Luchino Visconti, vagyis Don Luchino Visconti di Modrone, Lonate Pozzolo hercege már valójában túl volt árkon-bokron, stílusokon és irányzatokon, amikor megcsinálta kései, ún. "német trilógiájának" középső darabját, a Thomas Mann-kisregényből adaptált Halál Velencébent. Kis túlzással és nagyon sarkítva, úgy is mondhatnám, már elkészülte pillanatában avítt film volt ez, hiszen 1971-ben már az ennél lényegesen modernebb filmnyelvet beszélő Godard, Truffaut, Antonioni is mainstream filmművésznek számított. Ugyanebben az évben készült Huszárik Szindbádja, aminél költőibb, komplexebb, hitelesebb és igazabb vizuális szépirodalmat addig, de azóta sem készített senki. Mégis, Visconti Thomas Mann-adaptációja ma nézve és óhatatlanul összevetve a manapság készülő színes-
szagos-térhatású micsodákkal, egy tökéletesen működő időgép. Ráadásul több szempontból is az.
Egyrészt mára már kihaltak azok az igazi, régimódi művészek, akik képesek voltak egymás sértegetése nélkül, de indulatoktól túlfűtötten, napokat vitázni olyan kérdésekről, mint hogy "lehet-e szép egy olyan mű, amely fizikai erőfeszítéssel és szenvedések közepette készül?", mint ahogy kihaltak már a kultúrában élő, nemesen kékvérűek, mint e film alkotója is. Ebben a körben tölthetünk el e film által bő két órát. Másrészt pedig részt vehetünk egy decens múlt század eleji üdülőhely szállodájának mindennapjaiban, a különböző toalettben abszolvált reggeliktől az ebéden és a délutáni kávézáson át a vacsoráig, és szinte fizikailag merülhetünk el a szálloda strandjának zsivajában, ahol szigorú előírás szerint szabad testfelületet csak 18 éven alatti vendégek villanthatnak.
Mint irodalmi adaptáció, közel zseniális munka Viscontié, hiszen Mann kisregényének prózai szövetét és dialógjait úgy tudja vizualizálni, hogy abban hiba nincs, ráadásul a szereplők az egész filmben jó, ha összesen 20-szor megszólalnak. Persze, az eredeti kisregényben sincs ennél sokkal több dialóg, sőt, ami van, azt Visconti jobbára szóról-szóra be is emelte a filmbe, ám az irodalmi leírást mozgóképre átültetni, ráadásul, úgy, olyan gazdagsággal és pontossággal, ahogyan azt Mann gyakorolja, ahhoz nagyon erős intuíció, stílusérzék és az író szellemiségére való ráhangolódás szükséges. Visconti filmtörténeti jelentőségűt parádézik ebben, mind a múlt század eleji Velence és a Lidó atmoszférájának megteremtésével, mind a statiszták, színészek jelenetekben való instruálásával, mind az alapanyag lelkének átültetésével.
Persze, azért bele is nyúl Mann történetébe, a főszereplő Aschenbach professzor (Dirk Bogarde) immár zeneszerző, és nem író, és már a film kísérőzenéjével, de a keresztnevével -Gustav- is konkrétan Mahlerre, a híres komponistára utal. Erősebb, kifejezetten homoerotikus hangsúlyt kap Aschenbachnak az angyalarcú Tadzio szépsége iránti elragadtatása is, ami Mannál még azért elsősorban esztétikai természetű rajongás volt csupán. Egyéni találmány a kolera szimbolikus megjelenítése is, a fehérre meszelt arcú, a decens helyszíntől elütő, groteszk figurákkal.
A korabeli kritikát azonban erősen megosztotta ez a film, főként Mannal való összevetésben marasztalták el az ekkor már 70 körül járó Viscontit, azonban a közönség körében mégis igen szép sikert aratott ez a mai szemmel kissé hosszadalmas, terjengős és meglepően szótlan, de igen érdekes és szép film. Asanisimasa: 8/10
