Csak tippelni lehet, mi vezethette Juraj Jakubiskót, az amúgy kitűnő szlovák filmrendezőt arra, hogy filmre vigye a mi botrányos életű történelmi világsztárunk, Báthory Erzsébetnek élettörténetét... Talán, a négymilliárd forintnyi, térségünkben gigászinak számító büdzsé elverésének lehetősége, ami minden, valamire való filmes számára egyenlő a feltétel nélküli 'Elvállalom!' kijelentésével? Más indokot még a legjobb szándékkal sem találhatunk e projektben.

Mondjuk, e filmnél (Báthory - A legenda másik arca) a nálunk sokszor tapasztaltnál (pl. Kis Vuk) jóval nehezebben merülhet fel bármiféle gazdasági sundabunda gyanúja, hiszen elég végignézni a filmet egy kézi számológéppel és némi kellékes/anyagbeszerzői tapasztalattal, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: minden egyes fillér, vagy euro-cent bizony ott van fenn a filmvásznon. A díszletek és jelmezek korhűek, színpompásak, gazdagok, a csatajelenetek tömegesek és látványosak, az egész film képi kivitelezése bár messze nem formabontó, ám kifejezetten veretes, igényes és pompázatos. Ahogyan egy történelmi kosztümös filmtől ez el is várható.

De mi vihet rá egy szlovák filmrendezőt, főleg a mai, kissé sistergős politikai helyzetben arra, hogy szlovákként egy magyar történelmi személyiségre, magyar történelmi szituációra pazarolja ezt a rengeteg pénzt? Szlovák nemzetiségű motívum, személy, utalás ugyanis nem jelenik meg a filmben, egy pár fős gyermekkórus kivételével, akik a címszereplő udvarában énekelnek el egy szlovák népdalt. Ráadásul ez az egyetlen szlovák szó is a filmben. Tehát a szlovákság nemzeti definiálása itt nem történik meg. Lehet, hogy Jakubiskót olyan faramuci szempontok vezetnék, hogy mint hátulról a szeme között találva a bikát, egy olyan magyar történelmi személyiségeket (Báthory Erzsébet mellett a szintén nem kifejezetten irgalmas szamaritánus Nádasdy "Fekete Bég" Ferenc grófot és Thurzó György nádort) állít piedesztálra, akire egy becsületes, jóravaló nemzet egyáltalában nem, de legalábbis vaskos idézőjelek között lenne büszke? Ez sem valószínű, hiszen ez elég kétélű megoldás lenne, ugyanis könnyen visszafelé sülhet el, a barbár hirtelen hősnek tetszik, valamint elég kétdimenziós megközelítési mód is, hiszen egy egész nemzetet csak a legiskolázatlanabb, legostobább néző ítélheti meg két-három egyedi figura megítélésén keresztül. Talán a legvalószínűbb rendezői motiváció egy európai-, sőt világszintű érdeklődést kiváltó középkelet-európa monstre filmalkotás bemutatása lehetett, ez, így viszont a vállalkozás egyértelműen kudarcnak ítélhető.

A három részre szabdalt történetben nincsenek markáns karakterek, ám ez nem a viszonylag világos cselekményű forgatókönyvből fakad, hanem az óvatos és túlságosan elővigyázatos színészvezetésnek és rendezői koncepciónak köszönhető. A külföldi siker vágyában, és a néhány külföldi színész (az angol Anna Friel és Hans Matheson, az olasz Franco Nero) érdekében az egész forgatás angol nyelven zajlott, de mivel a jelentős létszámú szlovák, cseh és magyar nyelvű színészi gárda és statisztéria, hogyismondjam csak, az ismert "kovivideók" angolságával pergettte Shakespeare ékes nyelvét, a rendező ezeket, a nyelvet ha nyelvtanilag nem is, de kiejtésében igencsak Kárpát-medenceien törő arcokat igen szemérmesen mutatja csak meg. Mivel így a párbeszédek gyakorlatilag csak a nézőnek háttal, illetve féloldalt fordult színészek között zajlanak (kettőnél több szóból álló mondatot csak az echte angol Anna Friel, mint címszereplő és Hans Matheson, mint Caravaggio mond bele a kamerába, ők is legfeljebb, ha háromszor) a néző nem igazán tudja, mikor, ki beszél kihez. A film legtöbb jelenetében így barokkosan burjánzó képeken látunk embereket, akik között nyilván történik valami - ha valamelyik fejét veszik, azt természetesen észleljük - de komoly lelki, érzelmi vagy szellemi szálakat sajnos nem tudunk felfedezni. Ezek nélkül azonban a film csupán egy szép, színes, lapozgatós képeskönyv, semmi más. A film éppen azzal több, hogy képes a szereplők arcát közel hozni, ha jó a színész, akkor azzal igen sok mindent el is tud játszani, látjuk a tekintetét, látjuk az érzelmeket az arcán, így a szigorúan vett cselekményen túl is történik valami a filmben. Ebben a filmben gyakorlatilag nincsenek is színészek, csak figurák a szépen fotografált képekben. Az egy dolog, hogy a legenda másik arcát sem látjuk, ahogy arra az alcím ígéretet ad, de az egyiket sem. Hogy aztán miért van egyik, vagy másik, és hogy van ez az egész, abba ne is menjünk bele.

Jakubisko vágója, számomra érthetetlenül, szinte kizárólag fade out-fade in effektet képzeli el két snitt elválasztására, ami leginkább a szemhéj ösztönös mozgását imitálja a nézőben, akinek hamarosan erősen kell küzdenie az ébrenmaradásért, hiszen ezek a szemhúnyó effektek az elalváshoz vezető egyre laposabb pillantásokat szuggerálják belé.

Elég nehéz viszont szemet húnyni a történetben rejlő, igen vicces földrajzi és kulturális jellegű "túlkapások" felett: mi a jó francot keres Báthory Erzsébet történetében az itáliai festőzseni, Caravaggio, illetve az opera műfaját gyakorlatilag megteremtő, de nem kifejezetten "turnézenészként" ismert Monteverdi? Egy korban éltek, az igaz, de sehol nem találni olyan érdemi bizonyítékot, mely alátámasztaná, hogy Caravaggio Csejtén töltött volna akár egyetlen napot is, és zsigeri meleg létére éppen a véres grófnővel létesített volna heteroszexuális kapcsolatot. Ne szóljunk még a Leonardót megszégyenítő kreativitású Péter barátról se. Egy fórumban olvastam egy kommentelőtől a legjobb magyarázatot ezekre: talán így akarja Jakubisko a filmet néző, művelt nyugat tudomására hozni, hogy Kárpátok bércei alatt is volt ám élet... Volt, de ehhez nem kell bántani szegény Caravaggiót. Szóval, szép film ez, szép film, de minek? Kinek? És miről szól? Az asanisimasa így legfeljebb 4/10-re értékeli Jakubisko drága filmjét a magyarokról.