asanisimasa

Clint Eastwoodról mindig két dolog jut eszembe. Az egyik az, hogy olyan mint a jó bor, minél idősebb, annál zamatosabb, kiérleltebb és gazdagabb. Filmjei, amelyeket manapság már inkább rendez, mint játszik is bennük, jó hosszú, veretes, masszív alkotások, olyanok valóban, mint a bor. Élvezői hosszan, lassú kortyokban fogyasztva élvezik ki minden ízét, testességét a nedűnek, nem felhajtják gyorsan, mint egy felest a pultnál, csak a hatás kedvéért. Sokan persze éppen ezért fanyalognak tőle, hogy ódivatú, vontatott, blablabla. Nekik mondom, nem muszáj megnézni egy filmjét sem.

A másik dolog, hogy éppen olyan ez a pasas, mint amilyen Jó volt, a Rosszal és a Csúffal szemben. Összehúzott szemöldöke alól tekintete szúrósan mélyedt belénk, egyenesen, teketória nélkül, hogy kétségünk se legyen, kinek van itt igaza. Pisztolyforgatásban lehet, hogy vannak nála gyorsabbak, de precízebbek nemigen. Minden lövés halálos. Párbaj közben nyoma sincs szenvedélynek, dühnek vagy vad bosszúvágynak, Clint száraz és kimért. Mint a filmjei, éppen olyan. És mint a bor...

Szóval abszolúte önazonos ez az idén 77 éves pali, nem tagadom, az egyik hollywoodi kedvencem ő. Kedvence a szakmának is, bizonyíték rá a könyvespolcnyi Oscar-díj, amit eddig összenyert élete során, s amit most még gyarapíthat, hiszen így korosodóban elkövetett egy filmtörténeti jelentőségű tettet: egy igazi amerikai mítoszt, legendát, toposzt jár körül két ellentétes szemszögből, két nagyszabású filmalkotásban, egyenesen, tisztán és keményen, ahogy szokta.

Miről van szó? Ugye, Amerika egóját a valós és kitalált legendák tartják magasban, ennek a fiatal, de nagyratörő államnak létszükség a hősök és nagy diadalok állandó "megteremtése". Az egyik ilyen a II. világháború egyik ütközete volt, a távoli japán Iwo Jima szigetén, ahol egy fotós elkapta, ahogyan hat tengerészgyalogos kitűzi az amerikai lobogót. Híres kép lett, annyira híres, hogy vitatták hitelességét, azt állították a kétkedők: beállított a kompozíció. Ettől függetlenül a kép jelképpé vált, a zászlóállítók a kép alapján márványba is rögzültek, a tengerészgyalogság emlékműve megtekinthető Washington DC.-ben. Eastwood az Iwo Jimai vérfürdőről készített két filmet, egyet az amerikai, egyet a japán nézőpontból. Nézzük itt az amerikait.

A film alapja J. Bradley és R. Powers hasonló című bestsellere, amelyet Steven Spielberg produceri közreműködésével rendezett filmmé Clint bácsi. Spielberg neve, Eastwooddal együtt, záloga az igényes kivitelezésnek. A monstruózus partraszállás szélesvásznú tablóképei, a csatajelenetek véres naturalizmusa a Ryan közlegény megmentésének update változata. Elképesztő grafika, lélegzetelállító képek. A csatában leszakadó végtagok, a kiömlő belek, szétloccsanó agyvelők látványát csak addig látjuk, míg felfogjuk, míg a hatásuk az agyunkba fészkel, a kamera nem pásztáz hosszan, pornografikus alapossággal és gibsoni kéjjel az elképesztően hiteles maszkmesteri munkákon/a vérben tocsogó, leszakadt végtagú katonákon. A film irodalmi alapanyaga precíz műnek tűnik, európai szemmel nézve is ízlésesen árnyalt. Ennek köszönhetően Eastwood filmje is nélkülözi a témában megszokott tipikusan amerikai nacionalista pátoszt, sőt. A véres háború hasznát a békés és elérhetetlen hátországban lefölöző figurák kivétel nélkül undorító patkányok a filmben. De nem tűnnek szimpatikusabb figuráknak a katonákat vezénylő tisztek sem. Egyedül a tiszta tekintetű fiatal fiúk, akik ott haltak meg a világ végén, akikről Eastwood az egyik túlélővel (akit már otthon nagy ünnepléssel és médiacsinnadrattával kiáltottak ki hősnek) ki is mondatja: Ők az igazi hősök!

Szimpatikus, emberi vélemény, bár nyilván didaktikusan hathat a cinikusabb nézőkre. Ők transzponálják a filmben látott szituációt földrajzilag és történelmileg közelebbi szituációba, és változni fog véleményük. Gondolják azt, hogy azok a fiatal magyar fiúk Donnál, vagy Corvin közben, sorolhatom... Ebből a szemszögből nézve Eastwood filmje rájuk is hatással lehet, hiszen a háború nemzetkarakterisztikai jellegétől megfosztva mindenhol ugyanaz és benne sosem azok halnak meg tömegével, akiknek a háború kirobbantása érdekében ált. A filmben, mintegy mellesleg, de egyáltalán nem mellékesen, az indián Ira Hayes (Adam Beach) tragikus figurájában az amerikai földrész őslakosainak is megadja a nagyon kijáró tiszteletet, ami szintén nem tipikus (fehér)amerikai aspektus. Oscart ezúttal viszont e film párja, a Levelek Iwo Jimáról fog kapni...

www.port.hu/a_dicsoseg_zaszlaja_flags_of_our_fathers/pls/fi/films.film_page

Nem véletlenül pattan ki a legtöbb társasági botrány Angliában, hiszen jól felháborodni valamin csak ott lehet, ahol jó sok hagyomány, konvenció szabályozza az "intelligens" társas érintkezést. Márpedig a demokráciák között Anglia ebben magasan vezet, vele legfeljebb Japán tudná felvenni a versenyt, de az már egy másik bolygó. "Strangers talk only about the weather."- Az idegenek csak az időjárásról beszélgethetnek, ha találkoznak, nyilván, csak e témában nem tudnak illetlen mélységeibe merülni egymás egójának, ha a mindig esős időjárásról folyik a csevely, nem sérül a társadalmi béke sem. Boldog a nép és boldog az uralkodó. Vagy nem, de ez nem látszódhat. A megkövült társasági szabályokat áthágó magatartás illetlen, és ha kitudódik, botrány a vége. Végre lehet hanyagolni az unalmas eső-esernyő problematikát, és el lehet szörnyülködni: Hallotta? Olvasta? Nahát, hogy ebben az országban ez is megtörténhet?!

Persze, tanítványával érzéki szexuális kalandokba bonyolódó tanerő sztorija nem újdonság, az efféle tettet mindenféle szempontból elítélik és a törvény által is büntetik a demokráciákban. Ennek ellenére nincs év, hogy ne tudódna ki valamilyen molesztálási botrány a fejlett világ valamely szegletében, így akár Angliában is. Eleddig jobbára kéjvágyó tanárurak fiatal bakfis (vagy kamasz) popsikra vonatkozó műveleteiről szóló híreken rökönyödhettünk meg, de hogy tanárnő csábítsa el 15 éves fiú tanítványát, ez új. Már, hogy kitudódik, és botránnyá engedik fajulni, nyilván...

Sokaknak lehet képe az angol iskolarendszerről, külön fiú- és külön lányiskolák, egyenruha, "poroszos" fegyelem és hasonlók, sokáig még az is elképzelhetetlen volt, hogy ellenkező nemű tanerő tanítsa a nebulókat. Azonban még Angliában is változnak a dolgok, lazulnak a szabályok, így történhet meg, hogy egy fiatal, csinos tanárnő (Cate Blanchett) érkezik művészettörténetet tanítani a fiúiskolába, ahol a kamaszodó diákságot szinte szétveti a bennük fortyogó tesztoszteron. S mivel változnak az idők, az egyik srác keményen rá is nyomul a szendén flörtölő tanerőre, azonban egy ideig még sikerül titokban tartani a bimbózó, de ha kitudódna, iszonyú botránnyal kecsegtető románcot. Sheba, a tanárnő azonban a tantestületből is felkelti néhány kolléga figyelmét...

Általában irtózom az olyan filmektől, amelyekben valaki egyes szám első személyben szépen elmeséli a sztorit, miközben mozgóképek illusztrálják azt, amit egyébként is hallunk. Ez képeskönyv, óvodás műfaj. Ha ilyet akarok, akkor elmegyek felolvasó vagy előadóestre, vagy bekapcsolom a rádiót, talán a Petőfin még vannak rádiójátékok. A filmben éppen az az érdekes, hogy saját, kialakult nyelve van, amely alapvetően képekből áll, a képeken ábrázolt, bemutatott, színészek által eljátszott történéseket egy sajátos rendezői elv alapján sorrendbe pakolva, mintegy a néző agyában áll össze a történet. És nem rágja azt senki a fülünkbe, feltéve, ha az alkotók nem nézik a nézőt hülyének...

