Dühös nap a mai, nemcsak ezért, mert reggel madárfüttyös tavaszban indultam el, és mostanra már megint didergős ősz lett és bőrig áztam, hanem mert a filmek is dühösek voltak ma. Az egyik kínai háborús, a másik afrikai háborús, a harmadik izraeli buszrobbantásos. A negyedik film, az amúgy igencsak érdekesnek ígérkező A tehén sajnos már nem fér bele a mai napba. A színek: fekete-fehér, napszítta sárga, nagy, vérvörös foltokkal, majd kórházzöld és megint csak vérvörös.

Élet és halál városa (Nanjing! Nanjing!/City of Life and Death), 2009 - A kínai Chuan Lu monstre háborús drámája az 1937-es japán-kínai háború egyik fő eseményének, az akkori kínai főváros, Nanking elfoglalásának története, mely 300 ezer kínai áldozatot követelt, a hódító japán katonák számlájára írható rengeteg nemi erőszakon és fosztogatáson kívül. A film elsősorban egy valóban nagyszabású memento az áldozatok emlékének, parádés és a kort és körülményeket messzemenő hitellel megidéző fotografálásban, látványos és tömeg- és háborújelenetekben. Igazi sztorija nincs is a filmnek, néhány főbb karakter tűnik néha elő az események szörnyű és szüntelen áradatából, hogy sorsuk néha összekapcsolódjon, aztán el is szakadjon egymástól. Igen érdekes a film szemléletmódja, hiszen bár nettó kínai alkotásról van szó, a film majdnem közepéig szinte csak japán szót hallunk, a japán agresszor soraiból nézzük az eseményeket, ha kínait látunk, az csak némán szenvedi a történéseket. Lu meglehetősen szenvtelenül ábrázolja Nanking lemészárlását, bízik a képek sokkoló erejében, az majd megteszi a kellő hatást - mi tagadás, igaza van. Példamutató, ahogy az események elszenvedőit ábrázolja: a csatában nincsenek hősök, a jelenetekben a katonák szemében páni félelem és rettegés látszik csak, a film patetikus jelenetei a csata után jönnek el, amikor néhány kínai önfeláldozásában, illetve a film egyik fő japán karakterének filmvégi "gesztusában" szembesülünk azzal, hogy a háborúnak csak áldozatai vannak. Asanisimasa szerint az Élet és halál városa a legjobb háborús filmek közé tartozik, mely nem cicózik méricskéléssel, egyensúlyozással, szerecsenmosdatással, hanem kimondja, a háború en bloc rossz - és nekünk nézőknek, kétségünk sincs efelől: 10/10

White Material, 2009 - A francia Claire Denis második filmje ez az idei Titanicon, azonban itt messze kerülünk a 35 pohár rum csendes melankóliájától. Fekete-Afrika belsejében járunk, egy közelebb meg nem határozott országban, ahol nem túl rózsás a helyzet: felfegyverkezett gyerekhadsereg garázdálkodik, mindenütt vér és káosz. A fehér Maria erről (valamint arról, hogy ő a feketék szemében tulajdonképpen csak "fehér anyag") nem akar tudomást venni, és a közelgő veszély ellenére tovább akar gazdálkodni kávéültetvényén. Isabelle Huppert főszereplésében (és Christopher 'Hegylakó' Lambert közreműködésével) készült film részben szerelmi vallomás az afrikai földhöz (Denis Afrikában nevelkedett) másrészt reális hatásokkal dolgozó politikai dráma, melynek legfontosabb erénye a hitelesség. Huppert kitűnő, Lambert is jobb, mint általában, de az igazi valóságot a fekete szereplők arca, és igazi, szemmel látható nyomora adja ennek a megdöbbentő, szinte dokumentarisztikus hatású drámának. Negatívum a gyatra képminőség és a cselekmény kissé kusza szövése: 7/10

Hét perc a Mennyországban (Sheva dakot be gan eden/Seven Minutes in Heaven), 2008 - Az izraeli Omri Givon filmje 94 perc a képzelet, az emlékek és a vágyak birodalmában, egy szörnyű trauma hatására. Galia (Reymond Amsalem megrázóan hiteles alakításában) súlyosan megsérül, a barátja pedig meghal egy öngyilkos terrorista által végrehajtott buszrobbantásban. A film annak története, hogyan képes a törékeny nő újraépíteni életét, miközben tisztáznia is kell önmaga szerepét tragikus véget ért kapcsolatában, de a jövőre nézve is. Givon lágy vonalakkal, de bravúrosan bonyolított, intim hangulatú, őszinte filmet készített egy Izraelben általánosnak mondható problémáról, nem kevés magyar segédlettel: 7/10.