Régen csinált már filmet nekünk Peter Weir, legutóbb a Kapitány és katonát, 2003-ban. Az eltelt időben nyilván terepbejáráson volt következő filmje kapcsán, tippelhetnénk pikírten, hiszen a Visszaút (The Way Back) egy maratoni útról szól, egy szibériai gulágról vissza a szabadságba, Indiába. A történet állítólag valóban megtörtént, mindenesetre Slawomir Rawicz 1955-ben kiadott regénye ezt állítja. Ha ránézünk a földgömbre, akkor azért felidézve hajdani földrajzi tanulmányainkat, némi fejszámolás után elgondolkozva vakarhatjuk fejünk búbját, hogy a francba' sikerülhetett megszökni a szereplőknek a gulágból és gyalog kijutni a szibériai tundrából Mongóliába, átvágni a végtelen mongol füves sztyeppén, majd keresztül a Góbi-sivatagon, megpihenni picit Llhászában, majd a Himaláját is átugorva megérkezzenek Indiába. Mindezt étlen-szomjan, eleve olyan legyengült szervezettel, mint azt a gulágokról szóló horrorisztikus legendákból tudnivaló. Hát, nem véletlenül vágják rá, hogy az egész szimpla hazugság. Nyilván hazugság, mint ahogy hazugság a Hamlet, vagy éppen Monte Cristo grófjának története, sőt, akár az egész Biblia is, hiszen annak valóságát sem bizonyította még senki. Ennek ellenére remek történetek, és remek történet Rawiczé is, melyet Weir komoly megalkuvások nélkül, igen érdekfeszítően álmodott vászonra. Aki mindennek ellenére csak azt hajtogatja, hogy az nem lehetséges, hogy valaki megtegye ezt az irdatlan utat, annak csak azt tudom javasolni, menjen oda és járja le, de tényleg végkimerülésig! - akkor majd megtudja, lehetséges-e.

Szóval, a sztori annyi, hogy a második világháború idején, egy szibériai fogolytáborból egy nap, egy vegyes összetételű, soknemzetiségű csapatnak sikerül megszöknie, akik bár a hosszú menekülésben alaposan megfogynak, de néhányan mégis elérnek Indiába. Ezt a viszontagságos utat mutatja meg a film, jó alaposan.

Azt hiszem, amerikai filmen még nem láthattunk ilyen hiteles megjelenítését a Gulágnak, mint a díszleteket, mind a jellegzetes figurákat illetően. Colin Farrell például olyan igazi, orosz börtöntetkókkal televarrt moszkvai simlist alakít, hibátlan, lucskos, gyomorból jövő orosszal (!) és tört angolsággal, mint a pinty. De a jobtvojmatyok is teljesen autentikusan csattannak el, szűrik át a hiányos fogazatok között és hörgik a nyakadba, a csontig hatoló, állandó hideg csont nélkül jön le a képről és a hosszú, kartonszűrős mahorkák is úgy biggyednek a szájsarkakban, ahogyan az kell. A végtelen, szinte rejtőien komoly (vö: menni vagy meghalni) vánszorgást a vad és szilaj természetben megejtően csodás képekben élhetjük szinte át. A témából adódóan nem sok akció adódik e filmben: a lényeg a végtelen zarándoklatszerű menekülés monotonitásán van, mely a végére törvényszerűen meg is hozza a megtisztulást. Ahhoz azonban, hogy ezt mi nézők is átélhessük, szükség van az odáig vezető, relatíve eseménytelen útra. Annak semmit, de legalábbis sokkal kevesebbet ad a hegytetőről feltáruló látvány, aki lifttel ment fel, mint annak, aki saját erejéből küzdötte fel magát. Amikor az átélt tragédiák és szenvedések után először köszön be néhány mosolygó, barátságos tibeti szerzetes, az valami torokszorító pillanat, de aztán nem sokkal később elhangzik: Welcome to India, na, az kifejezetten katartikus pillanat. Már annak, aki nem kilométereket, kalóriákat számol és azon puffog, hogy ez mennyire lehetetlen... Nincs lehetetlen. Erre bizonyság ez a nagyszerű film is. Asanisimasa: 10/10