Szerintem (Luis Bunuel óklasszikus Tejútját nem számítva) még nem készült olyan játékfilm, melynek egyik főszereplője az El Camino, a Santiago de Compostellába vezető zarándokút lett volna. A The Way (nincs még magyar címe, lehet, hogy nem is lesz...) így első a sorban. Nem kis meglepetés ez, tekintve, hogy mekkora divat ez a francia Pireneusokból egész Észak-Spanyolországon át a nyugati parti katolikus kultuszhelyig vezető zarándoklat már évszázadok óta, de napjainkban talán leginkább. A film, szintén nem meglepetésre, klasszikus és vegytiszta road-movie. Egy amerikai szemészorvos (Martin Sheen) egy nap telefonhívást kap, melyben közlik vele, hogy régóta a világban csavargó fia valahol a Pireneusokban, az El Camino kezdeti szakaszán szerencsétlenség áldozata lett. Az orvos azonnal a helyszínre utazik, ahol a helyi rendőrfőnökkel való beszélgetés után elkezdi megérteni, miért választotta fia inkább a világcsavargást a biztosnak számító orvosi karrier helyett, és hirtelen döntéssel hóna alá csapja fia hamvait, felölti annak túrafelszerelését és egy szuszra végigjárja az utat. Közben aztán útitársai akadnak, barátságok szövődnek, az orvos olykor fura helyzetekbe csöppen és csodás tájakon baktat - ennyi a film. Egy utazás története.

A táj valóban csodálatos, a film késő ősszel forgott, ami spanyol viszonyok között igen színpompásat jelent: a völgyek még zöldellnek, de a hegyoldalak fák lombjai már sárgulóban, a csúcsokon pedig már jegesen süvít a szél. A film egyik vonzereje ez, ami kézenfekvő is. Emilio Estevez filmje mégsem csúszik bele a turisztikai reklámfilmek magazin-esztétikájába, köszönhetően annak, hogy egészséges arányban tudja a lélegzetelállító természeti képekhez adagolni a zarándokút spirituális vonzatait éppúgy, mint annak emberi, hétköznapi kisrealizmusát. Külön pikantériája a filmnek, hogy a rendező, aki a filmben a halott fiú szellemét alakítja, a főszereplőnek a valóságban is a fia.

Kellemes, meleg emberi pillanatokban bővelkedő, kedves  és megható film ez, azonban az út különböző stációit elválasztó popszámok kicsit riasztóan hatnak egy darabig. Nemsokára azonban ez is emészthetővé válik, hiszen a tájképek mellett ezek a slágerek valamiféle ellensúlyként működnek az esetleges vallásos indíttatású, ám nem filmre való aránytévesztések, illetve az orvos, amúgy érthető és természetes önsajnálatának szentimentalizmusát illetően. Emilio Estevez és Martin Sheen Útja így elsősorban egy személyes hangú önismereti tréning képzeletbeli rekonstrukciója, mint vallásos, illetve turisztikai propaganda. Asanisimasa: 7/10