Azért ott még messze nem tartunk, hogy ismét jó magyarnak lenni Hollywoodban, Antal Nimród személyében viszont van egy jó, megbízható B-kategóriás rendezőnk, ami egészen biztosan több, mint a semmi. A Ragadozókban az égadta világon semmi egyedi, semmi egyéni nincs, úgy tűnik, Nimród itthon hagyta kreativitását, illetve ha magával vitte Amerikába, azt a bőröndben hagyta, gondosan lezsírozva, valahol a padláson. Tisztességes iparosmunka a film, nem több, viszont még így is méltó folytatása John McTiernan '87-es Predatorjának, melyben Arnold sárral maszkírozva gyakta szét a rasztahajú alient, de főleg amióta emberfia nem teszi be úgy a lábát dzsungelbe, hogy lopva ne tekintsen a lombok felé, hogy nem gubbaszt véletlenül valamelyik ágon valami nem oda való. A felejthető korábbi folytatásoknál mindenképpen jobb film a Nimródé. Mindazt tudja, amit egy ilyen filmtől elvárunk. Pereg, fut, szalad, robban, fröccsen, ín szakad, gerinc kitép, bél kiomlik.

Persze, egy komolyabb forgatókönyv azért elfért volna a mondjuk a scifi-akció-horror műfaji határai között, nem feltétlenül kell még egy hangsúlyosan B-re hangolt moziban sem csupa két-háromszavas, banális tőmondatokat adni az ennél talán lényegesen többet is megjegyezni képes színészek szájába. A kissé sablonosan kiválogatott karakterek egyéni sorsait is lehetett volna kicsit cizellálni, hiszen ahogy pl. szegény Danny Trejóval elbánnak, az azért megalázó. Laurence Fishburne-nek se érte meg lefogyni néhány jelenetes jelenése miatt, így játszott kövéren. Adrien Brody pedig, valós színészi tehetségét bizonyítandó, butábbnak látszik a legbutább profi akcióhősnél. Szinte már-már lundgrenien ostoba, amin szájába adott cinikus megjegyzései is csak alig tompítanak. Viszont, hülyén is nézne ki egy választékosan fogalmazó filosz abban a pokoli dzsungelben, élet-halál között, így azt kell mondani: Brody teljesítménye kitűnő ebben a számára talán idegennek tűnő szerepben is. A legjobb karakter a jakuza-csávó volt (Louis Ozawa Changchien - milyen szép név, már csak ezért is érdemes felvenni a címkefelhőbe), kardcsatáját elnéztem volna még, közelebbről is. Titokzatos, markáns karakter, mintha a Lostból teleportált volna ide. De még ő is csak néhány vonallal megrajzolt, kétdimenziós figura csupán, a többi pedig még nála is elnagyoltabb, levegőben lógó.

Vagy éppen zuhanó, mint a film egyik legjobb jelenetében, a nyitóban (a szinte megrajzolt zenei kísérettel). A cselekmény szervezésében is meglehetősen nagyvonalú a film, itt is a matematikai 'fogadjuk el' kitétel érvényes a nézőre nézve, fogadjuk el, hogy így alakulnak a dolgok, én ezt most nem magyarázom tovább - mondja Nimród, gondolom, produceri nyomásra. A cselekmény itt egy dologra való, mégpedig hogy kitöltse azt a vetítési időt, ami a fináléban történő végső leszámolásig tart - kvázi ugyanaz, mint amikor egy pornófilmben a szereplők egy pamlagon elnyúlva, de még felöltözve, kényszeredetten beszélgetnek, miközben majd szétrobbannak az idő előtt bevett Viagrától. Itt is, meglepetés nélkül, menetrendszerűen ritkul a csapat, míg nem egy (vagy mennyi) maradhat, szemtől szembe, majd ellovaglás a naplementébe (akárhova). De mondom, amúgy működik a film. Kivitelezése minden igényt kielégítő, Pados Gyula hibátlan teljesítményt nyújt, és ő még be tud suvasztani néhány olyan képet a filmbe, ami bizony műfajidegen módon, kifejezetten esztétikus. Mindent összevetve, ha ezt a filmet Nimród itthon csinálta volna, felállva tapsolnám, így azonban, hollywoodi bérmunkaként, a pontszám csak erős közepes. Asanisimasa: 6/10