Gyerekkoromban belepillantottam néhányszor A tavasz 17 pillanata című orosz (sőt, szovjet) tévéfilmsorozatba, de rettenetesen unalmasnak találtam, hiszen szinte mindig egy bácsit lehetett látni, ahogy bánatosan meredt bele a semmibe és ezalatt valami szomorú zene szólt.
Persze, nyilván nem ezért a zenei élményért kapcsolódtam bele olykor bizonyos Stirlitz SS-Standartenführer általam akkor még érthetetlen kalandjaiba, hanem azért rohantam át mindig gyerekszobámból, mert rendre háborús zajokat hallottam, lánctalpak csikorgását, ágyúk, katyusák, géppisztolyok lövéseit. Egy fiút, uszkve tíz éves korában az effélék érdeklik, s ez addig egészséges, amíg csak ebben a korban, asszem. Mire azonban odaértem a tévé elé (akkor még csak egy tévé volt a családban), már általában csak az a bácsi unatkozott...
Ma már -lassan őszülő fejjel- viszont egész egyszerűen képtelen vagyok röhögőgörcs nélkül végignézni az első, annak idején tényleg komoly sikert arató szovjet tévésorozat folytatásait. Ennek fő oka az az elképesztő méretű viccáradat, amit a sorozat közismert, tanárbácsisan szájbarágós didaktikája gerjesztett, már-már a Chuck Norris-viccek mennyiségében. (Jónéhány példa itt.)
A sorozatot, alapos gyanú szerint, maga, a későbbi pártfőtitkár Andropov által irányított KGB rendelte meg, mintegy népnevelő szándékkal felmutatva egy korszerű példáját az elvhű szocialista/kommunista hősnek, akár szemben a rothadó kapitalizmus James Bondjával. Stirlitzet, a német SS legfelsőbb köreibe beépült szovjet szuperügynököt a tavaly, 80 éves korában elhunyt Vjacseszlav Tyihonov formálta meg, a korabeli visszaemlékezések szerint komoly hatékonysággal a női szívek meghódítását illetően. A Tyihonov által alakított Stirlitz valóban fess figura volt, jól feszített a fekete SS egyenruhában éppúgy, mint makultálan öltönyben. Hallgatag, higgadt modora valóban valami titokzatosságot kölcsönzött a karakternek, sajnos sokat dohányzott és még többet ivott, ami azonban akkoriban kifejezetten sármos volt egy férfinek, hát még egy szuperkémnek. Bond azonban vodkamartini-párti volt, Stirlitz pedig masszív konyakos, ami némi arisztokratizmussal markánsan megkülönbözteti őt a vodkaivó orosz alkoholisták tömegétől, mint plebsztől és Müller Gestapo-parancsnoktól, mint egyik ellenfelétől. Stirlitz épp oly elegáns volt, mint Bond, a nők hasonlóképpen bomlottak utána, azonban míg Bond gyűjtött és válogatott, Stirlitz -egy valamirevaló kommunista hőshöz méltóan- mindvégig hű illegalitásban és életveszélyben tevékenykedő feleségéhez, Kátyához. Stirlitz természetesen elvhű, míg Bond azért hajlamos léhaságokra. De mindkét hős parádés dolgokat vitt véghez, kár, hogy egyikőjök sem élt a valóságban.
Természetesen alkotóik valós személyek alapján alkották meg karaktereiket, azonban a fantáziának sem szabtak határt, az ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy a meglehetősen üldözési mániás, ám igazi németes precizitással felépített náci felső-közép vezetésbe bárki nem árja származású beépülhessen. Stirlitz márpedig Makszim Makszimovics Iszajev a Vörös Hadseregben is ezredesi rangot ért el, ami önmagában is karrier, ehhez vegyük hozzá az SS-be épüléshez szükséges időt és azt, hogy 1945. február 21-én, 13 óra 44 perckor Stirlitz nemcsak gondolta, hogy bár kissé karikás szemmel, de mindenképpen ő a nők bálványa.