Nos, az Egy botrány részleteit bizony Judi Dench meséli el nekünk, az ő által megkapó és elrettentő hiteleséggel megformált Barbara naplójegyzeteiből tudjuk meg, mi történt végül is ezzel a szegény megesett tanárnővel, ám ez legyen az a kivétel, amely erősíti a szabályt. Nem azért, mert jól mondja (jól mondja), hanem azért, ahogyan mondja. Anélkül, hogy nagyon spoilereznék, azt tudni kell, hogy a film kulcsfigurája ez a nyugdíj előtt álló rafinált, tapasztalt és dörzsölt tanerő, kinek meglehetősen összetett személyisége épp ebben a narrációban válik félelmetesen színessé, látunk valamit, amihez hallunk más valamit, a kettő elegye adja ki a figurát.

Cate Blanchett a komoly színészi teljesítményt igénylő jelenetekben fel tud nőni partnernőjéhez, az összekötő, vágóképként, mellékes részletként funkcionáló snittekben azonban "csupán" a hollywoodi sztár, aki a Gyűrűk urában volt valami főtünde... Mindenesetre nekem egyenetlennek tűnik a teljesítménye, a mellékszereplők kivétel nélkül igazibb, hús-vér figurákat alkottak.

A film zeneszerzője Philip Glass, éppen olyan zenét írt, mint eddig mindig. Örvénylik, fortyog, kavarog, meg drámai, meg minden, csak éppen unalmas, elcsépelt. Azonban a filmet nem tudja elrontani, Richar Eyre precíz rendezése, a kitűnő színészi teljesítmények, valamint a rázós téma bőven elviszik a "hátukon" ezt a végén majdnem thrillerré váló filmdrámát.

www.port.hu/egy_botrany_reszletei_notes_on_a_scandal/pls/fi/films.film_page

A filmiparban már relatíve régóta használnak trükkök, animációk készítésére bizonyos digitális kütyüket, amelyeket mára alkotói olyan tökélyre fejlesztettek, illetve a velük való munka költséghatékonysága mára már annyira szemmel követhetővé vált, hogy törvényszerűen tömegével jelennek meg a távol-nyugati féltekén már a múlt század húszas-harmincas évei óta népszerű képregények filmváltozatai. Könnyű belátni, a képregényrajzoló korlátlan, de mégiscsak kétdimenziós fantáziáját mozgóképre ültetni csak gyakorlatilag 100%-os digitalizálással, full-effekttel lehetséges, főleg, hogy arra ember jegyet is váltson. A képregény-megfilmesítésben a Marvel nevű gigakomplex jár az élen, amit a műfaj egyik hatalmasságától joggal várhatunk. Se szeri, se száma az utóbbi évtizedben filmvászonra került Marvel-hősöknek, a Daredeviltől a Pókemberig, tudja ezt jól mindenki, aki ebben az időszakban nevelt fiúgyermeket, illetve ne adj'isten ő maga volt az. Itt az újabb akkor nekik, A szellemlovas.

Hogy félreértés ne essék, az elején leszögezem, a film szinkronizált. Már ennyiből is belátható: a film célközönsége a 14 év alatti korosztály, ezért nem tudok mit kezdeni a 16 éven felülieknek kötelezően szóló ajánlással... Nem mintha a 14 év alattiak nem tudnának olvasni és/vagy nem értenek angolul, egyszerűen arról van szó: manapság mozi-forgalmazásban azokat a filmeket szinkronizálják, amelyeket a hamvas ifjúság szórakoztatására szánnak. Engem mindenesetre idegesített a szinkron, amely mára olyan mint a (magyar) foci. Hajdani vélt/valós nagyságából, legendáiból él csak, de mára néhány agyonjátszott hang fásult és erőtlen haknija csupán.

Elnézést kérek a rajongóktól, de nem tudok lelkesedni másért se. Nem alapvetően a képregény-filmek ellen vannak előítéleteim, a Sin City pl. elég jó lett, de még a Pókember vizualitásában is volt valami "forradalom", A szellemlovasban viszont nem találunk sok pozitívumot. A cselekményével kapcsolatosan alig merem említeni a fausti párhuzamot, ihletettséget, mert ezt dehonesztálónak érzem Goethe klasszikusára. Mondjuk azt, hogy véletlenül Mefisztónak hívják a Gonoszt, mint ahogyan már régóta, több helyen. Ő maga az ördög, tehát a nagyon-nagyon-nagyon rossz. Kell egy hasonló mértékben jó, ez lesz Johnny, a jóarcú motorista. A legnagyobb vicc a filmben éppen az, hogy kik játsszák e két figurát. Mefisztó nem más, mint Peter Fonda, aki hajdan szelíd motoros volt, akinek emlékét bizonyos Pokol Angyalai árnyalták (sötétre), talán innen az ötlet, hogy megidősödve ő maga lett a pokol valódi Főangyala, ebben a filmben legalábbis. Már nem is motorozik, nyilván bukott egy nagyot, hiszen kissé sántán jár, nyilván nemcsak azért, hogy halálfejes sétapálcáját magánál tartsa. Azt különben sem értem, itt se, máshol se, mindenható természetfeletti lényeket miért ábrázolnak mindig betegnek, sérültnek, kriplinek... Tehát őt kell utálnunk. Akit szeretnünk kell, Johnny-t, a jóarcút, Nicolas Cage alakítja, aki ugye (Fondához hasonlóan) amúgy egy kiváló színész. Amúgy, itt mintha nem maga lenne, Owen Wilsonos bambasággal mered erre, majd arra, én jobban bírtam mondjuk, amikor kígyóbőr zakóban rossz fiú volt a Veszett a világban. Ráadásul köztudomásúlag igen szőrös a teste, amelyet a legkevésbé sem szégyellősen, szívesen mutogatott több filmben is, most márvány simára epilálták, ezenkívül intenzív gyúrásnak is alávetették, aminek eredménye egy Nicolas Cagera emlékeztető bordásfalhasú terminátor lett, bociszemekkel. Na hát ők küzdenek meg egymással, hadd ne mondjam, milyen végeredménnyel. Van még egy mellékhős is, aki fagyással öl, három őselem kísérővel, akik őselem mivoltukhoz képest könnyedén leküzdetnek. A fagyasztós pasival (Blackheart - Feketeszív, a szintén jobb sorsra érdemes Wes Bentley alakítása) van némi gubanc, mármint a jóarcú Johnny-nak, de végül is, extermination: done.

A látvány látványos, elvárhatóan. A film cselekménye több eredeti Szellemlovas-comics motívumainak összeollózása, amelyet (pl. a Daredevilt is rendező) Mark Steven Johnson korrektül összeragasztva mesél el. De semmi több. Megvolt a világpremier, az Államokban 41 millát hozott a film, az első héten, dollárban; a szereplők, az alkotók nyilván felvették gázsijukat, több szót nem éri meg vesztegetni erre a filmre. Holnap már úgyse emlékszik senki egy kockájára se...

www.port.hu/a_szellemlovas_ghost_rider/pls/fi/films.film_page

Fenntartva a tévedés jogát, rémlik valahonnan, hogy a 'sutka' szó a szláv nyelvben tréfát, viccet jelent, sőt, mintha a "nemzet nagy sóderelője" is ebbéli értelmében használná e szót. Lényeg a lényeg, e cikk tárgyát képező film címében szereplő Sutka nevű falut fogadjuk el valóságosnak, főleg, hogy maga a rendező (Aleksandar Manic) is ragaszkodik ehhez. Meg hát erre sarkall a forgalmazó által műfaji definícióként használt dokumentumfilm megjelölés is. Azért gyötörnek kétségek, hátha mégis vicces kedvű filmesek szórakoznak velünk, megint.

Persze, attól, hogy valami hihetetlennek tűnik, még abszolút lehet valóságos is, sőt gyakran a legelképesztőbb dolgok a legvalóságosabbak. Végigtúrtam hitelt érdemlő információkért az internetet, de nem találtam mást, csupán e film különböző nyelvű sajtóanyagait, recenzióit, kritikáit. Azt azonban mindegyik megemlíti, hogy ez a bizonyos Sutka Európa legnagyobb cigányok lakta települése, a Sutkai bajnokok című film annak lakóit, illetve azok kedvteléseit, azok életét mutatja be.

További bizonytalanságra adhat okot, hogy a film készítői, a rendező kivételével csehek, s hogy tovább bonyolítsam a dolgot, a rendező maga pedig a prágai filmfőiskola Summa Cum Laude végzett diákja volt. Persze, a cseh filmművészet világhírű és elismert, ám ha ezek a tréfáskedvű sörissza cseh filmesek dokumentumfilmezéshez kezdenek, józan ésszel jogosan élhetünk a gyanúperrel annak hitelességét illetően. Idősebbek emlékezhetnek Jan Sverák Olajfalók című ál-ökodokumentumfilmjére, amely majdnem annyira vette palira a világ közvéleményét, mint anno Orson Welles a híres marslakós rádiójátékával. Egyszóval, átverte a fél világot, azért csak a felét, mert a másik fele nem néz filmeket. De szigorúan jó szándékkal tette ezt, ezért megbocsátottunk neki, hiszen senki sem szeretne olajba fulladni. Persze, ettől még lehet, hogy fog...

Vagy nemrég került a mozikba a Cseh álom című újabb dolgozat, Klusák és Remunda uraktól; e film ténybeli alapja is fikció, ám maga a tartalma, az üzenete, ahogyan rávilágít az észnélküli kapitalizálódás fonákságaira, az többet ér, mint a száraz tényközlés. Főleg a tömegekre mért hatásában...

