asanisimasa

Volt nekünk egy zongoraművészünk, szegény sorsból, a szó szoros értelmében vett nyomorból lett ámulva csodált csodagyerek, majd felnőtt zongoraművész, akit azonban a hivatalos művészvilág nem fogadott be, mert származása zsenánt volt. Zenélt hát bárokban, ócska lebujokban. A háború hadifogságba sodorta, ahol kezei, a csodatévő kezei elfagytak. Túlélte, leszerelt, és újra lebujokban játszott, míg a zenetermekben csasztuskák, vezérdicsőítő kantáták szóltak. Disszidált, de elfogták. Újra börtönbe csukták, finom zongoristakezeivel követ hordattak. '56 október 22-én mégis Bartók zongoraversenyét játszotta az Akadémián, sokan mondják, ezzel a legtöbbet tette hozzá a másnapi forradalomhoz. Később aztán Párizsban érte a régen megérdemelt világhír, azonban ezt sajnos Cziffra György meggyötört egészsége miatt már nem élvezhette sokáig.

Úgy mondják, Cziffra a börtönben az asztalra felvésett klaviatúrán gyakorolt. Jennynek, a 4 perc című sokat díjazott német film egyik főszereplőjének hasonlóképp börtönsors jutott, bár más okból mint a híres magyarnak. A lány is a priccs melletti asztal lapjába karcolta a fekete-fehér billentyűket, bár ő játszhatott igazi zongorán is. Cziffrához azonban csak annyiban hasonlít alakja, hogy nagyon tehetségesnek bizonyul zongorázásban, és börtönben ül. Ettől eltekintve Jenny "rokona" inkább a jó Will Hunting. Jenny ösztönös zseni, zabolátlan, ön- és közveszélyes pszichopata, csakúgy mint Will. Csak nem matekban, hanem zongorában. A zsenialitás viszont éppúgy tör fel belőle, mint a buzgár, viszont elfojtani nem lehet. A filmben megvan a Robin Williams által alakított tanár megfelelője is, a nyolcvanéves Frau Krüger személyében, akit a német "új hullám" emblematikus alakjának, Moritz Bleibtreu-nak édesanyja, Monica Bleibtreu alakít. Azonban a 4 perc azért több mint a Good Will Hunting egyszerű áttétele női nemű szereplőkre.

A rendező-forgatókönyvíró Chris Kraus szép, veretes drámát faragott a zabolázatlan és féktelen zongorazseni lány és az idős, leszbikus zongoratanárnő kapcsolatából, sajnos a végét bizonyos szempontból csúnyán elrontotta, de erről a cikk végén essék szó. Az utolsó négy percig nincs is semmi baj a filmmel. Két okkal díjazott drámai színészi alakítást láthatunk, Hannah Herzsprung (Jenny szerepében) egy két lábon járó pokolgép, amelyről nem tudni, mi lesz, ha robban: vagy úgy játszik Beethovent, Mozartot és Schumant, mint a szerzők, vagy pörköltszerűvé veri valaki fejét. Megtörténik mindkét lehetőség, többször is, és mi nézők percig sem gondolkozunk azon, miért is. Tényként vesszük, ennek eléréséért színész többet nem tehet. Tökéletes ellenpont (úgyis, mint zenei kifejezés!) a zongoratanár alakja. Aggályosan visszafogott, hűvös nyugodtság, céltudatos erély és finom nőiesség lakozik a megdöbbentően szép idős női arc mögött, amely a kellő pillanatban, meglepő módon, még humoros is tud lenni.

Frau Krüger története búvópatakként felvillanó flashbackekben tárul elénk, míg Jenny sztoriját önmaga köpi elénk, a maga keresetlen módján. A két azonos fajsúlyú, de tökéletesen ellentétes egyéniséget bemutató történet nem is szólhat másról, mint a két nő viszonyának alakulásáról, amit a kettejük közt jelenlévő feszültség alaposan dinamizál. A zongoratanárnő másik tanítványának, az esetlen, tohonya, és főleg buta börtönőrnek, valamint a börtön lakóinak a tudatlan és értetlen féltékenységen alapuló mellékszálai csak kihangsúlyozza a cselekmény két fő figurájának jellemvonásait. Jenny és Frau Krüger mintegy két órán keresztül szépen, ízléssel fényképezve, érdekfeszítő retorikával elmesélve idomulnak egymáshoz, várjuk, hogy eljöjjön az a várva vélt csodás négy perc, amikor...

