Ügyes srác ez az Aronofsky, hiszen nem elég, hogy feltalálta a spanyolviaszkot, még el is tudja adni nekünk, úgy, hogy utána még a pénzünket sem kérjük vissza. A Fekete hattyú benne van az idei (2011-es) Oscar-díj esélyesei között, öt kategóriában, vélhetően valamelyik szobrocska (eséllyel a női főszereplőé) le is fog esni neki. Ezenkívül sem rossz a film, csakhogy...

Csakhogy ez a műsor nem jöhetett volna létre, ha nincs Pjotr Iljics Csajkovszkij és nincs a Hattyúk tava, ami a világ összes balett-növendékének talán azóta a legnagyobb szerepálma, amióta először bemutatták. Az pedig 1877 februárjának minden bizonnyal igen zimankós 17-ik napján volt, Moszkva városának Nagy (Bolsoj) Színházában. Szóval, már egy jó ideje. Aronofsky egész filmjét, annak teljes koncepcióját erre a világhírű s zenéjében jónéhány klasszikus világslágert tartalmazó balettre húzta fel. Súlypontjai, fordulatai, az egész dramaturgiája tökéletesen egybecseng a balettel - egy fiatal balerina tragikus végű vívódásának leszünk tanúi a filmben, hogyan küzd meg a Hattyúk tava itt összevont kettős főszerepének kihívásaival. A film plasztikusan és expresszív módon, szinte thrillerbe hajlóan sarkítva mutatja meg a balettáncos (de egyben minden színész, operaénekes, efféle) művészi alkotómunkájának gigászi küzdelmét, mely jelen esetben fel is emészti a művészt: a gyökeresen kétféle nőtípus, a szűziesen ártatlan és a dévaj csábító minél tökéletesebb megjelenítésére való törekvés az elméje meghasadását okozza.

A film hatóanyaga azonban mégicsak Csajkovszkij elementáris és bombasztikus zenéje, amely még ma is könnyedén tépi le az ember fejét, valamint a mainstream tömegfilmben először főszerepbe lépő klasszikus balett, melynek mozdulatai évtizedes, sőt évszázadnyi változatlanságukban tökéletesednek táncosról táncosra, szerepről szerepre. Az igazi hattúk tava természetesen jóval gazdagabb cselekménnyel bír, mint amit e filmben látunk, Aronofsky kidobált mindent belőle, amire nem volt szüksége. Erre utal a Vincent Cassel által telibe talált koreográfus film eleji mondata is: Le akarom csupaszítani a hattyúk tavát, le akarok ásni a legmélyére! Aronofsky a női főszereplőre koncentrál. Egy táncossal táncoltatja el (a filmbéli koreográfus) a szűzies Odette-et a gonosz varázsló Odilia nevű lányával, így próbálja feltárni a női lélek két végletét. A hagyományos filmes szcénák, melyek a színpadon kívüli történéseket mutatják, csupán színező és leíró jellegűek, a drámai forduló- és csúcspontok mindig a színpadon történnek, Csajkovszkij zenéjére s a Hattyúk tava vonatkozó részletével. Eképpen, a Fekete hattyút felfoghatjuk egyfajta Hattyúk tava-mashupnak is. Persze, érdekesek azok a felvillanó szekvenciák is, melyek a balettkarban dúló féltékenykedéseket, szurkapiszkákat mutatják meg, érdekes az exbalerina anyuka balerina lánya-kapcsolat is (vö.: "jégszülők"), de ezek a film fősodrának csupán illusztratív, illetve díszítőjelegű elemei. A lényeg Nina küzdelme önmagával, a szereppel, szerepekkel. Natalie Portman megérdemli a jelölést érte, egy percig sem jutott eszembe, hogy milyen jól játssza a balerinát ez a Portman, hanem Nina Sayerset, az ifjú balerinát láttam. Hollywoodban imádják az ilyen sportteljesítményeket, csalódnék, ha nem lenne meg érte az Oscar. Az más kérdés, hogy magát, azt az óriási vívódást, annak súlyát már jóval kevésbé érzékeltem. De erre úgysem figyelnek sokan, mert kevésbé látványos, mint egy szép és kifejező mozdulat

Egyszóval, mondom, ügyes film ez, s ha Oscar-eső esetleg elmaradna, azt mindenképpen javára lehet írni, hogy határozottan ráirányította a reflektorfényt a tömegmédia által erősen fitymálkozva néhány bennfentes (orosz) sznob belügyének tartott klasszikus balettre, valamint a klasszikus zenére. Aki viszont a thriller hívószóra ülne be rá, az lehet, hogy hülyén néz majd a végén, és dühösen leművészfilmezi majd a Fekete hattyút - némi joggal, mert thrillernek valóban művészfilm. Művészfilmnek viszont thriller... Csajkovszkij viszont vitán felül kurva jó. Asanisimasa: 8/10