Megmondom őszintén, komolyan kíváncsi voltam, mit tud Peter Jackson, ha emberekről, az emberi lélek mélységeiről és más dimenzióiról kell mesélnie, nem pedig hobbitokról, tündékről, sétáló fákról, nagy majmokról és kis szörnyekről. Az 1996-os Törjön ki a frász! című joggal elfeledett vígjáték óta nem forgatott ún. normális, hús-vér emberekről szóló filmet. A Komfortos mennyországról előzetesen annyit lehetett tudni, hogy egy bizonyos Alice Sebold bestsellere alapján készült, de a "komoly irodalmi" és "díjnyertes" jelzőkkel azért bánjunk csínján, ezek ma már legtöbbször a marketing eszközei, valós nívót csak a minimum emberöltővel ezelőtt alapítottaknak (Goncourt, Nobel, Kossuth, stb.) szabad tulajdonítani. Ettől függetlenül, Sebold kisasszony regénye még lehet akár jó is, nem tudom, nem olvastam. A belőle készült filmet láttam, arról írok.

Nos, a Komfortos mennyország története sem az a földhöz ragadt minimál-sztori, de lélek, illetve pontosabban, lelkizés az van benne rendesen. Ki is találtam egy külön műfajt neki: sentimysthriller, vagyis szentimentális, misztikus thriller. Kicsit pikírten fogalmazva ez az elnevezés legalább olyan rémes, mint amit takar, de azért a valóság tán nem ilyen kegyetlen. Mindenesetre, vastagon leányregény ez, kössük fel a gatyát. Susie Salmont 14 éves korában meggyilkolják, ám ő a mennyország és a való világ között, egyfajta purgatóriumban ragad, ahonnan még pontosan észleli a való világban történteket, de ő az ottaniaknak már nem létezik, halott. Susie meséli el az egész történetét, kényelmes, komfortos nézőpontjából adódóan teljes egészében, az első szerelmétől kezdve a meggyilkolásáig vezető úton keresztül a családjának ezutáni széthullásán, majd újra egymásra találásán át a végső igazságszolgáltatásig.

A félhomályos tinivámpírhistóriák hisztériái után (-ban?) óvatosan kell kezelni minden halálközeli élményt, mely a filmvásznakon feltűnik és tinédzser főszereplője van. A Komfortos mennyország azért ha sokkal nem is, de egyetlen fokkal azért jobb film, mint a Twilight 1-2. Pedig még vámpírok sincsenek benne, csak egy látszólag boldog család, egy gonosz bácsi és egy ártatlan leányzó. Hogy mégse legyen az egész olyan banális, hétköznapi gyerekgyilkosságos ügy, jó adag transzcendeciát csempész a történetbe az akár ötletesnek is ítélhető narráció. Azonban a mennyekből (vagy purgatóriumból, tök mindegy) elmesélt filmet lehetetlen a jó ízlésű, átlagosan művelt nézőnek fejfájás nélkül abszolválni, az már a priori egyértelmű, hogy ennek a vége csak valami émelyítő giccs lehet, hiszen ha valaki mesél és már halott, akkor ott valami nagyon nem stimmel. A halál után nemhogy mesélni, de egész egyszerűen semmit sem tudunk csinálni, ott csak a nagy, büdös, sötét semmi van. Előtte persze, ott a fény, meg az alagút, meg a többi izé, ez azonban ne tévesszen meg senkit sem. Hinni persze lehet abban, hogy langymeleg napsütésben fogunk majd ott futkározni a tarka virágos mező élénkzöld füvén, ez a dolog komor valóságán azonban vajmi keveset változtat. Ettől kezdve hazugság, önbecsapás ez az egész. (Ha tévedek, akkor meg jól jártam...) Romantikus lányregény ez, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Addig viszont tán tényleg jó lehet, míg valóban nincs közünk a valósághoz, és boldog, egészséges 14 éves lányok vagyunk. Csak akkor azt nem értem, mindek kellett azt a gonosz bácsit idekeverni...

Peter Jackson itt még annyit sem számít színészeire, mint a Gyűrűk urában, pedig mára már Mark Wahlberg is egy jó közepes színész, ha kiugrót nem is nyújt, de hibázni se hibázik nagyot; Rachel Weisz, Stanley Tucci és Susan Sarandon pedig egyenesen kitűnő színészek, ám itt csak arra kellettek, hogy figurák legyenek abban az óriási álomfolyamban, amit Jackson fékezhetetlen agyvelejében indukált e hamvas leánytörténet. Susan szerepében a bájos Saoirse Ronan pedig úgy álmélkodja végig kerek szemekkel a filmet, ahogyan gyaníthatóan a hasonló korú és nemű célközönség. Álmélkodni pediglen van mit.

Már a film első jelenetei is szemkápráztatóan színesek, pedig itt még csak a szokásos kertvárosi életérzésbe diszponálódunk, amint azonban a film negyede-harmada táján szegény Susie pórul jár, elszabadul a pokol mennyország. Jacksonnak és vizuális effektező stábjának az álomjellegű szekvenciák még viszonylag jól is sikerültek, azok a képsorok valóban álomhatásúak, mind tér-, mind időkezelésükben, a purgatóriumos, mennyországos jelenetek azonban kimerítik a csöpögős giccs büntetőjogi fogalmát. Elképesztő színorgia a digitális színalkotás teljes sokmilliárdos spektrumában, elysiumi mezők, tarka virágos rétek, langymeleg napsütés, pillangók. Mint minden szemkápráztatás, ez is fárasztó lesz nagyon gyorsan, illetve akinek ez bejön, az még többet és még többet akar belőle. Azonban a valóságban élünk, amelynek határai vannak, hamar elfogynak a színek, de az ötletek is, hogy milyen lehet az, ami nincs. Valahogyan a filmet is be kell fejezni, hiszen egészen a legvégéig a gonosz bácsit nem fenyegeti semmi. A megoldás fatális, a Jehova tanúi által osztogatott füzetekben lehet olvasni efféléket. Jackson az emberi élet rejtélyéhez, az élet és halál mibenlétéhez e filmmel nem tudott semmi különöset hozzátenni, a film tanulsága nem terjed túl az "addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik", illetve "a végzet mindekit elér" örökbecsű, de ismert közhelyein. Látványközpontú, a tinilányszívek halállal kacérkodó romantikájára ácsingózó giccsmozi ez, melynek a váza egy gyermekgyilkosságos thriller, rendhagyó befejezéssel, amelynek drámaisága viszont éppen a mondat első tagmondatában leírtakkal van alaposan elkenve. Így marad a cukormázas halálromantika, ezúttal vámpírok nélkül, de azért némileg igényesebb kivitelben. Asanisimasa szerint a film: 5/10.