Kurt Vonnegut 1961-ben íródott azonos című novellája alapján készült a Harrison Bergeron című tévéfilm, mely különböző sutaságai, hiányosságai ellenére az egyik legjobban sikerült Vonnegut-adaptáció. A novella az Isten hozott a majomházban című kötetben olvasható, és egy olyan szép, új világba kalauzol el bennünket, ahol valóban mindenki egyenlő. A társadalom tökéletesen kiegyenlítődött, senki sem szebb, erősebb, okosabb, mint az átlag. Ha nincs kiemelkedő egyéniség a társadalomban, nincs irigység, nincsenek frusztrációk, nincs probléma. Mindenki ugyanolyan gazdag és boldog. Néhány kiváltságos ember irányítja az egész társadalmat, az egyének számára kötelező homlokpánt segítségével, mely központilag nyírbálja meg még csírájában az esetleges formabontó, forradalmi gondolatokat. A társadalom így a könnyen irányítható, szelíd együgyüség állapotában leledzik, amit a televízió gondosan megszerkesztett zsibbasztó hatású műsoraival tart karban. Még egyszer mondom, Vonnegut 1961-ben írta a novellát. Ezért van, hogy bár 2081-et írunk, a világ az ezerkilencszázötvenes évek stílusába van ragadva, ami részben az író aktuális éleslátását, részben pedig zseniális jövőbelátását mutatja. A sztori egyszerű: egy srác, aki genetikalilag átlag feletti intellektussal bír, öntudatára ébred és leveszi a fejpántot.

Címszerepben Sean Astint látjuk néhány évvel fiatalabban, minthogy Csavardi Samuként megismerhette őt a világ, hát itt sem egy alpacino, de amúgy szimpatikus. Kissé molett figurája legalább szakít azzal a közhellyel, hogy aki átlagon felül intelligens, az kizárólag csak nyüzüge, szemüveges geek lehet. A Bruce Pittman által rendezett tévéfilm alapvetően az alacsony költségvetésű, B-kategóriás filmek eszköztárával, díszleteiben és közepes tehetségű színészi gárdájával dolgozik, azonban minden kockáján átüt az író, Vonnegut csillogó, okos szellemisége és fanyar, maró gúnyú, de bölcs és igazságos humora. Pittman jó érzékkel felmérve gyakorlati korlátait, minden energiáját Vonnegut gondolatainak közvetítésének szentelte, ami meg is látszik a filmen: egy bizarr, agymosott jövőbeni világot látunk, mely azonban ijesztően hasonlít mai mindennapjainkra is, így csak ismételten fejet hajthatunk Vonnegut előtt, hogy ezt az egész média által manipulált világot milyen élesen látta már 1961-ben. Vonnegutot kötelező olvasni, de jobb híján e film is megtekintésre érdemes, az asanisimasa szerint 7/10. (Akinek e film végkifejletéről eszébe jut az a nem túl rég játszott, szintén médiatárgyú hasonló végkifejletű film, az megkommentelhetné, mert az istennek nem ugrik be a címe. Köszönöm.:)