Furcsa nekem ez az egy 'm'... Lehetne ez a film akár egy laza ábécévégi-kategóriás szemétdomb is, de ha picit jobban belenézünk a Mamut adatlapjába, ha más nem is, de az talán egyből nyilvánvaló, hogy nincs az az elvetemült filmguberáló, aki svéd-dán-német drámaként akar eladni valami őslényes horrorisztikus baromságot. Írta-rendezte Lukas Moodysson. Hát igen, számomra ő az egyik legfontosabb alakja az akár posztdogmatikus skandináv új hullámként is felcímkézhető, műfajilag teljesen különböző, de szinte kivétel nélkül igen színvonalas műveket produkáló észak-európai kortárs filmgyártásnak. A '69-es születésű filmes eddigi filmográfiája imponáló, én legalábbis bármelyiket felvállalnám, ha filmes lennék. Legjobban azt bírom a paliban, hogy nincs szüksége semmilyen extrém műfaji virblizésre, szadista sorozatgyilkosokra, őrült tudósokra, effélékre, hanem a legközönségesebb hétköznapi szituációkban képes megmutatni annak fonákságait, úgy, hogy filmjeit még akkor is belengi valami optimista hit, amikor a szereplőivel a legnagyobb szörnyűség történik. Pedig svéd...

A Mammut például a családról, mint a társadalom legkisebb szegmenséről mesél. Egy átlagos filmes, ha a családról készítene filmet, vagy valami romantikus családi vígjátékban, vagy (melo)drámában gondolkozna, Moodysson pedig egyik kezébe veszi saját kultúrkörének, a jómódú, nyugati értelmiségnek jellegzetes családmodelljét, a másik kezébe pedig ennek egy lényegesen elmaradottabb, harmadik világbéli megfelelőjét. Majd kezeit összecsapva, alaposan összegyúrja a kettőt, aztán felénk tárva megmutatja nekünk, nézőknek, mi lett belőle: ez a film. A mexikói Inárritu kedvenc színésze, Gael Garcia Bernal gazdag yuppie-t alakít, aki számítógépes játékokból lett azzá, ami, felesége (Michelle Williams) pedig baleseti sebész. A srácot beszippantotta a business life kíméletlen mókuskereke, a feleséget pedig a sürgősségi vészhelyzet. Kislányukat egy filippínó asszony, Gloria (Marife Necesito) neveli, aki vendégmunkásként így próbálja előteremteni az otthoni házuk befejezéséhez szükséges pénzt, hogy legyen hol lakni otthon maradt családjának, férjének és két fiának. A rendező két tenyere abban a pillanatban "csattan", amikor Leo, a yuppie-papa üzleti útra Thaiföldre utazik: Gloria családja mellett a gazdagék családja is kettészakad. Moodysson az elkövetkezendőkben társadalomkritikát mond, valamint leteszi a garast és tanulságot hoz.

A jóléti, fogyasztói társadalom érzelmi elsivárosodásának, zakatoló embertelenségének megállapítása persze nem újdonság, ám ennek nem kell azt jelentenie, hogy ha ezt egyszer már valaki megállapította, akkor azt már nem lehet még egyszer kijelenteni. Sőt, egyenesen ki kell, sulykolni kell a kritikát, hogy megfelelően hasson, pontos, sebészi beavatkozással oda, ahol fáj. Ez a film a családot veszi célba. Leoék családja látszólag boldog és vidám, amikor azonban a papa elutazik, egyből borul a bili: anyu a munkába temeti magát, élénk, okos és érdeklődő kislányuk pedig a filippínó dadussal köt egyre mélyebb barátságot. Apu közben szénné unja magát Bangkokban, aminek eredménye az lesz, hogy az üzleti út majdnem átcsap szexturizmusba, azonban Leo mégiscsak egy családos ember, emellett normális férfi is-a meghozható legjobb gesztust teszi meg. Gloria családja pedig eközben egyre nehezebben viseli a különélést, hiszen anya csak egy van. Kisfia naiv családegyesítési próbálkozásának majdnem tragédiája kell ahhoz, hogy a kerék visszadöccenjen rendes kerékvágásába. Moodysson a lehető legnagyobb természetességgel ütközteti a két kultúrát, szereplőinek minden egyes lépése, minden egyes szituáció teljesen hétköznapi és megszokott, ezáltal hiteles is. Kétség sem merül fel, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül, sem a gazdag, sem a szegény világ, ráadásul ezek a legalacsonyabb társadalmi szinten tökéletesen ugyanúgy működnek: csak akkor van boldogság a családi tűzhely körül, ha együtt üli körbe apu, anyu és a gyerekek, függetlenül attól, hogy a tüzet bőrkanapék veszik körül vagy műanyag székek, a vacsora egy tál rizs vagy valami a dugig tömött hűtőből. Közhely ez? Sajnos, nem az. Legfeljebb vágyálom, nyugaton éppúgy, mint keleten. Moodysson nem kiabál, hanem figyel. Szerényen mutat meg fontos dolgokat, pontosan kiemelve azok lényegét. Humora is van, de az is csendes. magátólértetődő dolgokról mesél úgy, hogy kétség sem merül fel bennünk különlegességüket illetően. Okos, de nem szájbarágó, kedves, de nem mézesmázos, ám kemény is, mégsem agresszív. Ezt hívom én intellektuális filmnek. Asanisimasa: 8/10