Az a néző, aki nem különösebben tájékozott a zongorairodalomban, nyilván semmi kivetnivalót nem talál Jenny eksztatikus fináléjában, legfeljebb egy picit tarthatja, amúgy filmes módon túlspilázottnak. Ám egy magamfajta átlagos zenebuzi csak mosolyog ezen a drámainak szánt zongorába-benyúlós, pörgő-forgó mutatványon, amit már Jerry Lee Lewistól Thelonious Monkon át John Cageig, Kurtág Györgyig sok mindenki bemutatott már, stílustól, műfajtól függetlenül. Részemről a tátott szájból induló ováció helyett így csupán udvarias taps jut a filmnek, amit ezzel a jelenettel rendezője picit hiteltelenné tett. Kár érte.

www.port.hu/4_perc_vier_minuten/pls/fi/films.film_page

Az IMDb 7,7 pontja elég jó ajánlónak minősül annak, aki előzetesen nézőszámok, tetszési indexek és hasonló "csalhatatlan és tévedhetetlen" adatok alapján választ filmet. Aki pedig kilóra, mármint a nemzetközi fesztiválokon nyert díjak súlyára vesz mozijegyet, azt is bizakodással töltheti el a magyar (Új Budapest Filmstúdió - Kántor László producer) koprodukcióban is készült Csapda című film. A magyar és a másik társpartner, egy német cég azonban csak a film anyagi hátterének biztosításában játszott szerepet, maga az alkotás, Srdjan Golubovic műve, szerb. Nem tipikusan szerb ugyan, inkább tipikusan közép-európai, azonban az alkotók nemzetisége és a film helyszíne szerb. Belgrád. Ma.

A sors keserű iróniája, hogy egy olyan filmre, amelynek témája az elengedhetetlenül szükséges pénz megszerzése, alkotóinak a határon túlra kell menni, minden követ meg kell mozgatni a gyártáshoz szükséges büdzsé előteremtéséhez. Megrázó témájú, komor hangulatú filmről lévén szó, kemény munka lehetett, borítékolható, hogy nem fognak tömegek tolongani a jegypénztáraknál, mégis sikerről számolhatunk be. Több fesztiválon díjazták a filmet és rendezőjét, nagy amerikai stúdiók pedig tárgyalnak a remake-jogokról, valamint Golubovicnak forgatókönyveket küldtek. Felénk ez az, amire 10 filmesből 9 vár, a maradék egy pedig az őrült, aki nem számít.

Itt azonban álljunk meg egy szóra, játszunk el előzetesen a gondolattal, milyen lesz (lehetne) ez a remake? Adott a téma: egy hétköznapi házaspár, elég szűkös anyagi körülmények közepette neveli egyszem kisfiát, akiről kiderül, halálos beteg, és csak egy rettentő drága műtét mentheti meg az életét. Valahonnan pénzt kell keríteni, ez a apa (pl. Denzel Washington, Harrison Ford vagy Mel Gibson) dolga (közben a feleség szívszorító aggódása), ám sehol egy jó szándékú adakozó, a bankok sajnálkoznak, aztán jön egy ajánlat, onnan, ahonnan senki nem várja... Az apa meghasonul, gyötrődik, őrjöng és elfogadja. Tett tettet követ, fokozódik a drámai feszültség, de a végén meglesz a pénz. Gyermek kés alá, kissé később orvos mosolyogva ki, snitt, családi autó el nyugatra, a lemenő nap vörösen izzó fénye szép hosszú árnyakat rajzol az út mentén, a hátsó ülésen a kissrác mosolyog...

Az eredeti változatban nem egészen így alakulnak a dolgok, hiába Belgrád nem Amerika. Messze nem az. Amerikában valószínűleg valami hatásosan kihegyezett melodrámát kerítenek majd, melyben a családért, a fiáért akár a pokolba is leszálló apa heroikus küzdelme lesz a középpontban, a végén happy end, természetesen. Amerikában nem mehet tönkre család, legalábbis filmen (némely független kivételtől eltekintve). Errefelé azonban más a helyzet. Golubovic filmjében végig rossz idő van, ha nem esik, szemlátomást hideg van. Már ettől sincs jó kedvünk.

