Elek Judit Visszatérés-filmjében érezni ugyan a személyesség szándékát, ami azonban több ok miatt alig jön le a vászonról. A Föld népességének igen nagy része emigráns. Tulajdonképpen egész Amerika és Ausztrália lakóinak túlnyomó része nem őslakosa földjének, de Európa nemzetállamaiban is komoly százalékot képviselnek a különböző indokokkal odatelepült más nemzetiségűek, így a honvágy, az önazonosság, a kulturális és nemzeti identitás a világ majd összes idegenbe szakadt polgárában felmerül, nemtől, nemzetiségtől és vallástól függetlenül. E film főszereplője, Katherine, vagyis Katica Fischer erdélyi szülőfalujában, Makfalván elbújva élte túl a deportálást, aztán a háború után Svédországba emigrált. Kézenfekvő választás volt e szerep eljátszására a Kanadában született Gáti Katit, vagyis Kathleen Gatit felkérni, hiszen ő saját személyében is képviseli a filmbéli Katica sorsát, akár játszhatna saját nevén is. A filmben Katica, apja svédországi temetése után, 1980-ban lép először szülőföldjére, az akkorra már Románia közepének számító vidékre. 
Családja kíséri, svéd férje, közös kislányuk, valamint Katica gyönyörű húga. Az amúgy is megrázó hazalátogatást azonban nemvárt események zavarják meg, az ország ura, a Kárpátok Géniusza, a nagy Kondukátor, Ceausescu éppen Makfalvára készül medvét lőni, aminek köszönhetően szekuritátésok lepik el a hermetikusan lezárt környéket. Ráadásul, Katica gyermekkori kis barátja, a mára főerdésszé lett Sanyi is tragikus családi zűrzavarba keveredik.
Talán jobban járt(unk) volna, ha Elek Judit elhagy minden magvas irodalmi alapanyagot a forgatókönyvből, és kizárólag saját emlékeire, érzéseire hagyatkozik, mert Marguerite Duras (Nyár este fél 11-kor) és Mészöly Miklós (Repülő lovak) novelláinak összegyúrásából egy meglehetősen túlzsúfolt, akár három különböző filmet is megtölteni képes cselekmény kerekedett. Tovább ront a helyzeten a nagyszámú, igen képtelen és anakronisztikus szituáció, amelybe Katica és családja keveredik. Kezdjük azzal, hogyha Katicáék Svédországban élnek, miért kell angolul beszélniük? Ha Svédországból autóval utaznak Romániába, akkor miért a legdudvásabb, Isten háta mögötti, földutas határátkelőn kell átkelniük, mikor azért 1980-ban rendes határátlépési pontok voltak az E-jelzésű utakon, ahol minden bizonnyal egy svéd polgár közlekedett. Ezt én magam is tanúsíthatom, hiszen éppen ekkortájt jártam először Erdélyben, autóval, Gyulánál léptünk be, és Ártándnál vissza. A határőrök egyszerűek voltak (baksis) és bunkók, de pisilni azért nyugodtan el lehetett menni. A romániai utak viszont kemények voltak. Nem úgy, mint e filmben... Ez már Magyarország, ahol születtél, Anyu? Nem, ez ma már Románia. Jujj! Erdély sohasem volt Magyarország az erdélyieknek. Erdély az Erdélyország, az volt és az is lesz, amíg székelyek élnek a Földön. Punkt um. A Csaut dicsőítő feliratok, igen, a mindenhol ott kukucskáló szekusok, igen, a szinte tapintható félelem, igen, üres boltok és sorbaállás, igen, takarékossági áramszünet, igen - a románoknak és az erdélyieknek. A külföldinek viszont volt minden, terülj asztalkám, természetesen jó pénzért. Forintért is, de még hogy dollárért. Egy svéd azonban csak a szegénységet láthatta mindebből. Az azonban megint furcsa, hogy Katica nem emlékszik a szomszéd város nevére, pedig itt töltötte gyerekkorát. Főleg, hogy szülőházát azonnal megtalálja... A gyerek és a húg folytonos, kényeskedő nyavalygása amúgy ismerős, ám a nézőnek idegesítő, de főleg elidegenítő, csakúgy, mint a halvérű férj dramaturgiailag nehezen indokolható liezonja. Felesleges. De felesleges a gyerekkori barát, az erdész Sanyi tragédiája is - nem elég neki, hogy maga Ceausescu jön hozzá vadászni? És ezzel nincs vége a felesleges szituációknak, bonyodalmaknak, melyekbe ez a szerencsétlen nő belepottyan. A táj viszont elragadó... Én is mennék oda, na nem vadászni, csak kirándulni.
Nem segítenek a filmen a színészek sem. Gati végig nagyon meg van hatva, ami érthető is, a szemei viszont a végére teljesen bedagadtak a sok műkönnytől. De teszi a dolgát, és belül nyilván érzi is a drámát, de annyi minden történik vele, hogy mindezt kötelességének érzi megmutatni is. Nem kéne, kevesebb is elég lenne. A svéd férjet az idén Oscar-jelölt Susanna Bier valódi férje, Philip Zandén alakítja, hát szegény nagyon civil. Talán egy hűvös, levegős, északi pszichodrámában elférne amatőr bája, de ebben az erdélyi zsidó-magyar-román őrületben ő maga sem tudja, mit keres, mit kéne keresnie. De a többi erdélyi színész, szegények, még annyira civilek. Némelyikük szinte leesik a vászonról. Pedig csak saját maguknak kéne lenniük. Kivétel talán Sanyi erdész segítője, akit sajnos nem tudom, ki játszik. Egy szavát se érteni, pedig magyarul beszél - de ő legalább autentikus. Ő egyedül. Ennek ellenére van néhány igazán erős jelenet is a filmben, több hiteles is, de az összkép mégis zavaros. Mintha direkt mindig jobbra fordulna, amikor balra lenne természetes, és balra, amikor jobbra megy az út. A visszatérés emlékező mélabúját szertefoszlatja a román diktátor rémuralmát megidéző szinte groteszk abszurd, ami viszont meghökkentő csuklással bucskázik át szikár falusi krimibe. Közben meg a háttérben némán pereg a fekete-fehér holocaust-dráma. Sajnálom, nagyon sajnálom... Asanisimasa: 3/10
