Spike Jonze-t az ismeretes John Malkovich fejébe férkőzés óta (amit azóta megfejelt egy laza Kaufman-menettel is) szeretjük, illetve szeretni illik, ez a mostani Dave Eggers-adaptáció azonban nem sok különlegességet tartalmaz. Legalábbis abban az értelemben semmiképpen, mint azt életművének korábbi "hangos" darabjaiból remélni remélhettük. Az Ahol a vadak várnak egy furcsa hangulatú, de messze nem különleges mesefilm egy magányos kisfiúról, meg az ő magányból fakadó szorongós álmairól, legfeljebb a mozikban, videotékákban uralkodó Disney-terror egyendarabjaihoz képest tűnhet unikumnak. Az efféle dolgok origója a Kis herceg-nél lehet, de hadd említsük meg Török Sándor nemzedékek számára fontos Hahó, Öcsi! és Hahó, a tenger! című regényeit is, melyekből Palásthy György rendezett kultikus filmeket. Ez utóbbiakat ugyan egész biztosan nem ismerte sem Eggers, sem Jonze, viszont a művek közötti hangulati és tán nem túlzás, filozófiai összecsengés egy gondolatnyivá sűríti a keletkezésük között eltelt emberöltőnyi időt, de az adott földrajzi, sőt kulturális távolságot is. 
Saint-Exupéry Kis hercege viszont tuti, hogy kedvenc olvasmánya volt Eggersnek, és akár tudatosan, akár tudattalanul, de vastagon vezette ceruzáját, amikor megrajzolta Max-nek, a nyolcéves, magányos kisfiúnak farkasjelmezbe bújását, világá menetelét és boldogságos hazaérkezését.
Sok kisfiú (és kislány) gondolja úgy olyan pillanatokban, amikor nagyon egyedül érzi magát a barátságtalan világban, hogy muszáj elindulnia, egynesen, innen el, kifelé. Max is ilyen, azonban az átlagosnál élénkebb fantáziája az átlagosnál érdekesebb helyre repíti, ahol morcos, bölcs, és olyor rettenetesen infantilis szőrmók óriások botcsinálta királyává válik, egy kis időre. A szőrmókok (akik igencsak emlékeztetnek a Harlow-féle klasszikus pszichológiai kísérletek szőrös műmamájához) között átélt kalandok aztán a kisfiút közelebb viszik az emberi kapcsolatok bonyolultságának megértéséhez, mi által - mint minden rendes mesében - helyreáll a rend.
Eggers és Jonze meséje első pillantásra persze tűnhet akár horrornak is, hiszen ezek a kedves(nek tűnő) szőrös lények olykor nagy vérengzésre, őrjöngő tombolásra is képesek, de aki látott már nyolcévesek babazsúrját káoszba, sőt armageddonba fordulni egy perc alatt, az ezen egy percig nem lepődik meg, mint ahogy azon sem, hogy a kis Max is könnyen válik királyukká ezeknek az óriás rontom-bontom izéknek. Annál inkább meglepetés, hogy Jonze, mint rendező a történetmesélés ritmusában mennyi ütemet vét el... Éppen ő, aki videoklip-rendezőként kezdte a szakmáját, tehát a ritmusnak a vérében kéne lennie - itt viszont néha ki-kihagy egy ütemet. Éppen a történet fordulópontja körül tapasztalhatjuk a legtétovább pillanatokat, ami azért jelentősen rontja ennek a furcsa, de megkapó képi világú mesének az összképét. Szerintem pont 20 perccel hosszabb ez a film, mint amennyinek lennie kéne, Jonze ezúttal nem volt képes megálljt parancsolni olykor snittjeinek s ez alapvető hiba. Azonban az vitathatatlan, hogy ez a film még így is magasan veri a Disney RT. által a mozikra zúdított giccsfolyamot és amennyiben beszélgető (!) viszonyban vagyunk gyermekünkkel, nyugodtan megnézethetjük vele is Max történetét, hiszen a filmben minden előzetes híresztelés ellenére, semmivel sincs több horror, mint a Jancsi és Juliskában, vagy bármelyik Harry Potterben. A film asanisimasa szerint: 7/10
