A filmet az eleddig divattervezőként ismert Tom Ford rendezte, saját pénzéből. Maxi riszpekt érte, főleg, hogy ehhez képest, első rendezésnek rendkívül jól sikerült a melegmozgalmak egyik fő kultuszkönyvéből, Christopher Isherwood azonos című regényéből készült A Single Man.
Sztorija alapvetően alig van a filmnek, amely elsősorban annak a bonyolult lelki 
folyamatnak bemutatására koncentrál, amelyen a negyvenes-ötvenes éveiben járó, angol származású, Los Angelesben tanító homoszexuális irodalomprofesszor keresztülmegy, amikor egy tragikus autóbalesetben elveszti szerelmét, akivel élete legboldogabb 16 évét élte le. A film ízléses képekben mutatja meg az események miatti bénultságban kóválygó prof hétköznapjait, hogyan sokkolja az a telefonhívás, mely egyszerre közli vele a tragédia hírét, valamint azt, hogy az elvesztett társ családja rideg nyárspolgári érzéketlenséggel rekeszti ki őt a gyász ceremóniájából. A külvilág persze alig észlel valamit a professzorban zajló lelki erodációból. Rosszul nézel ki! - fogadják munkatársai, akik semmit nem tudnak a prof valódi életéről. Egyedül régi barátnője próbálja tartani benne a lelket, ő azonban a férfi iránti szerelmén nem tud felülemelkedni. A professzor végső elkeseredésében öngyilkosságra készül, ám ekkor lép be életébe egyik tanítványa, aki feltűnő érdeklődést tanúsít nem csak az angol irodalom, hanem a professzor személye iránt is. Eközben a professzor precízen és hitelesen ábrázolt lelki tusáját keresztülszövik az elhunyt barátjával töltött évek emlékképeit megidéző flashbackek.
Ford ebből az alig-történetből egy majdnem tökéletes filmet rendezett. Mivel alapvetően a vizualitás területéről érkezett, a film képi világával nyilván nincs semmi gond, mind a belsőépítészeti enteriőrök, mind a szereplők ruhái alapvetően rendben vannak, cseppet sem hivalkodóak, szolid és visszafogott eleganciával teremtik meg a film hátterét. A főszereplőben lejátszódó bonyolult lelki folyamat is érzékletesen, mégis visszafogottan van ábrázolva, mely csak részben az azt alakító Colin Firth érdeme. Nyilvánvalóan igen intenzív rendező-színész kommunikációnak kellett a film forgatása során lezajlani, hogy a vásznon már csak a ritkán láthatóan hiteles érzelmek és gesztusok maradjanak meg, melyek méltán eredményezik Firth alakításának komoly Oscar-, és egyéb más díj esélyét is. De Julianne Moore (aki Charlotte-ot, a barátnőt alakítja) is alaposan átbeszélhette a rendezővel szerepét, hiszen a filmben rá sem lehet ismerni. Nem mintha korábbi filmjeiben annyira gyenge alakításokat nyújtott volna, szó sincs erről, ám itt egy teljesen más, tőle nem megszokott figurát, egy látszólag decens, élveteg, amolyan rekamién elheverő, de valójában csak a pattanásig feszült idegrendszerét leplező francia nőt jelenít meg, tökéletesen. A film csak a végére csúszik bele picit a melodrámába, nem mintha nem lenne elképzelhető a filmvégi fordulat, csak... csak. Persze, a kissé operaszerűen túlhajtott finálé előérzete mindvégig benne van a filmben, sőt maga a fordulat precízen elő is van készítve a dramaturgia kőbevésett szabályai szerint, mégis nekem egy picit túl sok ez így. A meleg párok és az érzelmes filmek nem homofób kedvelői viszont bizonyosan katarzissal fogják megélni ezt a filmet, én azonban inkább emlékszem szívesen a film közben átélt igazán szép pillanatok sokaságára. Amit viszont feltétlenül meg kell jegyezni, hogy minden prekoncepció és a melodramatikus felhangok ellenére, a film egyáltalán nem ragacsos! Minden pillanatában igazi, hiteles, sőt még valami egészen finom humor is átszövi. Asanisimasa: 8/10
