Fura figura ez a Jim Carrey... Megmondom őszintén, sokáig nem tartottam sokra filmvásznon bemutatott nyaktörő és minden fizikai, fiziológiai törvényszerűségnek fittyet hányó produkcióit. Rajzfilmalakok esetében is túlzásnak ható mimikája, vaskos és ezzel egyáltalán nem ellentétben infantilis humora inkább a zseniális ripacsok első pillantásra érdekes és szórakoztató, ám nagyon gyorsan megunható kategóriájába sorolta őt, egészen Milos "Képtelenrosszfilmetcsinálni" Forman nagyszerű Ember a Holdon című filmjéig. Andy Kaufman, a híres és hírhedt, tragikus sorsú amerikai komikus alakjának hiteles és parádés megformálásával Jim Carrey bebizonyította, számomra legalábbis visszavonhatatlanul, hogy egészen kiváló, zseniális színész. Eme írás tárgyát képező hosszú című filmben Jim folytatja a kezdetekben elkezdett, például a Maszkban megismert pályát, a virtuóz grimaszolást, tegye hát, ezt IS jól csinálja. Addig mi csendben reménykedünk, hátha ismét összehozza a sors egy olyan rendezővel, aki a színészt látja meg Jim Carrey-ben, nemcsak a gumiarcú bohócot.

A film címében szereplő Lemony Snicket valószínűleg álnév, amely mögött egy sajátosan fanyar humorú, irodalmi mércével is mérhető teljesítményt nyújtó írástudó rejtőzik, aki által írt könyveknek először sikerült letaszítani a bestseller-listák éléről a megingathatatlannak hitt Harry Potter-sorozatot. Talán át tudjuk érezni ugye azt a tehetetlen dühöt, amely az amerikai könyvkiadókat emésztette az első roxforti kaland elsöprő debütálása óta, hogy ez az irdatlan és minden bizonnyal hatalmas ország nem tud előállni egy hathatós ellencsapással. Hát Lemony Snicket megérkezett, sőt már ő is a kilencedik kötetnél jár, és hol máshol, mint Spielberg atya Dreamworks nevű cégénél, elkészült az első filmes feldolgozása is, Brad Silberling rendezésében.

A film vizuális megjelenítésére nem vesztegetnék sok szót, tudjuk, Spielberg műhelyéből nem kerül ki igénytelen képi világú munka és a konkurencia (Harry Potter) is komoly versenyt támaszt. Most akkor képzeljük el Harry Pottert az Addams családban, akik Középföldéről menekülnek Mordor felé és eljut az Elveszett gyermekek városába. Precíz, fantáziadús, tökéletes vizualitás.

A Baudelaire-árvák története az angol varázslótanonc kalandjaihoz hasonlóan, szintén telistele van irodalmi és kultúrtörténeti utalásokkal. Az írástudók mintha az Írott Világ végét éreznék, irdatlan energiával próbálnak beletömködni mindent a 6-14 évig terjedő korosztály gyakorlatilag mindent befogadó agyába. Fogalmazhatunk persze úgy is, mindent elkövetnek, hogy visszahódítsák az olvasás örömét lassan elfelejtő gyerekeket. A végeredményre várni kell, csak reménykedni lehet, hogy amikor a mostani gyerkőcök később irodalom órán belebotlanak Baudelaire, Shakespeare vagy éppen Poe nevébe, ismerősnek tűnhetnek majd azok, és el is olvassák műveiket. A balszerencse sújtott árvák történetében rendre felbukkannak ezek a nevek, olykor még idézetek formájában szövegeikkel is találkozhatunk. Klaus Baudelaire könyvmoly, nővére, Violet feltaláló, velük kapcsolatban sok alkalom kínálkozik az irodalom "komoly" nagyjainak citálására, de a gonosz gyámjuk, Olaf gróf színész, igaz, hogy szándékai rosszak és egy tehetségtelen ripacs, de mégiscsak Shakespeare szövegét hívja segítségül, mikor nagyon ki akar mondani valamit. Szóval nevelő funkció rulez, tapsoljuk meg!

A film három Lemony Snicket könyv motívumainak összeszövéséből készült, érezhető is némi bizonytalanság, olykor üresjárat a cselekmény szövésében, ami mi tagadás, olykor bizony szül némi unalomérzetet. De kárpótol a nyakatekert szellemességgel megírt narráció, a balszerencse végtelen áradásában elsüllyedni nem akaró Baudelaire-árvák kissé groteszk, kissé mélabús, de mindenképpen szerethető sorsa, az álomszerű és következetesen végigvezetett látványvilág, valamint Meryl Streep és Dustin Hoffman a mellékszereplők seregében. És nem utolsósorban kárpótolhat Jim Carrey, lásd fent. Asanisimasa szerint e film legyen 7/10.