Szóval, most itt van egy újabb cseh dokumentumfilm. OK, a rendezőben balkáni vér csörgedez, ez azonban még nem elég ok a nyugalomra. A Sutkai bajnokok közel sem annyira harcos szándékú, mint az előbb említett példák, de nem kevésbé szórakoztató. Képileg egészen zseniális, játékfilmes mércével mérve is művészi, hatásos és atmoszférikus. A reklámfilmezésben edződött Dominik Miskovsky munkája példa arra, hogy egy dokumentumfilm is film, tehát képekből, ha lehet szép (vagy csúnya, de mindenképpen igényes kivitelezésű, a film mondanivalóját szolgáló) képekből kell álljon. Manapság szerintem ez alapkövetelmény ebben a műfajban is. Miskovsky olykor archaizáló, olykor szürreális képei is okot adnak bizonyos bizonytalanságra, de tény: amit a képen látunk, az valóságos. Hogy aztán, azok, akiket a képen látunk mit mondanak, hogy amit mondanak, az alá milyen képek vannak vágva, közben milyen zene szól, és ez így együtt mit jelent, az már más kérdés.

Manic nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megmutassa a balkáni cigányság LELKÉT. Egy dokumentumfilmben, dokumentumszerűen, a témából fakadóan szürreálisan, de tényszerűen. Hogy hogyan teszi, nem ragozom, nézzék meg. Legyen annyi elég: MEGMUTATJA. Minket meg, moziból kijőve nem hagy nyugton a gondolat: abban az Európán kívüli legszegényebb porfészekben lehet, hogy boldogabb az élet, mint itten a nagy büdös jólétbe szenderült gazdagságban, minden gázártámogatásos agyonpolitizált nyavalygásával együtt.

www.port.hu/sutkai_bajnokok_knjiga_rekorda_sutke/pls/fi/films.film_page

A 73 éves Maár Gyula időtlen és veretes filmmel rukkolt ki a 38. Magyar Filmszemlére. Manapság a filmforgalmazók nagy része megelégszik azzal, ha figyelemmel követi a világ (pontosabban az USA) filmbemutatóinak első heti adatait, és ennek alapján állítja össze kínálatát. A kisebb rész, az igényesebb cégek ki-kitekingetnek a különböző fesztiválokra is, és olykor megreszkírozzák néhány furcsa, trendeken kívüli alkotás bemutatását is, ám kizárólag művészfilmekre szakosodott kis mozikban, esetleg néhány "bevállalósabb" multiplex délelőtti, vagy késő esti idősávjában. Nem véletlen, hogy Maár Gyula második világháború végén, egy szerzetesi kolostorban játszódó, Simone Weil (Pilinszky magyarította) filozofikus és költői sorai alapján íródott forgatókönyvére egy fungáló filmstúdió, egy, mégoly kísérletező kedvűnek ismert producer sem látott fantáziát, kivéve.
Kivéve Tarr Bélát, aki köztudottan egy megveszekedetten szuverén jellem, aki fikarcnyit sem hajlandó feladni abból, amit helyesnek gondol. E mentalitása is hozzájárult ahhoz, hogy jelenleg ő ma az egyik legelismertebb magyar filmes a világon. Tarr Béla, és produceri cége a TT filmműhely volt az egyetlen, aki örömmel és tisztelettel melléállt a mások által szimpla őrültségnek tartott témához. Remélhetőleg mozit is találnak hozzá.

Első olvasatban egy kolostorban vagyunk, már vége a második világháborúnak, már benn vannak az oroszok. A katolikus kolostor élete ettől még/már békés is lehetne, de a külvilágban zajló változások ide is begyűrűződtek. A Zsótér Sándor alakította testvért filozófiai és hitelméleti kérdések gyötrik, amelyek már-már elemésztik őt. Állandó vitapartnere, akit Trill Zsolt, a beregszászi színház és a budapesti Új Színház művésze formál meg, furcsa, forradalmi keresztény-szocialista tanokkal opponál, ráadásul földi vonzalom is fűti őt idősebb rendtársa irányába. Székely B. Miklós alakította nyakas és szálkás arcú szerzetes konzervatív módon ragaszkodik a sok száz éves kánonhoz, ő a mozdíthatatlan bigott. Az ősz rendfőnök (Peter Fitz) mintha talaját vesztve tépelődne, míg a Haumann és Andorai által alakított testvérek kifejezetten züllött életmódot folytatnak. Olykor még hölgyvendégeket is fogadnak a más jellegű elmélyülésre tervezett puritán szerzetesi cellákban. Van, aki hosszú filozofáló monológokat préselnek ki magukból, míg beleőrülnek, mások egyszerűen addig isznak míg nem bírnak beszélni, gondolkozni. A kolostor sokszázéves regulákon és kánonokon alapuló élete felbolydult, s tagjai ki-ki a saját útját keresi vissza a hitéhez, Istenhez.

A film egy másik olvasata Maár Gyula személyes vallomása lehet az életről, a világról, a szerelemről és a házasságról. Az eleddig kizárólag magasabb rendű dolgokkal, tudománnyal, hittel, filozófiával foglalatoskodó kolostor szürke és egyhangú életébe két nő (aki tulajdonképpen egyetlen nő) hoz színt, életet. Törőcsik Mari által alakított grófnő (valamint a Cseh Annamária által felvillantott fiatalkori mása) decens, és kissé frivol figura, magától adódó természetességgel, cigarettázva sétál be a kolostorba, hogy ott ő maga töltsön italt az arra vágyóknak, Karády-lemezeket tesz fel az ódon gramofonra, táncra perdül, sőt még ruhájától is megválik egy szemérmetlen pillanatban, hogy nőként magára öltse a szerzetesi ruhát. A rend bigott, konzervatív tagjai természetesen felháborodottan imádkoznak, míg aztán a nő lassú, léha léptekkel ugyanúgy sétál ki a kolostoron kívüli ködbe, ahogyan érkezett...

Persze, lehet még sok más olvasat is. Az arra érzékenyek rögtön az elején megakadhatnak Zsótér eszmefuttatásán, hogy aztán ne szabaduljanak tőle a film vége után sem, nem sorolom. A Töredék manapság ritkán láthatóan míves, mondhatnám rusztikus, többrétegű, több olvasatú művészfilm, ehhez méltó színészi alakításokkal, operatőri munkával (Medvigy Gábor munkája) egy halkszavú, szerényen a háttérbe húzódó idős mestertől, gondolkodni és szemlélődni kész, igényes nézőknek.

www.port.hu/toredek_toredek/pls/fi/films.film_page

Tudja Isten miért, a nagy komikusok mindig ketten vannak, ha ritkán mégis egyedül, akkor is ketten: ő meg a világ. Persze, egyedül a világgal csak zsenik vagy őrültek merészkednek egy ringbe, ezért az okosak kerítenek maguknak egy párt. Így ketten válnak egésszé, s így akár a világot is kifordíthatják a sarkából. Zoro Huruval volt milliók kedvence, Stan Pan nélkül valószínűleg senkit nem érdekelt volna a filmtörténet hajnalán, de folytathatnánk a sort egészen a poszt-Jancsó Kapáig és Pepéig... ha nem lenne a Szőke meg a Badár.

Ez a két zseniális őrült (hogy alkossak egy speckó kategóriát csak nekik) mindent elkövet, hogy ne lehessen őket semmilyen kategóriába begyömöszölni, sajátos humorukat vagy szeretni lehet, és amikor elfogy a szó a kocsmaasztalnál, elő lehet szedni benyögéseiket, hogy aztán vinnyogva röhögje magát mindenki az asztal alá. Vagy utálják őket, hogy a hideg verejték ver ki, meg minden, de aki így van velük, az idáig már úgysem olvassa e cikket. E két pasas mindig a saját útját járja, s ez vagy keresztez nagy forgalmú sztrádákat vagy nem, jobbára nem. Amióta a szentesi szobafestőből és vasutas haverjából alternatív filmsztár, majd a rajongás elültével masszőr, rádiós műsorvezető, illetve pónilovagoltató, majd megint rivaldafény, showműsorok sztárjai lettek, filmet mindig készítettek, egymást zrikáló, egymás szavába vágva töménytelen hülyeséget összehordó, végtelen dialógusaik ugyanolyanok maradtak, mintegy védjegyévé váltak a Szőke-Badár duónak.

Talán ennyiből is kitűnik, a Hasutasok éppen olyan, mint Szőke összes megelőző filmje, a Hatvankilenctől, a Vattatyúktól a legutolsó Zsiguliig, és mégsem. Ugyanaz a váz, mint mindig, néhány balfék állandó pityókás állapotban mindent jól elbaltáz, aztán a homályban megcsillan valami lehetőség, hogy a dolgok jobbra fordulnak, de sikerül e pislákoló fényt is kioltani a nagy igyekezetben. Most egy kis Honos falu elhagyott vasúti állomása a dolgok alfája és ómegája. Az állomáson már rég nem járnak vonatok, a vasutasok jobbára a kocsmában múlatnak, ott a sör, no meg Erzsike kocsmárosné óriási keblei. Egyszer aztán hír jön, a MÁV felső vezetése úgy gondolja, ismét vasúti forgalomba vonja a Honos mellett elhaladó szárnyvonalat, aminek következtében újra üzembe kell helyezni a már széthordott vasúti állomást. Nem részletezem az ennek következtében kitörő káoszt és őrületet, hiszen éppen ez az, amiért elkészítették Szőkéék e filmet, és ezért fognak Önök beülni a moziba.

