asanisimasa

Manoel de Oliveira 1908-ban (egyes források szerint 1905-ben) született, csupán 12 évvel későbben, mint hogy bizonyos Aurélio da Paz dos Reis, alig valamivel a Lumiére-testvérek híres párizsi bemutatója után, bemutatta az első portugál mozgófilmet. Oliveira így tulajdonképpen egyidős a portugál filmgyártással, sőt ma ő a világ legidősebb alkotó filmrendezője. Pályája most 79 (!) évet ölel át, első filmjét 1931-ben készítette, mely egy néma dokumentumfilm volt a Douro nevű folyóról. Így nemcsak a legidősebb filmes Oliveira, de még azt is elmondhatja magáról, hogy pályáját még a legendás némafilmkorszakban kezdte. Egészen elképesztő adatok ezek, a bácsi konkrétan maga a két lábon járó filmtörténelem. És még ma is jó egészségnek örvend, évente minimum egy filmet forgat. Viccesen fogalmazva, ez a hihetetlen vitalitás talán a történelemnek is köszönhető. Oliveira életének nagy részét a jófajta portugál borok készítésével és nyilván fogyasztásával is töltötte, mivel a totalitárius Salazar-rezsim alatt, a kivételesen ostoba és korlátolt cenzúra fontoskodásai miatt egészen 1974-ig alig készített filmet, így ez idő alatt felesége birtokán borászkodott. A ’74-es baloldali vörös szegfűs forradalom után azonban gőzerővel állt neki a filmezésnek, 70-ik születésnapja óta 35 filmet készített el és mutatott be. Különböző fesztiválokon 42 díjat nyert, 17 egyéb jelölés mellett. Általában komoly, veretes, stabil képkivágásokban hosszasan filozofáló, olykor már kissé túlontúl esztétizáló drámákat rendezett, melyben olyan világsztárok álltak rendelkezésére, mint Marcello Mastroianni, Catherine Deneuve vagy John Malkovich, több alkalommal. Gyakorlatilag ő a portugál film ma is, akiről már életében díjat neveztek el. Az évi mindössze néhány filmet produkáló portugál filmgyártásban az éves bemutatók közül egyik egészen biztosan mindig az övé, melyet általában több százezer portugál meg is néz. Ez a szám a nagyjából Magyarországnyi Portugáliában is óriási, és kiválóan mutatja Oliveira elismertségét és tiszteletét. A portugál mester most azonban, lassan már idősödve, mintha feladná a nagy komolykodást, és egy röpke kis szösszenettel állt elő, mely leginkább talán egy Boccaccio-történetre emlékeztet.

 

A Szeszélyes szőke egy XIX. században íródott portugál regény modernizált adaptációja. Egy fiatalember utazik, a regényben nyilván postakocsin, itt már vonaton, és szóba elegyedik útitársával a mellette ülő, vadidegen nővel. Elmeséli neki élete tragédiáját, amely egy csalfa és csábító, szőke hajú leányzó bájos mosolyában sújtott le rá. Igazi latinos, kissé férfiközpontú melodráma, melyben a férfi istennőként imádja hölgyét, akinek keze elnyerésére feláldoz mindent, mi érték, ám a végén kiderül, hogy a báj, kecs és kellem mögött csupán egy közönséges és számító nőszemély lakozik. Közben azonban hangulatos lisszaboni utcácskákon bolyongunk, sajátos hangulatú, kék csempével borított helyi lakásokban, bárokban üldögélünk, részt veszünk egy igazi, ódivatú szalonban, ahol némi szerencsejáték mellett hárfamuzsikát, vagy éppen egy elmaradhatatlan Pessoa-költeményt hallgat a portugál művelt polgárság.

 

A meglehetősen rövidre, alig több mint egy órára vágott film inkább egy novellára hasonlít csak, nem egy igazi nagyregény feldolgozására, bár az alapanyag sztorija elég soványka, még ebben a szűk időkeretben is meglehetősen lötyög. Másrészről viszont, az alkotó dicséretes önkritikájára is utal, hiszen kevés filmes van a világon, aki önhatalmúlag beéri egy bő órás filmmel, a minimálisan elvárt másfél óra helyett. Persze, ez a világ legidősebb, legtöbbet megélt és legtapasztaltabb filmrendezőjétől talán el is várható. Ebben a bő órában Oliveira viszont megteremt egy sajátos atmoszférát, ami a téli Lisszabon messze nem zord, inkább melankolikus hangulataiba űzi bele szimpatikus fiatalember főszereplőjét, akinek sajnálatos „pofára esését” viszonylag érdekfeszítően megszerkesztett, ám tanári pálcával csattanó cselekményben tálalja. A történetben ennyi van, amennyit megmutat, s ez bizony nem sok. Az idős mester, a korosodók szokásos óvatosságával, talán ezúttal kicsit túl alacsonyra helyezte magának a lécet, melyet aztán szinte oda sem figyelve, lazán átlépett. Amit mi nézők látunk, annak van hangulata, össze is van rakva, csak olyan súlytalan, könnyű, röpke pillanat. Ez az asanisimasa szerint mindössze: 5/10.