffia a következő téma. Képzeljük el valamelyik hazai bulvármucikát a kókuszból vagy valamelyik másik gyomorforgató show-ból, amint betipeg a nyócker egyik drogtanyájára, és elkezd puhatolózni, efféle hangnemben. Kezdjük ott, hogy még le sem parkolt a kamerás autó, már nincs a romok között senki, aki él... Veronica a tipikus karrierista bulvárújságírónő, aki otthon nyilván szereti a gyermekét, férjét, de akivel a munkája kapcsán szembekerül, az jó esetben adatszolgáltató, rosszabb esetben áldozat. De az ír drogmaffiára még ő sem volt felkészülve...

Cate Blanchett kiválóan alakítja az újságírónőt, ha az volt a célja, hogy egy gátlástalan és törtető médiamucit mutasson be, aki szenvtelenül és csakis saját érdekeit szem előtt tartva gázol át emberi sorsokon, kifejezetten öröm nézni, amikor bekopog a fődrogmaffiózó Gilligan (akit a Bereményi Gézára megszólalásig hasonlító Gerard McSorley alakít szenvtelen brutalitással) házába, és az miután végighallgatta az e cikk címéül is szolgáló meghökkentő kérdést, nemes egyszerűséggel úgy baszta pofán a nőt, hogy az Opel Calibra ajtaja adta a másikat. Ez a brutális gesztus a leghitelesebb az egész filmben, sőt mi több, azt kell mondanunk, megérdemelte. Ismerős a mondás, hogy "aki sokáig álldogál a sarkon, azt előbb-utóbb meg is basszák", ugye. Veronica így járt.

Persze, igen, abszolút elítélendő dolog, amikor egy munkáját végző embert akadályoznak annak végrehajtásában, még jobban elítélendő, ha az egy az igazságot felderítő, a bűnt leleplező újságíró, de ez a film mindent elkövet, hogy ez ne sikerüljön. Persze, Schumacherék hőst, sőt mártírt kívántak faragni Veronica Guerinből, azonban a gyáva megalkuvásból alkalmazott sablonos cselekményszervezéssel, az elhibázott hangsúlyokból adódó torz karakterrel alaposan túllőttek a célon, és majdnem az ellenkező hatást érték el. Csupán a film végén sorolt adatok, a kábítószer áldozataiért tüntető szülők és barátok képei azok, amelyek igazak. Sajnos. Rossz film ez, az asanisimasa szerint 3/10.