Azonban, mint utaltam rá, néhány dologban más e film. Elsősorban, Szőke nem vállal szereplőként akkora szerepet, mint korábban, erejét, energiáit a forgatókönyvre (volt ilyen, állítólag, ez is újdonság) és a rendezésre koncentrálta. Állandó partnere, Badár maradt a középpontban, mint Zsuzsa Lajos az állomásfőnök, Szőkét az aszimmetrikus szemeivel önmagában is komikus Szarvas József, a szintén érdekes tekintetű Derzsi János és a Zámbó Jimmy-t idéző tenor, Zelei Gábor (Retek) pótolja, a legteljesebb mértékben, ám új színekkel és új poénokkal gazdagítva a kollektívát. Badárral különösen Szarvas veszi fel a ritmust, komédiázása nem ritkán elementáris, de a többiek sem maradnak el sokkal. Hernádi Judit Erzsikéje és a filmvászonra nemrégen visszatért Bordán Irén jelenléte, mint két ősanyaszerű szexistennő, egyszerre szürreális és magától értetődő. Láthatunk még ismert humorágyúkat Farkasházytól Fábryig, komoly tehetségű ifjú romareppert (Rostás Róbert), csinos fiatal lányokat, valamint Taliándörögd és környékének összes lakosát. Együttműködésük olykor ellenállhatatlan poénparádét eredményez.

A magyar filmiparba egyszerre több fronton visszatért Sándor Pál vállalta a film produceri teendőit, tevékenysége folytán Szőke és csapata még soha ilyen anyagi körülmények között nem dolgozhatott. Ez egyrészről jó, mert így sokkal több emberhez juthat el Szőkéék egyéni humora, másrészről nem biztos, hogy jó, mert talán elvész éppen ennek a valódi lényege, a civil és a szó jó értelmében amatőr spontaneitás. Bizakodásra adhat okot Sándor Pál nyitott, sőt, egyre nyitottabb személyisége. Hiszen Szőkével (és Badárral) csak egy dolgot lehet csinálni: engedni, hadd jöjjön ki belőlük, ami bennük van. Eltűnni nem fognak, legfeljebb a nézők lesznek szegényebbek néhány aranyköpéssel és néhány rekeszizompróbáló másfél órával. Mint ezzel is, például...

www.port.hu/hasutasok_hasutasok/pls/fi/films.film_page

Kamondi Zoltán az egyik utolsó harcosa az öntörvényű, szuverén filmezésnek, immáron kilencedik filmjében űzi Don Quijote-i harcát a kommersz tömegfilmek szájbarágós történetmesélése ellen. Ő a tipikus művészfilmes, a szó minden negatív felhangja nélkül, mind külsejében, fura fityuláival, állandó fekete zakójában, mind nehezen megfejthető, többrétegű történeteket bemutató műveiben, amelyekben valami álomszerű, szürreális világba kalauzolja vállalkozó kedvű nézőit. A Dolina ezek közül a legnagyobb szabású dolgozat.

A filmbéli kisvárost, Bogdanski Dolinát Árvai György látvány- és díszlettervező és kollégái álmodták az erdélyi Hargitafürdő kaolinbányái köré, de a történet alapját képező regény írója, Bodor Ádám is ezt a természetszerűleg furcsa vidéket képzelte el. A magyar filmben viszont az Egri csillagok óta nem volt példa ekkora méretű külső díszletváros építésére, megnyugtatandó a környezetvédőket, a film forgatása után a filmesek minden, a tájban általuk okozott változtatást helyreállítottak. Ez zöld szempontból dicséretes, amit viszont leromboltak az esztétikai szempontból (volt) az. Árvai és csapata, a gigászi munkát végző erdélyi segítséggel valami világszínvonalú, egyedülálló és szellemes látványvilágot hoztak létre, amelyet Medvigy Gábor kamerája pazar és virtuóz módon, ötletes kompozíciókkal, észrevehetetlen, mégis festői világítással örökített meg. Talán Bódy Gábor Psychéje vagy Derek Jarman Caravaggio-ja nyújtott talán ilyen vizuális élményt a filmvásznon. Látványos és bámulatos teljesítmény. A legfőbb erénye, hogy nem l'art pour l'art művészkedés ez, hanem minden ízében a cselekményt, a sztorit szolgálja, megtámasztja, hitelesíti, elvonatkoztatja és általánosító erejűvé teszi. Gazdag és fantáziadús kellékek sora szolgálja még e látványvilágot a filmben, egészen vicces, magyar műszaki vizsgán soha át nem engedhető három, négy és ötkerekű járművek, sínfutók és lovaskocsik, feslettségükben pazar ruhák és enteriőrök.

A képi világhoz hasonlatos a film szövevényes zaj- és zeneszerkezete. Melis László komoly feladatot kapott, amikor meg kellett alkotnia egy kitalált nép zenéjét, amelynek egyszerre kell ismerősnek és ismeretlennek hangoznia. Az egyik legkitűnőbb magyar alkalmazott zenei specialistához méltóan mintaszerű és elegáns munkát végzett. A filmet végigkísérő kattogások, nyeszegések, szörcsenések és csörrintések pedig a képek mellett nagyban hozzájárulnak a film szürreális, geográfiailag és etnikailag behatárolhatatlan, mégis mindenki számára egyértelmű hangulatához.

A történet egyfelől egy hajdan a városból elszármazott férfi belső Odüsszeiája, a gazdag, békés és távoli Nyugatról a gyökereihez, miközben megismeri önmagát (és családját). Másfelől modellálása annak a Közép-Európában túlságosan is ismert szituációnak, amikor egy zárt, és belső szabályszerűségei szerint jól működő közösségbe kívülről egy idegen, elnyomó hatalom nyomul be, és a közösség tagjai hogyan viszonyulnak ehhez, túlélési ösztöneiknek megfelelően. Az ismert és kiváló magyar színészek, a decens és élveteg Molnár Piroska fodrászszalon-tulajdonos markotányosnője, vagy a teszetosza elöljárót alakító Bán János mellett azonban a nagyszámú külföldi színész közül csupán Adriano Giannini-t lehet megemlíteni, mint a nyugatról jött "hazánkfiát".

Kamondi iszonyatos energiákat és öt évet fektetett a filmbe, valamint a produceri babramunkák nagy részét is magára vállalta, ami azonban kissé az alkotó energiák rovására ment. Bodor Ádám Az érsek látogatása című könyve, amely alapján e film készült, erős alapanyag, ám a film, Bodor és Parti Nagy Lajos forgatókönyves segítsége ellenére is kissé hibádzik. Nem gyenge, hanem inkább egy zseniálisan kivitelezett, de végül kihagyott ziccerhez hasonlatos. Én ezt a motoszkáló elégedetlenséget betudom a kaptafáját elhagyó suszter minősített esetének; a művész alkosson, a producer meg teremtse meg ehhez a feltételeket. E két dolog között nincs átjárás, hiszen az emberi agy két teljesen eltérő tevékenységéről van szó. Ettől függetlenül azonban a film képzőművészeti jellegű élményként abszolút működik.

www.port.hu/dolina_(az_ersek_latogatasa)_dolina_(az_ersek_latogatasa)/pls/fi/films.film_page

Az úgynevezett nagybetűs szabad életbe kikerült intézetis fiatalok témája nem először tűnik fel a magyar filmben. Az intézet belső, gyakran durva élete, aztán onnan kikerülve a gyökértelen, céltalan sodródásuk a szabad társadalom parttalanságában megannyi hálás téma a meleg dolgozószobákban tépelődő, elismerésre váró, többdiplomás filmeseknek. Durván és érzéketlenül fogalmazva, létszámukhoz képest a magyar, de a külföldi filmekben is túlreprezentáltak a társadalom e nehéz életsorssal megvert tagjai, de a jóérzésű emberben rögtön szikrázik is a vörös felkiáltójel: vannak témák, amelyek nem túlbeszélhetők!

Persze, az intézetis témában készült filmek nagy többsége tisztességes mű, amely komoly értékeket képvisel mind művészi, mind esztétikai értelemben, a bemutatott sorsok ábrázolása is szociológiailag és pszichológiailag hiteles rendszerint, az azonban igen ritkán fordul elő, hogy a témában zsigerileg is érintett rendező alkotását láthatjuk. A Boldog új élet egy ilyen alkotás. Bogdán Árpád, a film fiatal rendezője maga is intézetis gyerek volt, 14 éves koráig szinte a lábát sem tette ki a falak közül. Elhagyva az intézetet, aztán saját bőrén érezhette mennyivel másabb a kinti világ. A benti életet megtanulta, de kinti világ szabályrendszerei, a túlélés már nem játék, hanem a valóság. Erre az intézet nem tanítja meg, kint kapaszkodók és segítség nélkül kénytelenek élni, s ha elvétik, gyakran úgy végzik, mint e film főszereplője is. A rendező Bogdán Árpád életpályája a pozitív példa, ő tanult, bár nem filmrendezőnek, hanem szociális munkásnak.

