Amennyiben a fiúk sorsa az, hogy egyik első filmjükben lejátsszák a vászonról a híres, nagynevű (filmbéli) apukát, akkor Leonardo Di Caprio nyugodtan kiteheti ezt a filmet a falra: Robert De Niro bizony csak másodhegedűsként húzza mellette az Ez a fiúk sorsa című filmben. Leo ekkor még tényleg ismeretlen kis fiúcska volt, egy-két mellékszereppel, nem túlzottan jelentős filmekben, ám a '93-as év volt számára a nagy dobbantás. A Gilbert Grape-pel begyűjti első Oscar-jelölését, itt meg alaposan megrángatja a csúcson még éppen csak átlendült De Niro bajszát, aki ugyan biztosan hozza a tőle megszokott, 
közepesen pszichopata rednecket, azonban grimaszai már itt is modoros kellékek csupán. A Leo által alakított srác (a filmet kvázi "Így jöttem"-ként író Tobias Wolff alteregójaként) azonban már itt, "nyeretlen kétévesként" is komplett, hús-vér figurát alkot, tekintetében pedig már ott van a "valami".
Amúgy ez nem a fiúk sorsa, amit a filmben megismerünk, hanem egy fiú életének első pillanatai, amikor rálép arra az útra, amit aztán egyedül kell végigjárnia. Leo, vagyis Tobias, aki leginkább csak Jacknek szereti szólíttatnia magát, független, kissé szabados anyukája (Ellen Barkin) szoknyája mellett nő fel, apa nélkül. Élete egyetlen szakadatlan vándorlás, ugyanis az anyunak az a fixa ideája, hogy a problémák legjobb kezelési módja, ha egyszerűen elfelejtjük őket és azonnal továbblépünk. Probléma pediglen mindig van, sok. Anyu mégis megállapodni látszik, amikor egy mézesmázos férfi (Dwight - De Niro) elkezdi csapni neki a szelet, Jack azonban érzi, hogy a palival nincs minden rendben.
A Michael Caton-Jones által rendezett film tulajdonképpen aprólékosan mutatja meg a fiú és későbbi mostohaapja vérre menő küzdelmét, az egy másik kérdés, hogy ebben sok izgalmat nem találunk. Bár az író Wolff saját történetét meséli el, az azonban eléggé közhelyes sőt, mi több, érdektelen. Főleg, hogy rögtön az elején megismerjük Wolffék sajátos túlélési stratégiáját, így rögtön egyértelmű, hogy amint kiderül Dwightról valódi énje (persze, amint a sablonos 15-ik percben idióta vigyorral és egy óriási csokor virággal először tűnik fel De Niro, már tudjuk, hogy itt ő lesz a rosszarcú), Wolffék innen is lelécelnek. A kérdés, hogy mikor: nyilván a film végén. Kiszámítható fordulatai, és a modoroskodó De Niro ellenére azonban mégis nézhető kis film ez, s ezt elsősorban Leónak, valamint a történet hézagait töltelékeként, mintegy habarcsként kitöltő, a kort, az ötvenes-hatvanas éveket, valamint a közép-nyugati kisvárosi életet hitelesen megjelenítő részleteknek köszönhetjük. Asanismasa: 5/10