A mai Szerbiában, Belgrádban sincs senkinek jó kedve. Európa egyik fekete báránya az ország, kaotikus belpolitikai viszonyokkal, a maffia által befolyásolt, cammogni is alig tudó gazdasággal, elkeseredett polgárokkal. Mladen és Marija értelmiségi házaspár, ám éppen hogy tengődnek, amikor beüt a krach. Kétségbeesésüket értjük, átérezzük, tudjuk mi itt is, Magyarországon, innen nincs kiút. Mladen (Nebojsa Glogovac eszköztelenségével is megrázó alakítása) éppen olyan hősies küzdelemre indul a fia életének megmentéséhez szükséges pénzért, mint azt tenni fogja Denzel Washington vagy Mel Gibson, majd az új, amerikai verzióban, tudva, bízva benne, hogy győzni fog, ám itt már az első lépések is tétovák, gyötrelmesek. Már Mladen indulásában érezzük a tragikus véget. Amerikában, és nálunk is Közép-Európában kötelező a kisemberek erkölcsi győzelme, de míg odaát rendre heroizálódnak, nálunk jussuk a halál. Kicsi vigasz, ha egyáltalán vigasz ez, itt a "nagy emberek" se járnak jobban.

Golubovic filmje nem véletlenül keltette fel a szakma érdeklődését, hiszen ezt a nehéz témát képes volt a kellő szenvtelenséggel, mégse részvétlenül, erkölcsi és pszichológiai hitelességgel ábrázolni. A megfelelő pontokon dramaturgiailag szilárdan alátámasztott, pontos filmje felkavaró, egyben gondolatébresztő és figyelemreméltó alkotás.

www.port.hu/a_csapda_klopkathe_trap/pls/fi/films.film_page

Megmondom őszintén, még egyetlen részt sem láttam a Grace Klinikából, nyilván azért, mert előtte mindig a Vészhelyzet van, kórházból pedig egy is sokk. Akik viszont rendszeres követői a sorozatnak, azoknak nyilván ismerős Katherine Heigl és már elégedetten sikkantanak fel a Felkoppintva című új amerikai vígjáték első utáni képkockáin, hogy: Nini, az Izzie a grészklinikából!

A felsikkantás akkor következik be, ahogy épp elhalt az első filmkockákat követő öblösebb kacaj, amely a sorozatkövető hölgyeket kísérő urak száját hagyta el, látván micsoda jackass (kb.: vadbarom) filmre csalta őket barátnőjük, azt híve - bedőlve a forgalmazó ajánlásának - romantikus vígjátékot lát majd. Az első kockákon ugyanis igazi vadbarmokat látunk, fiúkat szabadjára engedve, ész nélkül.

Persze, szó sincs itt átverésről, pusztán Judd Apatow újabb dobásáról, aki több sajátságos humorú tévésorozat és filmforgatókönyv mellett a 40 éves szűz című vígjátékkal is megörvendeztette rajongóit. A találmányhoz nem kell más, mint két tökéletesen ellentétes jellemű, kinézetű, beállítódású és érdeklődésű főszereplő, akik már egymás mellé állítva is jelentenek bizonyos dramaturgiai dinamikát, ami nem hátrány egy vígjátéknál. És kell egy szituáció, amely során összeütköznek, ezzel a nagyja meg is van oldva.

Főszereplőnek itt van ugye az egyszer a már említett Katherine Heigl, vagyis Allison. Kinézetre a tipikus éltanuló-vezérszurkoló lány, aki egyéb esetekben világot ment meg, most csak karriert épít. Szőke, egészséges, amolyan faros-mellyes, emellett okos is, éppen most adtak neki kiugrási lehetőséget munkahelyén, a sztárfigyelő bulvárműsorban. Ezt megy megünnepelni nővérével éppen. Ellenpontnak nem szőke kabriós herceg, 82 fogú mosollyal, nem egy gonosz főnök, akiben még motoszkál a szeretnivaló kismackó és nem egy szeretetreméltó, nagyon művelt, de ennél még jobban gátlásosabb könyvesboltos bölcsész van állítva, hanem egy echte lúzer. Ben köpcös, amúgy tökéletesen átlagos srác, aki kizárólag méretes hasispipája társaságában érzi jól magát és nem is nagyon akar más társat magának. Egyáltalán nem nagyon akar mást, mint szívni. Egy 40 éves szűz, újra Seth Rogen (aki mellesleg csupán 25 éves). Olyan pofa, aki már önmagából, sajátos életmódjából fakadóan, de azon túl sem fog soha összeakadni egy olyan csajjal, mint Allison. És jöhet a nem várt és meglepő szituáció: persze hogy összeakadnak. Sőt, mi több, a találkozás nem várt gyümölcseként Allison terhes lesz.

