Az Akvárium tökéletesen lényegtelen, hogy hol játszódik, a filmben nevesített Essexben, Frankfurt-Külsőn, Krakkóban, de játszódhat akár Káposztásmegyeren is. Panelgettó van mindenhol, s akik ezeket az emberi életre alkalmatlan betonból készült embertárolókat lakják, gyakorlatilag ugyanazok az emberek. Itt, ebben a filmben csak annyiban különböznek a többitől, hogy angolul beszélnek. Ezenkívül ugyanaz a szemét ömlik a nap 18 órájában szóló tévéből, ugyanaz az alkohol rendezi az itt élők életét romba, és ugyanazok az álmok lódítják őket át a holnapba mindenütt.

Andrea Arnold, aki előző, Red Road című szintén erősen szociografikus filmjével már nagy európai filmes reménységnek lett kikiáltva, ebből az olcsó pia- és junk food-szagú masszából egy 15 éves lányt ragadott ki filmjének hőséül. Mia számára gyakorlatilag egyetlen dolog létezik, a hiphop tánc. Asszem, ezt az "ide ugrok, odaugrok, figurázok a kezemmel, pörgök a padlón, majd bemerevedek valami vicces pózba" táncot nevezik hiphoptáncnak, de végül is mindegy ez. Annyiból érdekes, hogy ez megy szinte állandóan az MTV-n, s Mia innen lesi le a mutogatós feka danszerek mozdulatait. Állítólag tehetséges, bár amennyire én meg tudom ítélni, szegény lánynak ritmusérzéke sincs, és ízületei is elég macskásak. De legalább táncol, a húga fel sem áll a tévé elől, anyja meg el sem tud odáig menni, mert már a konyhában merev részegre issza magát. Valahogy mégis belép a képbe egy pasas. Connor (Michael Fassbender, aki kicsit hízott már az Éhség óta) legalább dolgozik: biztonságiőr a helyi barkácsáruházban. Ő kavarja meg a filmben a szart, amit itt most nem ecsetelnék tovább.

A film tehát Mia filmje, akinek alaposan szar az élete. Katie Jarvis alakítja életszerű természetességgel a lányt, aki minden energiáját összeszedve megpróbál valahogyan kitörni kilátástalan sorsából, talán nem nagy spoiler, ha elárulom, hogy ez nem jár túl sok sikerrel. A filmbéli végkifejletet csak az odáig vezető szartengerhez mérve lehet pozitívnak értelmezni, amúgy erősen úgy tűnik, ez csak a cseberből vederbe lépés tipikus esete. Megrendítő a film, mint ahogy megrendítő eseményeket szerintem mindenki talál a saját életében, saját környezetében is, így legfeljebb e filmmel annyival vagyunk előrébb, hogy saját, vagy ismerőseink, rokonaink problémáját látjuk a vászonra kivetülni. Ez, így megfogalmazva talán pontosabban körberajzolható, s így megragadható - ez egy igen komoly erény. Más kérdés, hogy e filmet is csupán néhány száz néző fogja megnézni, és biztosan nem azok, akikről és akikhez szól. De legalább mi, finnyás ízlésű értelmiségi pöcsök talán tisztában leszünk azzal, mi járhat ezeknek a csajoknak fejecskéjében, milyen lehet életük, milyenek az álmaik... Végül is ez is van olyan érdekes, mint az ötméteres kecskemacskák nemi élete, vagy még inkább az alkonyatban puszizkodó vámpírok, amiknek/akiknek a vérmes rajongóival e film szereplői valószínűleg igen jelentős átfedésben vannak. Nem tudom másként értékelni e filmet, mint egy szociálpszichológiai virtuális emberkertet, amely igen plasztikus színészi alakítások segítségével mutatja be a fogyasztói társadalom egy igen széles, ám igen rejtőző életmódú rétegét, ahol az élet egyetlen pozitív szeletét a rózsaszín álmok jelentik, melyek azonban a sors kíméletlenségével, idejekorán szállnak el üres lufiként a semmibe. No Future. Asanisimasa: 8/10.