A Boldog új életbe kikerült fiatal roma fiú (Orsós Lajos igaz alakítása) nem tanul, hanem a tipikus utat választja. Nevelője ugyan bedugja valami állásba, amit a fiú szinte azonnal hanyagol, inkább az utcán csatangol, hasonló sorsú társaival kocsilopásokból és más hasonló bűncselekményekből él. Valahogyan szerez egy kis lakótelepi lakást, amelybe aludni jár, de az nem otthon. Egy ágy, két drótszék, egy asztal. Társai inkább sorstársai, mint barátai. Egyedül egy kislánnyal van valami emberi kapcsolata. Csak a kislány előtt képes a fiú megnyílni, amikor meséli neki szépséges, de szívet dermesztően szomorú meséit. Otthon teleengedi a kádat, levetkőzik és embriópózban a vízbe merül. Ekkor álmodik, ekkor van békében...

Bogdán Árpád filmje azonban nem szárazan a tényszerűségre törekvő, tudományos igényű szociográfia, mint előzetesen témájából gondolhatnók. Valamiféle melankolikus filmlíra inkább, személyes hangú képvers, gyakorlatilag a főhős életéből vett történetfoszlányok laza összefűzése, amely a nézőt inkább bevonja, mint tájékoztatja. Győri Márk és Szabó Gábor operatőrök makrókkal és szuperközelikkel szinte a pórusokon keresztül "mélyednek bele" a főszereplőbe, a dekomponált és artisztikusan fényképezett szürke és rideg várossal, neonfényű és geometrikus belsőkkel, külvárosi gyártelepek és panelrengetegek képeivel a valóságosnál is ridegebb, emberi életre alkalmatlan környezetet mutatnak be, olyannak ábrázolják, amilyennek a főhős érezheti azt.

Az olykori élességállításbeli pontatlanságok ellenére (amelyek persze lehetnek a vizuális koncepció részei is) atmoszférikus, unikális és egységes képi világot alkottak, ennek nem kis rész lehet abban, hogy a filmet beválogatták a Berlini Filmfesztivál versenyébe. DJ Cadik és a Membrán kísérő zenéje szervesen járul hozzá a képek sugallta nyomasztó atmoszférához, nem hivalkodón, hanem aláhúzóan. A zene a kép szerves része, nem valamiféle kötelező tartozéka a filmnek, hanem funkcionáló hangulatfestő elem. A képeket és a zenét azonban Bogdán Árpád személyisége, az ő mondanivalója fűzi szerves egységbe, filmje egy nagyra hivatott, öntörvényű és szuverén alkotó első munkája, amely bár nem könnyen emészthető, de mindenképpen kötelező érvényű darab.

www.port.hu/boldog_uj_elet_boldog_uj_elet/pls/fi/films.film_page

A film adatlapján akciófilm szerepel műfaji definícióként, ez azonban ne ijesszen el, ne tévesszen meg senkit sem. Habkönnyű, a kereskedelmi televíziók műsorszerkesztőinek kedvenc szavajárásával, valódi családi filmvígjátékkal van dolgunk, olyannal, amilyenből karácsonykor szokták megtölteni a reggel 9-től este 18.30-ig terjedő idősávot. Szó sincs bemázolt arcú, marcona kommandósokról, álnok terroristákról és hasonlókról, nem fog a fél világ felrobbanni, nem fog több használtautó-telep teljes gépkocsiállománya összezúzódni, bár azt se higgyük, hogy másfél órán át bárgyún egymásra vigyorgó szereplőket kell néznünk.

Nem eseménytelen a romantikus családi vígjátékokra specializálódott Shawn Levy új filmje, de az akció/perc hányados azért alatta marad egy szokvány B-kategóriás akciómozinak. A színhely egy természetrajzi múzeum, amely telis-tele van érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal, főleg, ha ez a múzeum amerikai típusú. Vagy másképpen fogalmazva, színes képeskönyvhöz hasonló. Van itt minden az őskori Tirannoszaurusz Rex csontvázától, a tűzgyújtás problematikáját megoldani szándékozó kőkori rokonainkon, a ókori és középkori vitézeken, valamint a teljes amerikai történelem áldozatain keresztül a Föld összes állatáig minden. Amelyek éjjelente egy mágikus erejű egyiptomi amulettnek köszönhetően életre kelnek. Finnyásabbak mondhatják, nem egy eredeti ötlet, tele a filmtörténet különböző közintézmények poros hátsó fertályain játszódó mozikkal, az Operaház fantomjától a Louvre kísértetén keresztül a könyvtár leghátsó szobájában kutakodó kincsvadászokig, biztos volt már múzeumos sztori is, sebaj, itt a következő. A sötétben úgyis megnyúlnak az árnyak, a neszek felerősödnek, az izgalmas az figyelemfelkeltő. Nem baj ez, ha a filmet megtekintő gyermekek esetleg kedvet kapnak egy igazi múzeum meglátogatására, ezt e film is gőzerővel sugallja. Kicsit didaktikusan ugyan, de aki finnyás egy ilyen értékvesztő korban, az hülye marad.

A Jurassic Park rá tudta irányítani nebulók millióinak figyelmét a paleontológiára (egy átlagos 10 -14 éves biztos többet tud ennek köszönhetően az őslényekről, mint egy átlagos felnőtt), ha ez a film ennek töredékét éri is el, már siker - gondolhatják a film producerei anyagi értelemben, valamint a film pozitív alapállású felnőtt nézői, pedagógiai értelemben. Az anyagi siker meglesz, ui. a film tarol Amerikában, a pedagógiai sikerre még várunk.

Az alkotók nagy szakmai profizmussal minden elkövettek, hogy a néző bemenjen a moziba. Kezdik a Jurassic Parkra való utalással, egy T. Rex csontváz vigyorog rögtön a múzeum aulájában a betévedőre, fontos szerepe lesz később. De lesz kisfiú és kisállat is, mint a hollywoodi típusú sikerrecept első számú letéteményesei. Ezenkívül a jelenkor egyik vezető komikussztárja a főszerepben, Ben Stiller már már Terence Hill-i magasságokba (bergmani szempontból mélységekbe) vitte a szemmeresztgetést és grimaszolást, néha azonban szórakoztató is. Már annak, aki elviseli. Egy másik vezető komikussztárt láthatunk kulcsfontosságú mellékszerepben, Robin Williams a Teddy mackónak nevet adó Theo Roosevelt elnököt személyesíti meg, ezúttal a szentimentálisabb formáját hozva. A három vicces öregember, három amerikai sztár, közülük a kicsi, hülyeségeket beszélő Mickey Rooney abszolút filmtörténelem, ugyanis már a múlt század húszas éveiben filmsztár volt, gyermekszínészként. Ő volt az a kissrác, aki a nagy Chaplin mellett ül a járdán a Kölyök című klasszikusban... És persze nem utolsósorban Stiller legjobb haverján is nevethetünk, bár Owen Wilson ugyanazt csinálja, mint mindig: csücsörítve édibédin bámul az égszínkék szemével. Futottak még: zebrák, rómaiak, rabszolgák, hunok, mammutok, a sakálképű Anúbisz, két példányban, muflonok, inuitok, egy buja múzeumpedagógus, valamint egy idióta igazgató.

Ennyiből is látható tán, hogy komoly az őrület, Stiller egy lúzer elvált apát alakít, aki e múzeum éjjeliőreként fia tiszteletét akarja/fogja visszahódítani, ne legyenek kétségeink a végkifejletet illetően. Korszerű látványvilág, mérsékelt izgalmak, eredeti nyelven nyilván szellemes párbeszédek, eléggé erőltetettre sikerült fordítás és szinkron. De két adag bejgli közt azonban abszolúte elmegy...

www.port.hu/ejszaka_a_muzeumban_night_at_the_museum/pls/fi/films.film_page

Az immáron kétrészessé duzzadt "átkozott" horror tulajdonképpen egy japán sorozat nyugatiasítása, a hiteles átírás záloga a rendező Takashi Simizu, aki mindkét (az eredeti kettővel, összesen négy) változatot jegyzi. A nyugati verziók elkészítéséhez nem kisebb név segédkezett, mint Sam Raimi, aki korábban az Evil Dead című zombis alapműveket követte el, majd később bizonyos Pókember úgy beszőtte hálójából, hogy csak egy húzós horrorral tudott belőle szabadulni. Az Átok 1 nagy feltűnést keltett, egyben meg is osztotta a nyugati horror-rajongókat, akik a vértől tocsogó gyilkolászós brutálhorrorokon szocializálódtak, míg Az Átok a lélektani horrorok mára kissé háttérbe szorult világát hozta elő, ráadásul mindezt jó adag japán és távol-keleti miszticizmussal. A film megértése szellemi feladat, és feltételez némi távol-keleti kultúrtörténeti és filmnyelvi ismeretet is. Ezért sokan utálták, de legalább ennyien imádták is az első Átkot, amely mindentől függetlenül jelentős dollár tízmilliókat hozott Sam Raimi számlájára. Így nem meglepetés, itt is a második rész. (Hiszen akik utálják, azok is megvették a mozijegyet és a DVD-t...)