Eddig rábólinthatunk, hogy na ja, volt már ilyen, ezért nézünk filmeket, ám rendesen úgy szokott történni, hogy igen, az össze nem illő pár összejön, és bebizonyosodik, hogy lehet együtt élni, mosoly, örömkönnyek, vége, főcím. Itt az össze nem illő pár egy kocsmában ütközik össze, úgy hogy nagyon berúgnak, mintegy véletlenül. Allisonnak ez kiruccanás, míg Bennek mindennapos tartózkodási hely az "on the wild side". Az már mindenképpen egyedi motívum, hogy a szinte minden szempontból előnytelen Ben Allison ágyában köt ki, ráadásul olyan részegen, hogy még a gumit se tudja magára felhúzni, ezt persze Allison se veszi észre. Az eredmény az, ami előre görgeti e film cselekményét...

Reggel szemléljük Ben hájas valagát, és röhögünk a kínos reggeli beszélgetésen. De sokat röhögünk a filmen ez után is. Apatow ügyesen megírt forgatókönyve/filmje telis tele van őszinteséggel, friss, valódi szó- és cselekményfordulatokkal, amely ellenállhatatlanul mulatságos élménnyé teszi a filmet. Nem mondanám, hogy zseniális színészeket látunk, hozzájuk véve a mellékszereplőket is, de amit hoznak, azt őszintén teszik, ezáltal hiteles figurákat alkotnak. Paul Rudd, aki Allison nővérének férjét alakítja, azért szállít egy olyan frenetikus Robert De Niro-paródiát, hogy azóta is azon röhögök.

Szóval jó kis vicces film ez. Nincs benne nagy szájbarágó jellemfejlődés, erkölcsi szentbeszéd, meg hasonlók, mindenféle szentimentalizmustól mentes, friss és szórakoztató alkotás.

www.port.hu/felkoppintva_knocked_up/pls/fi/films.film_page

Lendületes ecsetvonások húznak végtelen párhuzamosokat a fekete festményalapba. Aki az ecsetet kezeli, nem kapkod, nem siet munkájával, dolgozik, szívósan, makacsul, kitartóan. A háttérben olasz parasztok monoton munkadala hallatszik, a festés munka. Michelangelo Caravaggio egész életét ennek szentelte.

A többek között képzőművészként, díszlettervezőként is jelentős Derek Jarman, a századvég két nagy hatású angol filmrendezőjéből az egyik (a másik Greenaway), ezzel az ő életéről készített lírai hangvételű életrajzi filmmel lett igazán széles körben elismert rendező. A Caravaggio című film 1986-ban készült el, hosszas, mintegy tíz éves előkészítői munka után, és szinte azonnal hazánkban is bemutatták. A forgalmazói jogok azonban lejártak, ám a Cirko Film munkatársai úgy gondolták, talán érdemes újra megvenni a moziforgalmazás jogait, ezt a kivételes filmet megéri moziban látni azoknak, akiket érdekel.

Körülbelül 1990 környékén, egy filmklubban láttam először ezt a filmet, azóta gondolom úgy, hogy a filmművészet egyik legtökéletesebb alkotásáról van szó. Nem forradalmi látásmódjával, nem filmnyelvi újításaival és nem korszakteremtő erejével érdemelte ki nálam ezt a jelzőt, hanem azzal, hogy tökéletes. Végletesen letisztult alkotás, egy felesleges kép, szín, hang nincs benne. Caravaggio állítólag csak azt festette meg, amit látott, egy ecsetvonást sem tett önmaga kényére. Jarman munkája is ilyen, maga is alkotó művész lévén tudta, milyen volt a festő. A perzsa szőnyegszövő mesterekről hírlik, hogy az ő munkájuk ilyen tökéletes. Ők ugyan egyetlenegy hibás bogot - tudatosan - beleszőnek a szőnyegbe, mert tökéleteset csak Allah alkothat. Caravaggio (akinek alakjában, figurájában, szellemében Jarman sajátmagát látta meg) nem hitt Istenben, bár egy ideig a legfelsőbb papi körök támogatását is élvezte. Emblematikus jelenetben a halottas ágyán a pap egy feszületet próbál kezeibe adni, de azt a festő a sarokba hajítja. Állandó néma kísérőjétől, múzsájától viszont a kedvenc kését elfogadja, pengéjén a jelmondat mindent elárul: Nec Spe, Nec Metu - Nincs remény, nincs félelem.

