Mielőtt beugranánk a fura címnek, muszáj leszögezni, hogy az elkövetkezendőkben szó sem lesz semmiféle speciális flambírozási technológiáról, sem egyéb más szakácstrüvájról; a Láng és Citrom a második világháborús dán ellenállásról emlékezik meg, szimpatikus északi szárazsággal és minimális pátosszal. A cím az ellenállás két fontos alakját, az égő vörös hajáról Lángnak nevezett Bent Faurschou-Hviidet és állandóan savanyú ábrázatáról Citromnak becézett Jørgen Haagen Schmith-et jelenti, akik feladva karriert, családot fegyverrel, gerilla-harcmodorban szálltak szembe az országot megszálló náci német hadsereggel, valamint az őket támogató dán kollaboránsokkal.
Ole Christian Madsen filmje, amellett, hogy ízléses és becsületes mementó a két valódi hősnek, tulajdonképpen egy tökéletesen hagyományos háborús-ellenálós-partizános film, bár amúgy északi módra, inkább hömpölyög, mint sebesen szalad. Mindemellett azonban nincs híján akciójeleneteknek sem. A viszonylag lassú tempó ráadásul módot ad arra, hogy plasztikusan érzékelhesse a néző a Gestapo rottweiler-tekintete elől rejtőző, illegalitásba burkolózó ellenállók valódi életét, amely legnagyobbrészt rejtekhelyeken kuporgó, tétlen várakozásból, illetve a következő áldozatra váró hosszú méla lesből állt. Láng és Citrom személyiségét néhány határozott vonással festi fel a két színész, az angyalarccal, de hidegvérrel SS-t ölő Thure Lindhardt és nem kissé meghökkentően, a mi hasonló sorsú Ságvárinkra emlékeztető fizimiskájú Mads Mikkelsen.
A film politikai szempontból is pontosan pozicionálja a két főhősét. Láng is, és Citrom is náciellenes polgári ellenállók voltak, a filmben többször is megkülönböztetik őket a kommunista szervezésű és irányítású ellenállóktól, annak ellenére, hogy céljuk azonos. Igen tipikusnak mondható sorsuk alakulása: míg a nyílt harcban sikereket érnek el, a komolyabb ellenség saját soraikon belül küzd ellenük, úgy, hogy közben erről mit sem sejtenek, de arról sem, hogy a hátuk mögött szövetkező intrika olykor saját, igazi céljaik ellen fordítja őket. A finálé talán kissé didaktikusnak és bombasztikusnak tűnő felfutása jóval a tűréshatáron belül marad, és abszolút érthető egy olyan történetnél, ahol a valóságban élt, valódi hősök példamutató sorsáról van szó. Asanisimasa: 8/10