Fő kifogás a horrorokkal kapcsolatban, hogy gusztustalanul sok bennük a vér. Az Átok 2. nem gázol a vérben, szemben például bizonyos "fűrészelős" riválisával, ha jól számoltam, az ízlésesen kivitelezett nyitó főcímben szereplő egyetlen vércseppel egyetemben összesen 4 db vérző seb látható, de azok sem durvábbak, mint egy hagymapucolásnál megcsúszó kés okozta rendes háztartási sérülés. Ettől függetlenül azonban messze nem 18 éven alattiaknak szóló a film, bár az igazat megvallva, nem tudom van-e 18 éven feletti, aki szereti az efféle filmeket? Tegyük fel, nyilván vannak, hiszen valakik csak összedobták azt a rongyos 22 millió dolláreszt, amivel e film az első hétvégén debütált Amerikában.

Lesz ellenben nyomás az agyra, pszichikai feszültségkeltés, 5.1.-ben kóválygó idegtépő zajok, sikoltás, rikoltás és más zubogó, rotyogó belső hangok. Suspence, bár nem olyan szépen felépítetten, mint Hitchcock mesternél, hanem úgy az elején beletaposva, aztán merevre görcsölt lábbal tartva végig. Majdnem végig. Ugyanis a végére már annyit jön elő az a szürke kis izé, hogy megszokjuk. Ha pedig a rémet megszokjuk, akkor rögtön nem rém többé, hanem olyan gyűrött lepedőbe bújt, hülyén huhogó balfék, aki örök kóválygásra van ítélve. Átkozva. Nem spoiler, az a szürke kis izé már előjött az első részben is, akik látták, tudják, akik nem, azok meg látták a plakáton. Na. Viszont nekem kifejezetten tetszett, hogy nem trancsíroz, nem kibelez, nem megesz, csak a sötétből kinyúl, néz rád azzal a nedves, bánatos szemével és magával ránt a semmibe. Zutty. Ekkor még azok is megemelkednek/mélyebbre süllyednek a székben, akik még az előző pillanatban hangosan cikizték az előtted lévő sorban a filmet. Ez a játék működik is, csak elfárad kissé a végére. Összképen javít viszont a végső feloldás, ami viszont... no, ez lenne a spoiler. Legyen annyi elég, hogy igazi japános befejezés lesz, amit például az anime rajongók magától értetődő természetességgel fognak tudomásul venni.

Takashi Simizu történetmesélésének időkezelése is sajátságos, bár nem példa nélküli. Az Átok cselekménye több szálon fut, e szálak viszont nem a reális időrendben, hanem valami furcsán "zökkenő" ritmusban vannak összekapcsolva. Mindezt tetéz egy magyarázólag bevágott flashback is, ám egy kis odafigyeléssel a film emészthető. Mondhatni, elgondolkodtató, intellektuális élmény, remélhetőleg ezen nem fortyan fel senki, sem a pártoló, sem az ellenző oldalról.

www.port.hu/atok_2._the_grudge_2./pls/fi/films.film_page

Ha jól belegondolunk, nem is olyan nagy túlzás azt kijelenteni, hogy a legjobb dolog, amit az USA a világnak adott, azt az oda rabszolgáknak behurcolt feketéknek köszönhetjük. Persze, jó dolog az autó, de órák óta a dugóban ücsörögve, vagy környezetkímélő üzemmódban (biciklizve/gyalog) a kipufogógázokat belélegezve már korántsem mernénk ezt így kijelenteni. Atombomba? A modern keresztesháborúk Vietnamtól Irakig, és gyaníthatóan még tovább? Gyorséttermek? Pénzközpontú értékrend? Aligha tartja ezeket egészséges ember jó dolgoknak, de ezekhez a feketéknek sincs sok közük. Ellenben ha 10 embert megkérdezünk, mi az a 3 dolog, ami Amerikáról eszébe jut, biztosan köztük van a jazz, amit viszont vastagon a feketéknek köszönhetünk. Hogy ez a zene a múlt század első felében olyan elementáris erővel robbant be a világ zenei színpadaira, annak nagyban ahhoz volt köze, hogy az elképesztő elnyomásban, szó szerint alacsonyabb rendűnek kezelt feketékből kiszakadó kiáltás szomorúsága, fájdalma és dühe, de féktelen életöröme is igazi, valódi volt.

A dolgok nem sokat változtak azóta, az amerikai nagyvárosok szélén a feketék lakta negyedekben a nyomor, az erőszak és a kilátástalanság csak nőtt, bár hivatalosan már egyenrangú polgárai a nagy amerikai nemzetnek. Ez azonban csak kevés kiváltságos fekete amerikainak jelent kézzelfogható hasznot, a nagy többség számára a felemelkedés szinte kizárt. Hogy egy feketék lakta külvárosba születő gyerek ne egy bandaháború áldozataként végezze, idejekorán, esélyt csak a sport, vagy valamilyen önkifejező művészeti ág magas fokú művelése jelenthet.

A jazz globális elitművészetté válásával mára a művészet szinte kizárólag a szintén afrikai alapokon nyugvó hip-hop különféle ágazatainak művelését jelenti. Egy graffitis, ha jó, reklámgrafikusként, divattervezőként kereshet pénzt, míg a tánc és a zene, amelynek többé-kevésbé jólfésült oldalhajtásai a könnyűzene, a showbusiness uralkodó és jólfizető irányzatait jelentik. A nap 24 órában bármikor találkozhatunk velük bármelyik zenetévén. A Rize című dokumentumfilm egy olyan, Los Angeles South Central nevű külvárosából indult táncmozgalomról szól, amely túlnő a szimpla táncőrület fogalmán, azt hirdeti, amíg táncolsz, addig nem árulsz drogot, nem keveredsz bandaháborúkba, így egyszerre önkifejezési forma és ifjúságvédelem. Pofonegyszerű program, amelynek elindítása egy Tommy the Clown becenevű hajdani drogdíler, jelenlegi bérbohóc nevéhez kötődik, aki szülinapi zsúrokra járva terjeszti a hitet: rázd a feneked! Tevékenysége nyomán utcagyerekek százai csatlakoztak a néha krumpingnak, máskor clowningnak, vagy éppen rize-nak nevezett össznépi fenékrázáshoz, aminek köszönhetően ugyan a Los Angeles-i dílerbandák még nem küzdenek létszámproblémákkal, de sok ifjú fekete számára talán felsejlik a fény ama bizonyos alagút végén. Sőt, néhányan már a világot jelentő showbusiness deszkáira is felléphettek, amely a tekintély- és teljesítménytisztelő feketék körében mindennél többet jelenthet.

A korábban fotóművészként nevet szerzett, majd zenei videoklipek gyártásával filmezésre szocializálódott David Lachapelle és pöttöm stábja az eMTiVi rapklipjeinek képi világát párosítja a dokumentumfilm eszköztárával. Szuggesztív kézikamerás közelik a tánc kellős közepéből, a vadul rázó csípők szinte a néző arcába riszálnak, majd hagyományos interjúkban az új műfaj legnagyobb alakjai mondják el, mit miért csinálnak, kiegészítve tevékenységüket helyeslő szülői és egyházi, lelkészi véleményekkel. Úgy tűnik, az ellen senkinek nincs kifogása, ha egy fekete srác az utcán táncol, ennek tapsol az egyik snittben egy tipikus fehér nyugdíjas pár. A film csúcspontját a két legnagyobb táncoscsapat fergeteges "párbajmeccse" jelenti, amelyet egy zsúfolásig telt sportcsarnokban tartanak, ám közben a való világ is zajlik a maga kegyetlen dramaturgiája szerint a csarnok falain kívül. Ami nem öl meg, az erősít alapszabálya azonban érvényes a "krumperekre" is, akik még nagyobb elánnal folytatják tevékenységüket, a film végén felvillantva, hogy a krump nemcsak a feketék sajátja. Táncolhatja ezt mindenki, aki bírja, legyen fekete, fehér, kövér vagy vékony. Legalább addig se töri rossz dolgokon az fejét...

www.port.hu/rize_rize/pls/fi/films.film_page

Háromszor is mentőt kellett hívni egyetlen este a Fűrész harmadik részének egyik angol vetítésére. Összesen négy néző lett annyira rosszul, hogy elveszítette az eszméletét, és egy nőt kórházba kellett szállítani a horror harmadik epizódjáról. Ilyen és ehhez hasonló hírek jelentek meg sorra a Fűrész 3. világpremierjét követően, saját tapasztalat alapján ehhez csak annyit tehetek hozzá: nem csodálkozom! Anno a boldog és békés hetvenes években Spielberg Cápa című alapvetésénél még sokan gyanakodtak okkal-ok nélkül marketingfogásra, amikor arról szóltak a pletykák, hogy egy terhes nő megszült, stb., stb. Egy horrorfilm ha más nem, hát borzasztó legyen, így aki nem bírja a borzalmakat, az ne üljön be rá, illetve, ha valakire olyan hatással bír a film, hogy mentőt kell hozzá hívni, akkor az jó horrorfilm lehet. A Cápát a napokban láttam sokadjára, szinte bársonyosan simogatta érzékeimet a szélesen vicsorgó gigafogsor, ettől a filmtől (a Fűrész 3.-tól) viszont én is kis híján rosszul lettem. Beteg egy film.

Cinikusabb olvasó persze rögtön vághatja, ez is a rafinált marketingstratégia része, erre joggal következtethetünk az első két rész alapján felvezetett, az átlagnál csavarosabb cselekményvezetésből, hogy csavaros film rafinált reklámmal az igazi kasza, de ad egy: nem vagyok ilyen rafinált, ad kettő: túl sokat kérek ilyen feladatokért. Semmi ilyesmi nincs ez alkalommal, valóban beteg egy film ez...