Több motívum vonul keresztül a filmen, az egyik a kés. Ha kell segédeszköz, eszünk vele, farigcsálunk, játszunk, ha kell fegyver. Mint fegyver, vért is onthat. Caravaggio képein fontos helyet kapnak a kések és kardok. Kése egyfajta fallikus szimbólum is, a férfiasság jelképe. A fiatal festő tudatosan és kihívóan sebzi meg magát vele, jelezve mintegy a művészet önpusztító voltát. Később gyilkol is vele. A kés, ha húst ér, vért fakaszt, a vér (és megfelelője a bor) a másik motívum. Vér, mint az élet nedve. Bor, mint az ember vére, életre kel tőle, ha erjedt, ha elfolyik, meghal.

Caravaggio, a festő halálos ágyán fekszik. Haldoklásának lázálmos pillanataiban életének fontos momentumai - festmények! - peregnek le, Jarman a festő fontos képeit hihetetlen precizitással beállított és megvilágított élőképekben jeleníti meg, majd ebből kibontva képzeli el Caravaggio életének mozaikjait. Kiváló színészt talált a festő alakjára, a szuggesztív tekintetű Nigel Terry mély pszichológiával, de Jarmanhoz és Caravaggiohoz méltó szikár visszafogottsággal alkotja meg a festő figuráját. Mellékszerepekben, mint például a festő modelljeiből lett, tragikus sorsú szerelmi háromszög tagjai, Tilda Swinton (Jarman kedvenc nőalakja, legközelebb Tarr Béla Londoni férfijában láthatjuk) és Sean Bean (pl. Boromir, ugye) formál ízes, hús vér figurákat.

Derek Jarman filmjén bár meglátszik a sokszor kényszerűen hosszas előkészítés, ritkán látható igényes film. Ha maga Caravaggio kockánként nézné végig a filmet, szerintem ő is meg lenne elégedve. Jarman a festő személyén keresztül saját önarcképét alkotja meg, amelyet különféle elidegenítő effektusokkal (koridegen ruhák, mint pl. szmoking, eszközök, mint írógép, számológép, járművek, mint motorbicikli, teherautó, stb.) rögtön el is vonatkoztat konkrét témájától és mintegy általánosítva, megfesti "A művészsors" tablóját. A film végén egy katartikus erejű élőképben Jarman Caravaggio Krisztus sírbatétele című megrendítő festményét rendezi meg, ahol Krisztus figuráját a már halott Caravaggio, vagyis Nigel Terry "játssza". Jarmant azonban nem feszítette sem ezért, sem másért senki sem keresztre, AIDS-ben halt meg 1994-ben. Ettől függetlenül, vagy ezzel együtt Caravaggio című filmje azonban alapeset minden magát valamire tartó kultúrember számára.

www.port.hu/caravaggio_caravaggio/pls/fi/films.film_page

Adam Sandlerről tudom, hogy jelentős rajongótáborral rendelkezik, ám bizonyos okokból rám vajmi kevés hatással bír. Nemhogy megnevettetni, de figyelmemet lekötni se nagyon tudja ama kevés alkalommal, mikor munkámból fakadóan kénytelen vagyok szembesülni valamelyik filmjével. Biztos bennem van a hiba, de az olyan effektusokkal operáló humor, mint a suttyomban elreccsentett puki rebbenő nyuszipillantással álcázása számomra inkább kínos, mint nevetséges. És főleg nem szórakoztató. Sandler mégis tömegeket varázsol el, nyilván lehet benne valami, amit én nem veszek észre.

Mintegy védjegyként, az említett reccsenő hang az első ebben az új filmben is, amikor felnevet a közönség, hálaistennek az utolsó is. A nevetés viszont marad, tehát a siker garantálva látszik ez alkalommal is. Pedig Sandler, korábbi filmjeitől eltérően, némi megszívlelendő mondanivalót is szeretne közölni rajongóival. Az ilyesmi meg ritkán szórakoztató, aki könnyed szórakozásra vágyik, az nem a fejét szeretné tömni, így az efféle mondanivalósulykoló, agytágító filmek általában elutasításra kerülnek a szélesebb nézőréteg körében. Sandler viszont tud valamit, mert a közönség(e) nem menekül fejvesztve.

