Nemrég volt 150 éve, hogy a Pireneusok déli lankáin fekvő Lourdes mellett, a Gave-folyó mentén egy barlangban egy tizennégy éves parasztlány, bizonyos Bernadette Soubirous először meglátta Szűz Máriát. Hófehér ruhában volt Jézus anyja, kezében rózsafüzérrel. Szótlanul a lányra mosolygott, majd elsétált. Ezután Mária még 17 alkalommal jelent meg Bernadette-nek, később már szólt is hozzá, majd megmutatta neki a barlang mélyén rejtőző forrást. Azt mondta ekkor Mária: Építtess ide templomot, hogy zarándokok jöhessenek ide, mert ez a forrás gyógyító erejű. Bernadette a falu és az egyház kezdeti hitetlenkedései ellenére véghezvitte Szűz Mária akaratát, ebben segítségére volt az a néhány eset is, amikor korábban gyógyíthatatlannak tartott betegek (állítólag) tényleg meggyógyultak a forrás vizétől. Bernadette később –nyilván e meghatározó élmény hatására– apácának állt, de a Teremtő neki életében nem tartogatott több csodát: mindössze 35 éves volt, amikor csonttuberkulózisban meghalt. Később testét többször is kihantolták, és mindannyiszor megrökönyödve tapasztalták, hogy Bernadette teteme tökéletes állapotban fekszik sírjában, az oszlás legkisebb nyoma nélkül. XII.Pius pápa, halála után 54 évvel, 1933-ban avatta szentté. Lourdes azóta a világ legnépszerűbb búcsújáró Mária-kegyhelye.

 

A Szentlélek, Jézus és Szűz Mária beszélget a mennyekben, egy felhőn ülve, hova menjenek nyaralni: - Menjünk talán Betlehembe! – mondja a Szentlélek.

- Ne már, Betlehemben annyiszor voltunk már! – mondja Jézus és Mária együtt.

- Akkor menjünk… Jeruzsálembe!

- Ott is sokszor voltunk már…

- Akkor menjünk Lourdesbe! – vágja ki a rezet a Szentlélek.

- Hurrá, ott még úgysem voltam! – lelkendezik Szűz Mária.

E viccet egy máltai-keresztes hivatásos segítő meséli egy pohár bor mellett egy papnak és egy nővérnek a lourdes-i zarándokszállás büféjében.

 

Jessica Hausner Lourdes című filmje leginkább talán egyszerre mindkettő. A film egy néhány napos lourdes-i zarándokút története, a résztvevők nagyrészt kerekesszékhez kötött, gyógyíthatatlan betegek, valamint hivatásos segítőik, nővérek, papok, apácák. A kamera többé-kevésbé szemérmesen követi szinte minden percüket, amit mutat, az viszont nem mindig felemelő. Egy magatehetetlen beteg mindennapjai igencsak nyomorúságosak, ezt könnyű belátni. Az állandó magány, a kiszolgáltatottság ritkán teszi az embert sugárzón jókedvűvé, azonban itt a betegek, a csoda közvetlen közelében még akkor is élénkebbek, ha esetleg nem nagyon hisznek benne. Ami viszont tényleg nem nyújt emelkedett látványt, az a szinte nagyipari jellegű, lelketlen és szinte hitetlen üdvösség-gyár. A kegyhelyig vezető hosszú út csiricsáré ajándékboltokkal van tele, de ez még hagyján. A betegek mellé rendelt segítő nővérek leginkább a segítő fiúkkal cicáznának, akár az ebéd közepén ottfelejtve a rájuk bízott, magatehetetlen betegeket. A papok apácákkal boroznak a szálló büféjében. A már csak a jól reklámozott csodában reménykedő betegeket az „üdvözletgyár” „munkásai” megalázó módon, embertelenül, mint a marhákat terelik a csodatévő forráshoz – ám legjobban ők lepődnek meg, amikor a film főszereplője, a súlyos fokú multiplex szklerózis által nyaktól lefelé béna Christine (Sylvie Testud megrázó erejű alakításában) először még csak rejtve érinti meg a barlang falát, majd hirtelen magától felkel tolószékéből. A lourdes-i csodagyárat hivatásszerűen működtető papok és egyéb segítők hitetlenkedve nézik, ahogy a csoda bekövetkezik.

A filmet író-rendező Hausner tiszta hittel, de legalábbis várakozással szemléli a hősével bekövetkező csodát, ám ez nem tartja vissza attól, hogy finom humorral, a visszásságokat éles szemmel észrevéve jól elironizálgasson a lourdes-i csoda-bizniszen. Érzékletesen és pontosan mutatja meg az emberi érzelmeket, amikor mással történik meg a csoda, de szép az is, ahogy a hőse küzd meg hirtelen jött egészségével, sőt, a vele megesett csodával. Viszont ironikus, hogy Christine magyarázata mennyire nem vallásos természetű. Hausner viszonya (e film alapján) a katolikus hittel és a csodavárással kapcsolatosan igen sajátos: belülről látja, hol s mennyire van megereszkedve az egyház épülete. Ezekre is felhívja figyelmünket ebben a lassú, de mégis jól megszerkesztett, olykor bizony tragikomikusan mulatságos, ám igencsak megható filmben.

Asanisimasa: 9/10