Gus Van Sant ezzel a filmmel tűzte fel névjegyét a globális filmvászonra, mely egyben rendezői nagyfilmes debütációja is. A gyógyszertári cowboy nem western, hanem drogfilm, ráadásul a maga korában meglehetősen lényeglátó, tabudöntő - tehát nagyjából pontosan felvázolta a rendező későbbi pályáját. '89 óta persze készültek ennél brutálisabb, felkavaróbb, provokatívabb és szociológiailag, pszichológiailag hitelesebb művek is kábítószer témájában, azonban Van Sant filmjének van egy olyan találmánya, vagy inkább megközelítési módja, ami megkerülhetetlen ebben a témában.
Nevezetesen az, hogy a film drogos szereplői tökéletesen hétköznapi alakok. Nem látunk a filmben súlyos tetkókat, bőrcuccokat, motorokat, illetve semmi hippis pszichedéliát (a film cselekménye a hetvenes évek elején játszódik), nincsenek karikás szemek, zombimódra támolygó, belőtt alakok, nincsenek dílerek, már a megszokott filmes sablon szerint; szóval e filmben egy darabot nem találunk a temérdek kábítószer-témájú filmben látott kliséből. A fiatal Matt Dillon által alakított srác és négytagú baráti társasága tipikus középosztálybeli, kertvárosi fazon, szó sincs itt nehéz életről, és egyéb hasonló okról, amit jellemzően a droghoz vezető trambulinként szokás emlegetni. Ezek a srácok szeretnek drogozni, ennek megfelelően, nem remegő kézzel tolják vénába a cuccot, hanem vigyorogva, határozott mozdulattal. Az anyagot is ugyanilyen határozottan szerzik meg: gyógyszertárakat, kórházakat rabolnak ki. Ennek megfelelően, nem heroint, kokaint és hasonló más szereket tolnak, amit csak a maffia közreműködésével szerezhetnének meg maguknak, hanem morfint és dexedrint, vagyis tulajdonképpen orvosi amfetamint. (Ezt a "kultúrkört" amúgy a híres, keménydrogos múlttal is rendelkező rockköltő, Lou Reed is jól ismerte, megénekelte a Sword of Damocles című számában.) A hatás nagyjából ugyanaz. egy kemény drogos számára csupán egyetlen sors létezik, használjon bárhonnan származó, bármilyen komoly cuccot. Van Sant azonban azzal, hogy tökéletesen átlagos kinézetű kábítószereseket mutat, talán először szembesíti a "tiszta" társadalmat azzal, hogy a drogprobléma nem valami szociális egzotikum, nem a hippik, punkok és egyéb rockerek egyéni problémája, hanem igenis köztünk él, akár a szomszédban. Akár az a helyes, jólfésült szomszéd srác, sőt tán egy katolikus lelkész is lehet drogos. Egy ilyen szerepben, drogos papként az egyik legkomolyabb író szaktekintély, William S. Burroughs tűnik fel, mintegy a témában megkerülhetetlen személyiségével is alátámasztandó e filmnek hitelét. Nem mellesleg, Burroughs a film forgatókönyvének írásában is közreműködött. Ezt a "hétköznapiasító" aspektust erősíti pl. Dillon természetes és sallangmentes játéka is, mellyel csak nagyon finoman érzékelteti személyiségének törvényszerű széthullását. Az pedig, hogy akkor sújt le rá Damoklész kardja, amikor már majdnem normális életet él, az maga a valóság egzakt tragikuma.
A gyógyszertári cowboy persze nem tehet arról, hogy azóta nála szuggesztívebb, erősebb hatású drogfilmek is készültek, a témában a mai napig fontos alkotás. Asanisimasa: 8/10
