Nem lehet azt mondani, hogy az 1938-as születésű svéd Kay Pollak ontja magából a filmeket, az imdb mindössze egy '72-es tévésorozatot és négy nagyjátékfilmet jegyez. Ha azonban azt nézzük, hogy ebből a négyből kettő jelölve volt a nem éppen igénytelenségéről ismert Berlini Filmfesztivál Arany Medvéjére, ez a mostani pedig legjobb külföldi Oscarra, akkor azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy igen jó hatásfokkal alkot a rendező. Ne zavarjon senkit, hogy ezek közül nem nyert meg egyet sem, a szakmának komolyan a jelölés számít, a díjat pedig csak odaadják az egyiknek. A Hétköznapi mennyország is megkaphatta volna az összes létező Arany Füttyfürüttyöt, hiszen remekmű.

A világhírű hegedűművész és karmester sikerei csúcsán egyszer csak fizikailag és lelkileg is összeroppan, majd mintegy elmenekülve a világ elől, visszatér gyermekkora színhelyére, egy világvégi svéd falucskába. A furcsa figura nagy feltűnést kelt a faluban, de rövidesen megtalálja helyét a templomi kórus élén. Egzaltált személyisége, az egyszerű falusiak számára nem mindig érthető motivációi azonban többekben ellenérzéseket szül, ráadásul betegsége is ki-kiújul. Azonban a kórus és a zene szeretete hozzásegítik, hogy végül megtalálja életének valódi értelmét.

Nem egy nagy sztori, így szüzséként olvasva talán valami erősen melodramatikus bájolgásnak is tűnhet, pedig messze nem az. Pollak zseniálisan szerkeszti meg a filmjét, kitűnően építi fel a sokszor gyökeresen eltérő karaktereit, egészen a legtávolabbi mellékalakokig bezárólag, ami már önmagában is komoly hitelességet ad a filmnek. Gazdag konfliktus- és kapcsolati hálót vázol fel, az előbbihez hasonló okból és eredménnyel, melyeket egytől egyig, a káoszba fúlás legkisebb jele nélkül visz végig. Egyetlen elvarratlan szál nincs a filmben, sőt a végén olyan cizellált masnit köt az egészre, hogy ember legyen a talpán aki magában tudja tartani a tiszta művészi katarzis könnyeit.

Tulajdonképpen egyszerű a trükk: őszintén és a lehető legtermészetesebben kell ábrázolni a legtriviálisabb érzelmeket, nagy lelki és fizikai eseményeket is, akkor fel sem merülhet a giccs vádja. A skandináv kultúrákban igen nagy hagyományai vannak a bonyolult lelki és érzelmi folyamatok hiteles ábrázolásának - nyilván a hosszú, kemény és rideg téli estéknek is köszönhető ez - Kay Pollak ebben a legmagasabb, bergmani, sőt ibseni szintet képviseli, ráadásul úgy, hogy beszéljen akár a legmélyebb emberi dolgokról, mindig belesző valami egészen egyéni, fanyar, néha már-már bornírt, de mindig bölcs humort is. Must see-kategória a film, kapható nálunk is, sőt a budai Tabán Moziban még műsoron is van (most vasárnap is például). Asanisimasa nem adhatja alább, mint: 10/10.