Persze, ne gondoljunk valami magasröptű filozófiai vagy erkölcsi okfejtésre, csupán arra, hogy Sandler filmje ez alkalommal kicsit többről szól, mint a habnál is könnyebb, légnemű fajsúlyú szórakoztatás. Az azonos neműek közti kapcsolat, sőt házasság eléggé érdekes és fontos téma, hogy komolyan lehessen rajta elmélkedni, ám elég sikamlós is ahhoz, hogy a vígjátékot műfaji határain belül tartsa, úgy, hogy ez ne csak annyiban merüljön ki, mint sok más meleg-témájú filmben: Nini, de viccesek ezek!

Sandler, aki egy ízik-vérig macsó, heteroszexuális tűzoltót játszik nem süllyed odáig (de partnere, Kevin James, egyedül maradt apaként se, aki szintén a hagyományos párkapcsolatot modellálja), hogy történet cselekményének sodrában a férfi-férfi házasságba kerülve pipiskedve, csajszisan pucsítva megjátssza az agyoncsépelt homokos-klisét, marad az ami: egy macsó tűzoltó, aki eleped a nőkért, csak most titkolnia kell, mert a barátság ezt diktálja. Tehát egy igazi macsó, aki a nap minden pillanatában macsó környezetben él, dolgozik, életeket ment, a legjobb barátjának segítve egy olyan közegbe csöppen, amely teljesen ellentétes az ő világával. Hősünk-Sandler megismerve azonban elfogadja azt; nem válik meleggé, hiszen ez nem úgy van, hogy ma zöld zokni, holnap piros, és elhiteti az elutasítóbb nézőkkel is, hogy igen, azoknak is kijárnak azok az alapvető emberi jogok, akiknek szexuális orientációja különbözik a miénktől. És akik, mint azt a film egyik szereplője ki is mondja: nem harapnak.

E melegjogi gondolati fősodor mellett kapunk a filmtől néhány szellemesen kibontott, ezáltal felfrissített régi viccet is, hiszen mégiscsak nevetős filmről van szó. Van egy csomó jajjdeédi  Sandler-mosoly, ezt a csajok nyilván nagyon imádják. A film végig nagyon illedelmes, semmi színeskarikás mutatvány, szöveg, talán a buzi szó is csupán egyszer hangzik el, akkor is nagy-nagy negatív előjellel. Azért ez elég nagy attrakció egy alapvetően meleg témájú filmtől.

Illusztris szereplőgárda is színesíti a palettát, a tüsifrizurás, pocakos Dan Aykroyd-tól a meglehetősen csinos Jessica Bielig, Steve Buscemi kekec biztosítási nyomozófiguráját senki nem tudta volna jobban megcsinálni, míg Ving Rhames megmutatja, hogy egy egész pici hangsúlyeltolással még a legbrutálisabb figurát is viccessé lehet változtatni. A film végén az igazságot az a Richard Chamberlain (hajdan Anjin san - vicces, következetesen végigvitt utalás van rá Kevin Jamestől) mondja ki, aki valóban meleg. Ezt ő mondta, nem én. Ha a film ezzel annyit elér, hogy a legközelebbi Gay Pride felvonulást eggyel kevesebb vérben forgó szemű tudatlan fújolja őrjöngve, már megtette dolgát.

www.port.hu/ferj_es_ferj_i_now_pronounce_you_chuck_and_larry/pls/fi/films.film_page

Spike Lee, a fekete "polgárjogi" filmrendező mintha szakítana eddig védjegyévé vált témáival, semmi gettóharcos lövöldözés, keménydrog, vér, könny és veríték. 2004-es filmjének főhőse, Jack, (Anthony Mackie) a feltört feketék csoportjához tartozik. Olyan méregdrága és nívós egyetemekre járt, mint a Wharton és Harvard, egy gyógyszercég alelnökeként gondtalan és boldog életet él. Egészen addig, míg barátja, a cég kutató biokémikusa öngyilkos nem lesz, és hagyatékai közt Jack a cég törvényellenes működésére vonatkozó bizonyítékokat nem talál. Jack a tudomására jutott bizonyítékokat jelenti a felettes hatóságnak, minek következtében állásából kirúgják. Magába roskadva üldögél otthonában, amikor régi barátnője, Fatima, egy másik gyönyörű lány társaságában becsönget hozzá, és meglepő ajánlatot tesz...