És bizony nagy kasza. Az első két rész amerikai, de majdhogynem még magyar relációban is fillérekből készült, ehhez képest dollár-százmilliókban mérhető bevételt hozott, ennek köszönhetően két év alatt három folytatás (!) készült el, az Elm utcabéli Freddy Krueger melletti legkarakteresebb és legfirkásabb sorozatgyilkos történetéből. (Na jó, vegyük ide még Hannibal Lectert is...:) Más példákból leszűrt tapasztalatok szerint a sorozatok egyre magasabb sorozatszám mellett egyre gyengébb minőséget produkálnak, most nem így van. A két előzmény hatalmas bevételéből telt a harmadik rész kicsicsázására, ez azonban egy egészen expresszív, villanásokból, árnyakból, gyors kameramozgásokból és olykor tizedmásodpercnyi snittekből álló képi világot, egy komoly pszichiátriai ápolásra szoruló pszichopata lázálmait idéző látvány- és hangzásvilágot jelent. Önmagukat széttépő emberek, mint az a nő Salvador Dali: A háború apoteózisa című festményén, ördögi időzítőszerkezetek merítik az áldozat kezét a maró savba, egy hűtőterembe láncolt meztelen nőt vízzel locsolnak addig, míg elevenen megmerevedik a ráfagyott víz alatt. Ez nem spoiler, akinek az, inkább nézesse meg magát. Azért írom le mindezt, hogy készüljön fel mindenki, mire számíthat. Mert való igaz, beteg egy film, de nem mondanám azt, hogy nem méltó a megtekintésre. A kínzások és kivégzések a középkori inkvizíció retteneteit idézik, valami furcsa, lepukkant sci-fi környezetben. A Fűrész 3. nem zé-kategóriás horrorokra hasonlít, hanem inkább egy szürrealista Vészhelyzetbe oltott Taxidermia, Lars von Trier rendezésében. Elképesztően szadista erőszakorgia, de annyira beteges, annyira perverz, hogy már szinte szép.

Gyakorlatilag ugyanaz a stáb készítette e filmet is, így a három rész töretlen ívet ír le a gyártási költségek nagyfokú különbözősége ellenére is, mind látványában, mind a színészi játék színvonalában, mind a cselekményszövésében. Nem egyszerű megérteni a történetet, amely telis-tele van időben visszaugráló flashbackekkel, sőt, flashbacken belüli flashbackekkel, azonban nem lehetetlen. Csak oda kell figyelni, így e film megtekintése kizárja a bámulás közbeni nasizást, szörcsögést, mert míg a zacskót, vagy a poharat keressük, könnyen lemaradhatunk egy csavaról, aztán meg bután kérdezgethetjük, hogy most miiii vaaaan? Szóval, nem egyszerű film ez, nem tömegfilm, és főleg: nem normális film. Mégis, a horror-bubusokon, gruftikon és kriptalakókon kívül megtekintésre ajánlom a Fűrész 3-at (az 1 és 2 nélkül is megáll a lábán) kellően elszánt, erős idegzetű igényesebb nézőknek is, akik kíváncsiak a filmművészet peremvidékein játszódó sötét dolgokra is.

www.port.hu/furesz_3._saw_iii/pls/fi/films.film_page

"Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb!" - mondatja Szophoklész Antigoné híres kardalában. Az ő korában - véljük mi, több ezer év távlatából - még csodálatos volt az ember, ha gondja, baja támadt embertársával egyszerűen elvágta a nyakát vagy mérget itatott vele, és el volt intézve az ügy. Aztán a termelőeszközök fejlődésével a hadieszközök is fejlődtek, az ember problémáit már nem szemtől szembe, hanem direkt erre a célra toborzott, kiképzett és modern hadieszközökkel jól felszerelt, a precíz propaganda erejével feltüzelt embercsoportok egymásnak eresztésével próbálta rendezni. Ekkor a viszályban már ártatlan milliók néztek egymással farkasszemet, jobbára nem is tudták, miért. A régi kard ki kard küzdelem nemes eszményének már vége. Mérnökök tervezik, bankok pénzelik, tábornokok pedig terepasztalon modellezik a modern háborúkat. Ma már csak megnyomják a nagy piros gombot és egy város, egy megyényi terület máris megsemmisült. Ebben már semmi csodálatos nincs, hideg, kegyetlen, kiszámított gépezet ez. Mégis nagyon emberi.

Az első világháború volt a modern kor első totális háborúja. Rengeteg nemzet vett részt benne, rengeteg millió áldozata volt, ekkor harcoltak először a levegőben, ekkor vetettek be először tömegpusztító fegyvereket. A verduni vérszivattyú, mustárgáz, az első tankok. Ezt a háborút mégis átlengte valami, a régi hősöktől eredeztethető nemes szellem. Christian Carion Fegyverszünet karácsonyra című "európai" filmje ennek kíván emléket állítani. Közismert tény, hogy a lövészárkokba hosszú időre beásott ellenséges csapatok között, amelyek nem ritkán csupán néhány méterre voltak egymástól, a hosszas háború során kapcsolatfelvétel, nemritkán barátkozás alakult ki. Hovatovább, tudunk német-francia, német-angol focimeccsekről is, amelyek tűzszünetekben, a lövészárkok közti senki földjén zajlottak. Eme valós legendák felhasználásával született ez a film, a kísérő szerint valós események alapján. Valószínűleg az írói fantázia jótékony szervezőerejével, tegyük hozzá gyorsan. A berlini operaház ünnepelt szopránja kisestélyiben tűnik fel 1914 karácsonyának előestéjén, a háború vérzivatarában, az azért szürreális jelenet. Bár mondták azt is, hogy a szürrealizmus (mint művészeti irányzat) legkiemelkedőbb eseménye az első világháború volt. Az énekesnő Ave Mariát énekelt. Persze, nem is énekelhetett mást, ha már akkor és ott van. Ott volt a szerelme is, szintén a berlini Operából a hőstenor, közkatonaként. Ez is regényes. Kitárt karú áriája a két egymásnak feszülő ellen között pedig egyenesen operai. Azonban tudjuk azt is, hogy Marlene Dietrich híres dalát (Hova tűnt a sok virág...) minden árokban hallgatták, angolban, franciában, németben egyaránt, igaz egy későbbi, még nagyobb háborúban. De akik hallgatták, egyre gondoltak...

Emígyen a Fegyverszünet karácsonyra még hiteles is lehet, bár valószínűleg a forgatókönyvíró sűrítette így egybe az egyébként igaz eseményeket. De ha már megtette, jól tette. Christian Carion filmje a giccshatáron végig biztonsággal egyensúlyozva, jó szándékkal apellál a mélyen bennünk rejtőző természetes igazságérzetünkre. Mondanivalója mélyen humanista, pacifista, keresztényi és européer. Az árkokba beásott, didergő, tetvektől agyoncsípett katonák, rangtól, nemzetiségtől, vallástól függetlenül szimpatikus, nyílt tekintetű fiatalemberek, ártatlan résztvevői a borzalmaknak. A háború "gazdái", a vérzivatar okozói viszont pezsgőzve, falatozva töltik idejüket a hátország fűtött kastélyaiban. Ilyen egyoldalúan ábrázolt karaktereket azonban (egy alkalommal) meg lehet bocsátani mindenkinek, főleg, hogy szándékai is megkérdőjelezhetetlenek. A film képi világa nagyszabású, ízlésesen tablószerű, vért, leszakadt végtagokat, kiomló beleket sem látni, ami már ugyan nem igazán valósághű, de legalább nézőbarát. Ilyentájt elég annyi a háborúból, hogy ott nagyon meg lehet halni, ám ehhez nem kell húst szaggató lövedékeket és más speciális effekteket bemutatni. Elég igaz értékeket felmutatni, a film pedig éppen ezt teszi. Karácsony környékén sokunk hócipője lesz tele a ránk olcsó ömlő bóvlival, így ez a film jó választás lehet csömör helyett, után és mellett.

Bizton tudom, hogy sokan vannak, akik nem éppen a Disney-féle édeskés animált világot preferálják, így nekik szól(hat) Terhelt Terkel története. Meg azoknak, akik röhögtek Beavis&Buttheaden, a South Parkon és a Simpsonokon. Bizonyos ismertetők valamiféle dán ellen-Nyóckerként aposztrofálják eme 3D animációval készült alkotást, a valóságban azért más a helyzet. Már műfajilag sincs közük egymáshoz, mert míg a Nyócker valamiféle szocioreality-krimikarikatúra, addig a Terhelt Terkel valami horrorparódia, vagy efféle.
Afféle fogszabályozós, taknyon csúszós, csúnyán beszélős tinédzserfilm, amelynek megtekintése során a forgalmazó 12 éven aluliaknak nagykorú felügyeletét írja elő. Ez elég abszurd, hiszen a South Park a tévében mintha piros 18-as karikával menne, míg a célközönség nem titok, ennél egy ötössel fiatalabb. Minimum. A Terhelt Terkel pedig éppen ilyen. Néhol még brutálisabb is. Hát majd odafigyel nyilván, akinek az ilyenekre oda kel figyelnie...

