Annak idején, Martin Scorsese szépen kiakasztotta Krisztus utolsó megkísértése című filmjével a különböző keresztény szektákba, de különösen a római katolikus egyházba tartozó túlbuzgó keresztény hívők tömegeit, tudomásom szerint a filmet a mai napig nem mutathatta be például magyar televízió. A film magyarországi mozibemutatója nagyjából a rendszerváltás körüli hosszas huzavona idejére esett, ekkor már tulajdonképpen bárki bármit mondhatott olyan, addig rendszeridegennek számító topikban is, mint a vallás, így akár nyugodtan fel is háborodhatott, mint azt tette a nyugati szabad világban sok Jézus-hívő. Istenkáromlást, hitgyalázást emlegettek, bár talán csak figyelmesen végig kellett volna nézniük a filmet, nem pedig gondolkodás nélkül korlátolt és ostoba, vagy ami még rosszabb, cinikus és számító egyházi megmondóemberek dogmáit benyelni, mint a Corpus Cristit áldozáskor. Holott Scorsese (és a film alapjául szolgáló regény világhírű írója, Nikosz Kazantzakisz) egyáltalán nem tiszteletlenül mutatja meg Jézust, nem gúnyolja, nem becsmérli tetteit, csupán egy egyházi dogmát hagy figyelmen kívül: Jézust, a Megváltót nem Isten fiaként, hanem emberként (lásd még: Ecce Homo), ráadásul tépelődő, gondolataival viaskodó emberként ábrázolja. Ha valami, akkor igazán az aggasztó, hogy ma még mindig van olyan, sokmillió ember gondolkodását befolyásoló hatalom, amely tűzzel-vassal küzd kézzel-lábbal kapálózik minden olyan vélemény, gondolat ellen, ami esetleg az általa üdvösnek tartott véleményekkel és gondolatokkal ellenkezik. Pedig Kazantzakisz története, melyből Scorsese csinálta filmjét, épp olyan csodálatos történet, mint amilyet a különböző Evangéliumokból ismerhettünk meg, s aki írta, nyilvánvalóan semmivel kevésbé nem hisz Jézusban, mint az ellene tiltakozók. A regény nálunk már közel sem aratott olyan vihart, mint a belőle készült film, bár ehhez az 
kellett, hogy csak 2001-ben jelenjen meg belőle az első magyar fordítás. A nézők (és a hívők) pedig mára már túl vannak sok, ennél lényegesen botrányosabb Jézus-történeten, pro és kontra, a Mel Gibson-féle vériszamos pornográfiától a South Park valóban gyökér (ám vicces) Jézus-fricskájáig. Ezekhez képest, ma már Krisztus utolsó megkísértése egy kifejezetten illedelmes és jólfésült műnek tűnik, mintegy bizonyítékául annak is, hogy hitkérdésekben észérvekkel, eltérő nézőpontokkal előállni pusztába kiáltott szó. Például, egy idő után csak elfogadták azt is, hogy a Föld gömbölyű, pedig hogy kardoskodtak az ellen is...
Maga a film, így tizenkét év távolából már inkább hasonlít mondjuk Pasolini Máté evangéliumának egzakt és száraz hitelességéhez, mint valami botránykőhöz, bár annak idején a nyíltan baloldali, bár katolikus Pasolini is kapott hideget, meleget az anyaszentegyháztól azért a filmjéért (is). Egy meglehetősen hosszadalmas, epikus film ez, mely a fő bibliai történeteket (kánai mennyegző, a gyógyítások, az utolsó vacsora, a Pilátus előtti idézőjeles coming out, stb.) részletesen megmutatja. Míg azonban Pasolini az evangéliumhoz szöveghű verzióval, addig Scorsese látványban és hangokban, kultúrában a korabelit idéző felfogással állt elő. Alapvetően jó ötlet a bibliai Júdea helyszíneit, városi enteriőrjeit, hétköznapjait és ünnepeit a mai észak-afrikai sivatagi nomád kultúrából egy az egyben átvett hasonló képekkel, jelenetekkel megidézni, ebben csak azok találhatnak kivetnivalót, akiknek feltűnik, hogy például a marokkói berber gnawa zenész mit kereshet vajon a kétezer évvel ezelőtti Jeruzsálemben, vagy a szintén észak-afrikai tuaregek esküvői szertartása egész biztosan nem volt kóser már idő számításunk szerint néhányban sem. Ezektől a nüansznyi bakiktól eltekintve azonban Scorsese valóban megfelelően korhűnek látszó környezetet teremtett, mely mentes minden hollywoodias képeskönyves giccstől. A véres jelenetek akkoriban nyilván sokkolóan naturálisnak hatottak, de ezek már így, Mel Gibson után, 12-es karika alá sorolható szimpla paradicsomkonzerv-csatának tűnnek.
Willem Dafoe az "akciójelenetekben" elementáris erővel játszik, szemei valóban messianisztikus tűztől szikráznak, ám a tépelődés, vívódás kulcsfontosságú szcénáiban mindössze egykedvű ücsörgést látunk, egy embert, aki látszólag azon gondolkodik, hogy mi lesz ma ebédre... Ráadásul, a film kezdetén Scorsese némi Monty Pythonos gonoszsággal Jézust belekényszeríti egy meglehetősen viccesnek ható keresztgyártó kisiparosi státuszba, ezzel azonban szemmel láthatóan Dafoe nem igen tud mit kezdeni, így hát elpróbálja történetvégi keresztútját. Júdásként Harvey Keitel egy trafikos közönyével nézi haverjának, Jézusnak az ő szemszögéből önpusztítónak tűnő kálváriáját, nem is csodálkozunk túlzottan, hogy vacsora közben egyszercsak felpattan. Néhány perc múlva aztán római katonák előtt csókolja arcon, de ekkor már késő... Barbara Hershey Cleopátrát játszik, viszont bibliai témájú filmben merészen: egy kurva, vagyis Mária Magdolna ő. Egy jó jelenete van, aztán beáll a Jézust követő sorba, legközelebb talán már csak a kereszt alatt rívó asszonyok között gubbasztva látjuk viszont. Nekem legjobban David Bowie Pilátus-figurája tetszett. Nyegle volt, távolságtartó, hűvös és cinikus, amilyennek lennie kellett.
Peter Gabriel azóta agyonjátszott és agyonhallgatott kísérőzenéjével ugyanaz a helyzet, mint a gnawa-zenésszel. Az elektronikus trackek mai füllel már nevetségesen gagyinak hangzanak, az etnozenei betétek avatatlanul stimmelnek, ám ha kicsit járatosak vagyunk a világzenében (melynek divattá válása amúgy nagy részben Gabrielnek köszönhető), akkor kifejezetten elidegenítő effektusként hathat az amúgy a film emblematikus dallamává vált örmény duduk hangja, vagy amikor megszólal a pakisztáni szufi Nusrat Fateh Ali Khan éteri éneke, miközben a zsidó Jézus az utolsókat leheli a kereszten. Tehát, Scorsese hajdani botrányokat keltő filmje ma már bizony több helyen is recseg-ropog, hosszabb, dagályosabb is, mint kellene, de Pasolini Máté evangéliuma után még mindig a legszebb, legigazabb és legelgondolkodtatóbb Jézus-történet a filmművészetben. Asanisimasa: 7/10