A tavasz 17 pillanata 12 részben került a nézők elé, írója a vélhetően masszív KGB-kapcsolatokat ápoló Julian Szemjonov volt. A történet lényege, hogy Himmler köréből puhatolózó tárgyalások kezdődtek az amerikai titkosszolgálat svájci rezidensével, Alan Dulles-szal, melynek az lett volna a célja, hogy a nácik különbékével egy antikommunista frontot vonnának a Szovjetunió ellen. Stirlitz ezt akadályozza meg, mintegy mellesleg, alaposan bekavar a háborúból már régen kiábrándult náci vezetők kétségbeesett kavarásaiba is, közben feleségét is megmenti. Egy igazi hős.
Ezt a sztorit ma már egy kétórás filmben lezavarná bárki, '73-ban mér volt idő. Stirlitz csehovi mélában tölti a 840 perc körüli bruttó vetítési idő nagy részét, hol nyírfák közt mered a semmibe, hol kávéja, konyakja felett, hol karosszékben, hol Mercedese kormányára dőlve. Jönnek a viccek. 1945. február 26, 13 óra 10 perc. Stilritz kilép a Gestapo kapuján. Da szvidanyja! - veti oda az őrnek. Stilritz már ekkor tudta, hogy valamit nagyon elrontott... És így tovább, fetrengve röhögve nézzük a szerencsétlent, ahogy búsan néz bele a távolba. (pedig, ha tudta volna, hogy lesz még glasznoszty, meg peresztrojka, Avramovicsékról és társairól nem is szólva...)
Persze, tagadhatatlan értékei is vannak e sorozatnak, például az SS vezetők karakterei nem valamiféle pszichopata őrültek, hanem értelmes, intelligens emberek, akik éppen ettől válnak valóban veszélyessé. Többé-kevésbé a történelmi hitellel sincs baj, persze, mindent szovjet szemszögből látunk (ezért is a sok korabeli háborús híradórészlet, melyeknek zajára mindig berohantam a tévé elé), de ennek ellenére találkozunk kifejezetten hős német katonával is (pl. aki Kátyát kiszabadítja), a háborútól szenvedő lakosságot pedig rokonszenvvel és részvéttel mutatja Tatjana Lioznova rendező, akinek -nyilván komoly KGB-s utasításra- több, ma már kifejezetten viccesen ható agytágító betétet is köszönhetünk.A mársius 8-i Nőnapi blokk még csak-csak elfogadható, a német munkásmozgalomról, Thälmann elvtársról szóló beszámoló azonban már egyételműen nevetséges, de február 23-ika mindent visz. 1945. február 23-án Stirlitz egy szabad estét engedélyezett magának - közli a nézőkkel szegény Both Béla, aka. Bástya elvtárs, aka. Béla bácsi, az idős történelemtanár a Szomszédokból, amúgy akinek hangja által elővezetett narrációnak köszö9nhető 90%-ban a sorozatot követő viccáradat - ez a nap ugyanis a Vörös hadsereg napja. Ezután Stirlitz kb. 20 percen keresztül bulizik. Ami abból áll, hogy komótosan behúzza az összes függönyt villájának nappalijában, begyújt a kandallóba, majd konyakot tölt magának, rágyújt és mered bele a távolba... Eközben a Honvédő Vörös Hadsereg nagy győzelmeinek híradófelvételeit látjuk. Hát igen. Így mulat egy igazi kommunista hős. Azt hiszem, erre mondják: ROFL. Ennek (sőt, mindennek) ellenére A tavasz 17 pillanata csak úgy a 8-9-ik rész táján kezd elviselhetetlenül unalmas lenni, így az asanisimasa minden rokonszenve ellenére csupán 6/10-re értékeli ezt a vitathatatlan kult-sorozatot.