Az amerikai feketék problematikája áll ismét Spike Lee érdeklődésének középpontjában, nem meglepetés, fura is lenne, ha mondjuk valamelyik Jane Austen-klasszikus megfilmesítésébe fogott volna. Lee akkor jó, ha azt filmezi, amit jól ismer, s ami kapcsán közzéteheti újabb kiáltványát az "intézményesített amerikai rasszizmus" ellen. Jelen főszereplője, Jack, újabb példa a gettókban nyomorgó, kitörést csak a bűnözésben látó feketék előtt: profi bokszoló apja támogatása révén drága egyetemeken tanult és jó állása lett. Olyan lakásban lakik, mint a gazdag fehérek, olyan pozíciót tölt be, amiről a fehérek is csak álmodnak. De ha innen kigolyózzák, akkor is egy keménytökű fekete marad, aki kiáll az igaza és az igazság mellett. Spike Lee szívesen állítja piedesztálra a saját erejükből, tehetségükből nagyra törő feketéket, legyenek azok kosárlabdások, trombitások, polgárjogi aktivisták, vagy éppen most, yuppie-k. Azonban most mintha nagyobbat merített volna a megszokottnál.

A film címe, Utál a csaj, és a műfaji megjelölés, filmvígjáték, nem sok jót előlegez meg. Utál a csaj, amerikai filmvígjáték, jajj! - sóhajt fel az igényesebb filmek rajongója. Spike Lee neve ugyan garancia a minőségre, de ki tudja?! Az amerikai kritika földbe döngölő, a Rohadt Paradicsomon 20%-ot adott. A drága kollégák nyilván a harcos, odamondós Spike Lee-t akarják, nos, nem ezt kapták. A 20% azért túlzás, de az igaz, hogy messze nem ez Lee legjobb filmje.

Spike Lee most olyan területre merészkedett, amelyen úgy tűnik, nincs igazán otthon, s ez meglátszik a filmen is. Spermabankoktól idegenkedő, de gyermeket akaró leszbikusok sztorija vegyítve az igazáért megküzdő, akár még a hatalommal is szembeszegülő fiatal fekete drámájával, nyilván elég katyvasznak tűnhet egy, a vérprofi hollywoodi forgatókönyvek egyhangúságához szokott producernek, nem véletlenül lett Lee saját filmjének producere. Viszont, mint rendezőnek, nem is sikerült észrevétlenül elsimítania a két történet összeöltését. Ez a film legnagyobb hibája: két film van egybevágva. Vagy ez, vagy az, de így együtt? A leszbikus vonallal nem is tud mit kezdeni, a felvonultatott gyönyörű színésznők seregét, Kerry Washingtontól Monica Bellucciig, inkluzíve Ellen Barkinnal, jobbára csak nyálcsorgatva szemléli a rendező. A macsó pasidolgokhoz, gangekhez, fegyverekhez ért, a férfitettek érdeklik, a kitartás, az igazságért való küzdés, nem ilyen "izék", mint két nő szerelme. Ráadásul úgy, hogy közben gyermeket is akarnak. Nem érti meg a leszbikus szerelmet Lee, egyszerűen nem hiszi el, hogy két nő képes szerelmes életet élni férfi nélkül is. Ordítva élvezteti el az összeset, természetesen a keménytökű Jack alatt. Persze, egy polgárjogi harcos - Spike Lee maga - nem tehet olyat, hogy egyszerűen lesöpör az asztalról egy másik "kisebbségi problémát", ezért felmutatja: igen, nézzétek! Milyen szépek ők, két nő. Csak éppen odatolja közéjük Jacket.

