Ment régebben az a szöveg, hogy "Úgy élj, ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézned!". Na most, egy drogos élete valójában baromi unalmas, beszűkült, gyakorlatilag napi 24 órában az anyag megszerzése és elfogyasztása körüli teendőkre szorítkozik. Lépj be az Ürességbe! - így szól a francia Gaspar Noé botrány(osan rossz)filmjének címe, ami ennek meg is tud felelni: beléphetünk általa egy drogos fiú életének utolsó és azt követő jónéhány pillanatába, tehát a teljes ürességbe.
Spoileres lesz, bár sok poént nem tudok lelőni... Maga a film technikailag úgy néz ki, mintha az ismert, ominózus Prodigy-klipet, a Smack My Bitch Up-ot extra extended versionba néznénk (azt azonban Jonas Akerlund egyszer már igen jól megcsinálta), alaposan felütve a misztikus irodalom híres könyvének, a Tibeti halottaskönyvnek a halál stációit tárgyaló passzusaival. Nem mintha nem láthattunk volna ezt megelőzően is point of view-ban (egyes szám első személyű kameraállásban, mintha a fejünkön, fejünkben lenne a kamera) felvett filmeket, most hirtelen JJ Abrams Cloverfieldje jut eszembe, de van több is, ettől még lehetne ez egy jó film. Jó is ez a módszer, szuggesztív és expresszív, mint az állat, de 160 percen át nézni baromi unalmas. Főleg, ha velem, mármint a főszereplővel, akinek szemével nézem a körülöttem és velem történő eseményeket, tulajdonképpen semmi különösebb dolog nem történik, azon kívül, hogy betépek, mint a sajt, aztán viszek a havernak is egy kis cuccot, de hát az a kurafi feldobott a zsaruknak, és az így kirobbanó zűrzavarban lelőnek, mint a kutyát. Láttunk már ilyet, sőt ezer más még ilyenebbet is. Ehhez képest kifejezetten rossz hír, hogy mindez lezajlik a film első negyedében. A fennmaradó uszkve két órában kerengünk a város (Tokió, mert az trendi) felett elkárhozott lélekként. Hát, régen feszengtem ennyit. Mikor lesz már vége??? Ebben a két órában történik a Tibeti halottaskönyvben leírt dolgok kitárgyalása, azonban igencsak egysíkú, felületes módon. Elöször jött a testelhagyás élménye, OK. Megnéztem magam felülről, hogy ott fekszek, átlőtt mellkassal a retyóban. Nem egy felemelő látvány. Aztán jött az a bizonyos életem filmje. Fiatal csávó vagyok, a szülők még gyerekkorban lefejelték egy szembejövő kamion hűtőrácsát, én és a húgom alig éltük túl. Ők sehogyan. Csoda, hogy drogos lettem? Aztán kievett Tokióba a fene, mit keresek én itt? Drogdíler lettem, mi más. Betépés, partik, betépés, partik. Aztán így jártam, ahogy. Ennyi az életem, hát ezt tényleg kár végignézni. És jön a maratoni harmadik stáció: amikor jönnek a fények. Ha belépek az egyikbe, egy másik tudati síkra kerülök - jé, még hullaként is be tudok tépni? De semmi extra, csak saját nyomorúságom körül körözök, mint légy a leves felett, vigyázok hugicámra, bár inkább csak rajta tartom a szemem, ahogy ezzel kúr, azzal kúr... Ez a szakmája. Neki se könnyű. Nagyon-nagyon sokáig kóválygok Tokió felett, látom magam, ahogy elégetnek, látom hogy húgom a mosogatóba önti hamvaimat, látom, haverjaimat, hogy parázzák szét magukat, közben megnézem Tokió összes szeretkező párját, jó sokáig... Néha olyan fénybe szállok bele, ami a gyerekkoromba visz vissza, na az jó. Olyan békés. Aztán látom apát, ahogy anyán mozog, majd látom apám kukiját, ahogy anyukám nunijában éppen jól érzi magát. És végre benn vagyok az Ürességben. (Itt már teljesen ki is estem a szerepemből, hiszen hogy nézhetem saját magam megteremtését?!) Eh...
Nyilvánvalóan keménynek és provokatívnak szánta Noé a filmjét (ilyenekben utazik amúgy...), ehelyett azonban csak egy szépelgő, szentimentális ömlengés lett belőle, ami ráadásul szinte a nézhetetlenségig unalmas. Legalább viszont a címében nem árul zsákbamacskát: aki ezt végig nézi, valóban 160 percnyi ürességben lesz része. De nem is fogja megköszönni... Mintha a fogamat húznák, úgy adok annyi pontot erre a giccses blöffre, amennyit, azt is csak az első negyven perc amúgy hiteles drogos szcénáira - ennyinek kéne lenni a filmnek, nem többnek. A többi már iszonyú geil. Asanisimasa: 4/10