Dilemma. Ha szülő lennék, és kiskorú csemetém a fülemet rágná, hogy vigyem el rá, hát nem tenném, megóvandó a hamvas gyermeki lélek tisztasága. Viszont azt is tudom, hogy a suliban már mindenki látta, és a kiskorú csemete már kívülről fújja az összes trágárságot, ami e filmben másodpercenként elhangzik, így a szülői tiltás csak a generációs szakadékok mélyítését szolgálja. Ez van. Döntsön az okos. Én nem.

Egyébként meg néhol kifejezetten szórakoztató kis film ez, már ha az ember nem fordul ki az első perc után a moziból, és gyomorilag bírja a kiképzést. Az említett amerikai mintákból már ismert debil családmodellbe helyezkedünk bele megint. Apa depressziós, mindenre csupán egy válasza van: nem. Anya láncdohányos, ám ez nem zavarja abban, hogy rendszeres egészségügyi kiképzésben részesítse porontyait, akik: a kislány, aki állandóan a nagyfiú sarkában szeretne lenni, ám ezt a nagyfiú egy jól irányzott teli rüsztössel lerendezi (ez a még az illedelmesebb poénok közé tartozik), ő Terkel, aki a címben. Fogszabályzó, puhány, jóllakott napközis típus. Haverja is van, aki Eminem-rajongó, gyakorlatilag érthetetlen szlengben beszél. Politoxikomán nagybácsi, aki úgy küldi a gyerekeket, mint a répát. A sztori pedig, pszichopata tanár érkezik az isibe, persze kezdetben nem tűnik annak, de a végén az lesz. A Srácok a végén persze leküzdik. A barátság mindennél fontosabb, meg a bimbózó szerelem is. Aki rosszarc, az meg megszívja. Vagy mégsem? Minden megy a horror (sír)kőbevésett szabályrendszere alapján. A filmet egy engem régi filmélményekből, illetve a tanári katedráról ismerős Bikácsy Gergelybe oltott Réz Andrásra emlékeztető funky-rajongó zenetanár-figura narrálja végig, hogy minden tiszta legyen cselekményileg. Eközben számítógéppel generált hibátlan térhatású animációban fröccsen a pisi, a vér, reccsen a csont, szúródik villa a szembe, és hasonlók. Három hazai médiacelebriti szinkronizál minden hangot, Zana Gengszter Zoltán, Harsányi Levente és Nacsa Olivér. Nem esik nehezükre, hiszen tudvalévő, nem áll egyikőjüktől sem távol a jó (vagy akár rossz)ízű baromkodás, itt van alkalmuk jócskán. És még fizetnek is érte nekik... A szöveg magyarítása az én szerény szlengbéli tudásom szerint nagyjából korszerűnek mondható, bár nyilván lesznek olyanok, hogy ilyen ócska vakert rég hallottak. A zenei betétek nekem, mint műfajtól (hiphopfankirepp) viszonylag távol állónak, kicsit unalmasak voltak, de aki ezt szereti, annak tán dobogni is fog a lába. Vagy bólinthat a feje, mittudomén.

Szóval, szórakoztató mozi ez akár, bár a műfaji alapvetésekkel nem veszi fel a versenyt. Nem olyan szellemes, mint a Simpsons, nem olyan cinikus, mint a South Park. És nem is ennyire intellektuális, mint ezek. A Terhelt Terkel szimplán tahó, amely jelző ez esetben pozitív. A 12-es sárga karika viszont kevésnek tűnik, viszont éppen ez a korosztály a vevő az efféle szellemiségre. Meg persze, az "örök" gyerekek. Disney meg maradjon karácsonyra...

www.port.hu/terhelt_terkel_terkel_i_knibeterkel_in_trouble/pls/fi/films.film_page

Ez alkalommal nem egy újabb gazdasági reformcsomag vár ránk, hanem az alkotók szándékai szerint csupán egy könnyű, gondtalan trip a nyárba, a napfényes Rodosz szigetére. Mert mi másra vágy egy gázáremelések rémképétől és más idegölő megszorító intézkedésektől sújtott magyar a ködös, csontig hatoló novemberben, mint ouzóra, vakítóan kék tengerre, napra és istenfejű görögökre. Tény, ebben lehet valami, ezért némi izgatottsággal siettem az Idegölő című új magyar filmvígjáték díszbemutatójára, főleg, hogy néhány évvel ezelőtt volt alkalmam eltölteni két csodaszép hetet Rodoszon, és tán joggal vártam valami élénkítést emlékeimet illetően.

Nos, a filmvígjáték már műfajilag sem turisztikai reklámfilm, Rodosz szépségeiből e filmben gyakorlatilag nem sokat látni, így kár is volt izgulni. Sikerült e szigetet úgy helyszínként felhasználni (ha ez volt a cél, akkor dicséret érte Márton Balázs operatőrnek), hogy az gyakorlatilag bármelyik mediterrán táj lehetne. Sőt, hogy mit ne mondjak, Szentendre. Az aquincumi amfiteátrum. Napfényes időben. A tömegturizmus szentélyeiként hirdetett üdülőszállodák pedig szerte a világon, mindenhol ugyanolyanok. Na persze igen, a tengerünk az nincs. De nagyjából ennyit lát a polgár egy jó olcsó, last minute allinclusive egy hétben, ha szabadságra megy. Ez, így hiteles. Az más kérdés, hogy a lényeg továbbra is rejtve marad előtte, de erre valószínűleg nem is kíváncsi, hiszen pihenni, kikapcsolódni akar. Ehhez hasonlóan, habkönnyű vígjátékokra is azért ül be az ember, hogy szórakozzon, kikapcsolódjon.

Aki pedig szórakozni és kikapcsolódni akar, az akkor is azt teszi, ha ebben bizonyos emberek (pincérek, rendőrök, hotelalkalmazottak, filmesek, stb.) majdhogynem meg akarják akadályozni, tapsol és nevet. Szórakozik és kikapcsol. Nehogy elrontsa bárki is az ő szórakozását. Így nem állítunk nagyot, ha azt mondjuk a kitűzött célt, a százezer feletti nézőszámot e film, az Idegölő is eléri, a lényeg pedig ez. Meg az, hogy az a százezer jól szórakozzon. Fog.

A foggal kapcsolatos dolgok legtöbbünkben nem keltenek igazán vicces érzeteket. Ne gondoljunk másra, mint a fúró felsivító hangjára, azonnal összerezzenünk. Pedig az Idegölő központi cselekményszervező eleme a fog. Az egyik főszereplő fogorvos, persze, pipogya, lúzer, szerencsétlen, míg a másiknak, a macsó, szőrös mellkasú, piperkőc bérgyilkosnak éppen a foga fájdul meg, és éppen ahhoz a fogorvoshoz esik be, akit egy homályos megbízás tárgyaként meg kell ölnie. A fősodorként végigvonuló orális fixációhoz még erőltetve ide lehet kapcsolni a bérgyilkos anyját, aki siketnémaként jelbeszéddel kénytelen kommunikálni a külvilággal, és a magát zenésznek kiadó fiával. Az a foggal kapcsolatos mellékszál a filmben kihasználatlan maradt, hogy az álgitáros-bérgyilkos egy ál-koncerten ál-Jimi Hendrixként foggal gitározik... Maga a fogorvosi szék funkciójából adódóan kényszeríti kiszolgáltatott testhelyzetbe a beleülő embertársunk. E kényszerű szituáció okozhat félreértéseket, cikis helyzeteket, ami egy vígjátékhoz elengedhetetlen. Ebből a szempontból a film alapötlete briliáns, a megvalósítása azonban kissé sutára sikerült.

A filmet író és rendező Fonyó Gergely, a többi vígjátékkal, mint műfajjal kísérletező magyar filmessel egyetemben nem érzi e műfaj legfontosabb mozgatóelemét, a ritmust. A jelenetek általában túl hosszúak, a párbeszédek nem eléggé pergőek, a néhány szellemes beszólást, replikát a vágás pontatlansága hatástalanítja. A jóravaló, egyébként kitűnő színművészeink, Gesztesi Károly, Molnár Piroska teljesítményét erősen árnyalja a köréjük szerződtetett görög színészek harsánysága. A legújabb keletű magyar filmvígjátékokat, mint ezt is, valami furcsa, jómódot és gazdagságot szimuláló mentalitás hatja át. Ha valamiről, hát erről lehetne vígjátékot csinálni, amolyan igazi térdcsapkodósat, hahotázósat. Hiszen a király meztelen! De a cél jelen esetben nem ez, eredményként viszont egy realista tragikomédiát lát a kritikus szem, nem pedig vígjátékot. Persze, ettől függetlenül lesz százezer néző, vagy még több is, ám ez csupán a megfelelő marketing kérdése, mint minden egy feltörekvő piacgazdaságban. Ezzel azonban át is verjük magunkat, szokásosan. Épp úgy, mint amikor úgy gondoljuk, Faliraki Beach (szintén Rodosz) turistagettójában, tízezer tökrészeg nyugati proli között eltöltött allinclusive nyaralás ugyanaz, mint két hét, egy csendes bungalóban valahol Mauritiuson, a trópusokon. Nyaralás, nyaralás, de "mmeccsoda különbség"! Persze, adott esetben mindkettő kikapcsol. Főleg, ha nagyon akarjuk...

www.port.hu/idegolo_idegolo/pls/fi/films.film_page