John Boorman a leghollywoodibb nem hollywoodi rendező, méghozzá a hollywoodi jelző 'classic' értelmében. Az echte angol Boorman olyan filmeket csinál, mint azok az arcok, akik igazán naggyá tették az Álomgyárat, nagyjából épp a Coppola-Spielberg-Scorsese-generáció előttiek. Nagyívű, látványos, veretes, éppen ezért jól kiszámítható dramaturgián alapuló, többé-kevésbé didaktikus, de mindig jószándékú filmekre gondolok, melyek sokszor háborús, illetve történelmi témában készültek, végül is A szabadság ösvényein is ilyesmi.
Burma (vagy ahogy ma kell nevezni: Mianmar) az egyik ma is létező, bűzös luka az emberi gonoszságnak. Ez az alapvetően békés, buddhista nép 1962 óta él rabságban, amióta egy katonai junta ragadta magához a hatalmat, amit azóta véres vaskézzel fenn is tart. Ahogy valaki találóan megfogalmazta, a burmaiak lassan ötven éve mindennap saját '56-ukat harcolják, élükön a szinte szentként tisztelt szellemi vezetővel, a Béke Nobel-díjas Aung San Suu Kyivel, akit a mai napig házi őrizetben tart a katonai rezsim. Mivel Burma a nyugati híradásokban legfeljebb, mint a heroin-termeléséről hírhedt Arany Háromszög egyik csúcsa szerepel, az ország szegény, mint a templom egere, se olaja, se egyéb ásványi kincsei nincsenek, a burmaiak elkeseredett és kilátástalan szabadságharcáról szinte alig tudunk.
Boorman filmje is már 15 éve készült, azonban a mai napig aktuális. A szabadság ösvényei megtörtént események alapján készült. Egy mit sem sejtő, fiatal amerikai nő (Patricia Arquette) érkezik az egzotikus országba kipihenni saját családi tragédiáját, aztán belecsöppen a a burmai ellenállás kellős közepébe, s ez meghatározza az elkövetkezendő életét.
A film, bár nem autentikus burmai helyszíneken, hanem Thaiföldön és Malayziában forgott, azért igen hitelesen idézi meg a távol-keleti ország atmoszféráját, a dús dzsungelt, Buddha mindenhol jelenlévő, különböző méretű szobrait. Heroikus színben látjuk az ellenállókat, szinte sátánként az elnyomó katonákat - nem árnyalunk, hanem protestálunk. A fekete-fehér jellemek ellenére a film nagyon színes, de hát nagyon színes az a világ amúgy is. Érzelmeink magasan izzanak, szorítunk az elején azért elég idegesítő Patriciának és pártfogójának, a burmai U Aung Konak (aki saját magát alakítja!), de kétségünk sincs afelől, hogy ez azért egy olyan film, melyben hőseink a végén, sok életveszélyes kaland után, megmenekülnek. Boorman azonban valahogyan el tudja érni, hogy mégsem meseként nézzük filmjét, hanem igazságként. Nézése közben nő bennünk a düh (és sajnos, azon röhögünk, hogy nemsokára majd nekünk is így kell harcolnunk?), de Burmában a helyzet a mai napig változatlan. Asanisimasa: 7/10
