Épp a minap gondolkodtam, hogy vajon mi lehet Christian Slaterrel (na ja, hová tűnt Damon Hill?...:), aki a nyolcvanas évek második felében, kilencvenes években viszonylag menő arcnak számított, valahol a Brad Pitt-Johnny Depp-féle garnitúra közvetlen második vonalában, de manapság nem sokat hallani róla. Nos, ekkor akadt kezembe ez a furcsaság, bizonyos Frank A. Capello kvázi szerzői filmje (írta-rendezte), a Csendes ember volt.
Capello nevét a figyelmes és kellően elvetemült film+-nézők ismerhetik inkább, eleddig igazi trashfilmekhez adta a nevét, melyek közül legismertebb a Constantine, a démonvadász, melynek forgatókönyvét írta. Ez alkalommal földhözragadtabb témához nyúl: (anti)hőse egy igazi, nagyon-nagyon átlagos és a szürkébbnél is szürkébb kisember, egy hivatalnok (mi más?). Üldögél az iroda legtávolabbi fakkjában, ő kapja mindig a legalja munkát, plusz még közvetlen főnöke is bele-belerúg olykor, csak úgy szórakozásból. vágyakozva, de reménytelenül nézegeti a mellette néha elriszáló csinos kolléganőit, akik mellbedobással, mindig jóval feljebb vannak a ranglétrán, mint amit ő valaha is elérhet. Sértett, nervőz frusztráltságában ellenségképeket generál magának, mely pszichózis odáig fajul, hogy végzetes tettre szánja el magát: fegyvert visz be magával, és kivégzési tervet készít. Először a "beépített szépséget", aztán a "nyalógépet", majd a többit, sorban. A legvégén pedig... Valaki azonban keresztülhúzza számítását.
Slater csinált magából ilyen szürke lúzert, ormótlan SZTK-keretes szemüveget vett, gyér haját rövidre vágva hátrasimította, kis pocakot dülleszt, hátat görnyeszt. Kezében olcsó kínai aktatáska, az élet veszteseinek jellegzetes ismertetője, rajta szürke vászondzseki. Ennél szürkébb már nem lehetne, sajnálatosan azonban Slater ezzel megoldottnak is tudja le a figurát, holott azért lett volna még mit dolgoznia rajta... Nyilván ezért is van, hogy manapság nem hallunk annyit róla. Persze, az elmélyülésben az író-rendező Capello elbeszélő modora, stílusérzéke sem segíti. Azt kell mondjam, nagyon jó az alapötlet, sőt a belőle kibontott cselekménnyel sincs baj, ha azt néhány összetett mondatban mesélném el (nem teszem). Van benne csavar, (negatív irányú) jellemfejlődés, életvezetési tanácsok, pici filozófikus gondolatmorzsa, meglepő romantika, megpendülnek a szív hangjai is - hogy aztán apokaliptikus kakofóniában hulljon darabokra minden. Ezt azonban sajnos csak mi képzeljük bele a filmbe: "Mi lett volna, ha egy tehetségesebb rendező rendezte volna?" Capello nem érzi a történetében rejlő groteszket, a kisember abszurd kitörési kísérletét elnagyoltan, idiotisztikusan tárja elénk, éppen a lényegtől megfoszta azt. Elkúrta, nincs mese. Asanisimasa: 5/10
