Az ügyfél egy tízéves kissrác, aki a városszéli erődben, kisöccsével történő stikabagózás közben, véletlenül tanúja lesz, amint egy pasas öngyilkosságra készül. Hirtelen ötlettől vezérelve többször is kihúzza a kipufogóba csatlakoztatott gumicsövet, ezáltal megakadályozva, hogy a pasas egyelőre megöngyilkolja magát, azonban ezt az illető meglehetősen zokon veszi, és elkapja a srácot. Magukra zárja a kocsit, és miközben a kissrác halálra váltan vacog, elmondja neki, hogy hová ásta el a nagyon gonosz maffiózó a meggyilkolt szenátor holttestét. Aztán a kiscsávó csak megszökik, a pasas pedig, ha nem gumicsővel, hát egy 38-as oldja meg problémáját. Mivel azonban kitudódik, hogy a kissrác valószínűleg tudója annak, minél kevés egészségre ártalmasabb dolog létezik arrafelé, ezért a nyomába ered a teljes maffia, valamint a nagyképű államügyész és sleppje. A kissrácnak védelem kell, amit egy kissé zűrös ügyvédnőnél talál meg.
Valamiféle furcsa műfaji mix ez a Joel Schumacher által John Grisham regényéből adaptált film, thrillernek indul, tárgyalótermi drámaként folytatódik, majd krimibe oltott melodrámaként végzi be. Nem értéktelen, sőt tulajdonképpen szórakoztató darab ez, de messze nem felejthetetlen, tekintve, hogy én is tökéletesen elfelejtettem, hogy láttam már egyszer, valamikor. Susan Sarandon ismét remek a zűrös ügyvédnő szerepében, mint ahogy Tommy Lee Jones is, a bájgúnár államügyészként, a fő- és címszereplő kissrácot alakító Brad Renfro azonban sok, ráadásul többnek is tűnik filmbéli koránál. A sztori meglehetősen izzadságszagúan megcsavart, sokszor kifejezetten képtelen fordulatai (Grisham bár neves bestseller-szerző, de messze nem ennyire jó író) azonban minduntalan kizökkentik az ilyesmire figyelő nézőt, akinek történetbe való visszarázódását nem segíti túlságosan a kissé sablonos figurák sablonos jeleneteinek meglehetősen darabosra, zötyögősre hagyott illesztései sem. Arról nem is szólva, hogy melyik tízéves srácot érdekelte '94-ben a Led Zeppelin? Ugyan már... Asanisimasa: 5/10