A mások életének hivatásszerű figyelésében önmagával meghasonló Stasi-ügynök történetével komolyat és messze hallhatót az asztalra koppantó Florian Henckel von Donnersmarck ezúttal alaposan belefutott a tehetséges európai rendezőket elcsábító hollywoodi ármánygyár számító producerei által ásott csapdába: az amerikai vizsgamunkának számító remake nem lett jó. Mondjuk, maga az alapanyag sem volt egy nagy durranás, de legalább egy működő, tiszta műfaji film volt. A mindössze néhány évvel későbbi, Az utazó címre keresztelt angol nyelvű újrázás, a két abszolút A-kategóriás sztár és a tehetséges rendező ellenére is nem több bő két óra tétova, határozatlan, langymeleg balfaszkodásnál.

Mi sem jellemzőbb a film bénázásaira, hogy (számomra legalábbis) mindössze a film színhelyéül szolgáló meseszép Velence, saját emlékeket felidéző látképei voltak azok a tényezők, melyek miatt nem nyomtam meg az első 10 perc után stop gombot. Az utazónak alapvetően egy feszült hangulatú, üldözéses thrillernek kellett volna lennie, ehelyett valamiféle túldimenzionált úti-filmbe oltott olcsó, romantikus geil, olyan slusszpoénnal, amit, mondjuk, Agatha Christie ma már nézhetetlenül modoros és avítt Poirot-ja is csak ásítva adott volna elő. Angelina Jolie valahogy megérezhette a fizetett szabadság lehetőségét e produkcióban, és egy kozmetikai reklámspothoz elégséges befektetett energiamennyiséggel próbálja megúszni ezt a filmet, bár amit kritikai oldalról kap ezért, azt nyilván nem teszi be a családi vitrinbe. Johnny Depp hajdan színész volt, ám mára egy felismerhetetlenségig felpüffedt arcú, enervált és lélektelen bájgúnárrá pukkant le: fel sem tűnt volna, ha a film közepén lecserélik akárkire. De már így is sok karaktert vesztegettem erre a filmre. Négy betű is elég lett volna: s, z, a, r. Asanisimasa: 3/10