Az Alice étterme című film alighanem egyetlen az egyetemes filmtörténetben, mely egy dal alapján íródott. A dalt Arlo Guthrie, a híres countryénekes írta és énekli, és egy Alice nevű lányról szól, aki éttermet készül nyitni egy használaton kívüli templomban. Ez persze inkább csak egy kiragadott motívum abból a több mint 18 percnyi zenei monológból, amit Guthrie előad (így természetesen a dal definíciót sem kell szó szerint érteni). Szóba kerül itt minden, kisvárosi unalomtól vietnami besorozás kikerüléséig, tehát olyasmi ez a film magyarán, mintha valaki mondjuk Cseh Tamás Frontátvonulásából csinálna filmet. Íme a sztori, jónéhány évvel később előadva, sajnos nem beágyazhatóan.
Ennek megfelelően, nincs is tulajdonképpeni sztorija a filmnek, kisebb történetek, történetecskék laza láncolatát látjuk, melyet a főszereplő, az önmagát alakít Arlo Guthrie, valamint Alice és az ő férje, Ray (őket színészek alakítják) kötnek össze. Mai szemmel már furcsán hathat ez a kissé összevissza, hányavetin összepakolt filmezés, melyet amúgy Arthur Penn, a hatvanas évek egyik legkreatívabb legendás hollywoodi rendezőegyénisége jelez - bár talán csak elszoktunk már az egyedi, lírai hangú filmes narrációtól. Penn (aki nem apja Sean Penn-nek) csinálta egyebek mellett a klasszikus Bonnie és Clyde-ot, Warren Beatty-vel és Faye Dunaway-jel, a Kis nagy embert Dustin Hoffmannal és a Missouri fejvadászt Marlon Brandóval és Jack Nicholsonnal. Ez a film is fontos, bár az előbbiekhez nem mérhető mű, leginkább valamiféle kordokumentumként egy hippikommuna felemelkedésének és lassú hanyatlásának krónikája, valamint egy egzakt knowhow arról, hogyan lehet kibújni a vietnami vérszivattyúban való részvétel alól. Ez utóbbi '69-ben több volt, mint forradalom. Az előbbi pedig váteszi éleslátásról tesz tanúbizonyságot, hiszen ekkor érte fénykorát a hippizmus. '69 Woodstock, és a rockzene egyik legszebb éve.
E filmben nincsenek más Penn-filmekhez mérhető nagy színészi alakítások, Arlo Guthrie és még több karakter önmagát alakítja, beleértve a kisvárosi seriffig, másokat pedig viszonylag névtelen színészek játszanak, a lényeg inkább a film sajátos modorában rejlik. A fanyar humorral, de alapvetően realista módon elmesélt kis sztorik összefűzve mégis valamiféle bájos mozgóképes líraként működnek, mely szellemiségében autentikusan közvetíti azt az atmoszférát, amelyben a hippizmus virágzott. Penn zsenialitását dicséri, hogy ennek ellenére, benne van minden, ami végül is a hippik kommunisztikus ideájának bukását is jelenteni fogja, majd évekkel később. Ma viszont kifejezetten üdítő megnézni ezt a filmet, teljesen újszerű, friss és ropogós bájjal hat. Asanisimasa: 7/10