A másik szál, az igazáért harcoló Jack, viszonylag rendben van, bár didaktikus, mint egy régi Capra-Stewart film, ám ettől (vagy épp ezért?) még úgy állunk fel a székből, hogy igen, így kell, megcsinálta! A maffiás jelenet pedig egyenesen sziporkázó, itt kezd el élni a film is, hiába, nincs a színen nő. Mondjuk, ehhez kell John Turturro, megint. De ezek csak pillanatok, amelyek viszont éppen csak továbblendítik a meglehetősen döcögős, összefércelt sztorit. 133 perc vetítési idő a filmvígjáték műfaji megjelölést önmagában negligálja, így megtekintését inkább a téma iránt elszánt harcosoknak ajánlom.

www.port.hu/utal_a_csaj_she_hate_me/pls/fi/films.film_page

Bart Simpson, amikor 1987 április 19-én megszületett 10 éves volt, és állandóan valami csínytevésen járt az esze. Húsz év elteltével még mindig 10 éves, na jó, talán lehet már 14, a csínytevésben viszont apja, az inkább méla Homér lett aktívabb. Meglepő fordulat?

Az már talán kevésbé meglepő, ám annál inkább elvárt fordulat, hogy a minden idők egyik legnépszerűbb és legtöbb évadot megért rajzfilmsorozata is elérkezzen a felnőttkorba lépést jelentő egész estés változathoz. A konkurencia, a South Park és a Beavis&Butthead nem várt 18 és fél évet erre az eseményre, a kőkorszaki előd Flinstone-éknak pedig a fejlettebb utókor idézett meg egy (két) élőszereplős remake-et. Ami ugye nem az igazi. A kétdimenzió az kettő darab dimenzió, és nem három, ezek a filmek a valóság karikatúráinak készültek, a karikatúra pedig két dimenzióban üt erősebbet. A 3-D szuper technikák a valóság illúzióját keltik, ami pedig a valóság másolását jelenti, nem pedig torz, hibás oldalainak, vonásainak kiemelését, ugyebár. Az említett rajzfilmfigurák pediglen mégsem tekinthetők (az amerikai) valóság adatpontos másának. Vagyis ki tudja...

Mindenesetre igen erős a társadalomkritikus attitűd eme provokatív rajzfilmsorozatokban, már a korai Flinstones is (és nemcsak a zseniális Romhányi-magyarításnak köszönhetően) tartalmazott bizonyos kritikai észrevételeket az amerikai családmodellel és az amerikai életstílussal kapcsolatosan, azonban ezt még illedelmes bájjal sugallta a nézőknek. De Beavis Butthead haverjával már nem cicózott, arcunkba böfögte az MTV-generáció véleményét erről (akkor még csak arról) az egészről: this sucks! A folyamatra a koronát a provokatív megfogalmazásban már-már az aberrációig elmenő, és rajta olykor túl is lépő South Park tette fel, eddig legalábbis, ám előtte még fontos és terjedelmes helyet foglal el a Simpsons-saga.

A sorozat és e belőle készült moziváltozat színhelye a tipikus amerikai kertváros, ahol az amerikai társadalom túlnyomó többsége él. Az Amerika. Egy-kétszintes sorházak, dupla garázzsal, gyepesített előkerttel, bazi nagy nappalival, benne bazi nagy tévével, emeleten hálószobák sorával. Hasonlóba, nálunk még szinte luxusszámba menő, de odaát a széles középosztály számára átlagosnak mondható vityillóba lép be Al Bundy is minden este, minden epizódban, itt él a rém rendes amerikai család. Itt élnek Simsponék is, a várost, a kertvárost nevezhetjük akár South Parknak is, bár jelen esetben a bájos Springfield nevet kapta. Jellemzően általánosító elnevezés, USA harminc államában található Springfield nevű település, lehetünk akárhol, tök mindegy, ez a valódi Amerika, mint már említettem. Az apa, Homér főszereplővé lép elő, kedvenc házimalacának béltermékével megfertőzi a városka határában lévő tavat, aminek következtében a városkát az Amerikai Környezetvédelmi Ügynökség (vagy mi), egyenesen Schwarzenegger elnök (sic!) parancsára, fojtogató üvegbúra alá helyez. Homér és családja kiközösít, száműzetésbe szökik, majd felismer, belát és határoz: Springfieldet megment. Eképpen alakul a szövevényesnek éppen nem mondható cselekmény, a trükk nem itt, nem ebben van. A Simpson mozi telis tele van szórva apró multimediális, multikulturális és közéleti utalásokkal, amelyek természetszerűleg azoknak esnek le, akik valamennyire tájékozottak a világ dolgaiban. Aki jobban, az többet röhög, aki kevésbé, nos azoknak maradnak a jól ismert seggberúgós poénok. Ez a helyzet.

Bizonyos körökben divat szapulni Amerikát, az amerikai politikát, életstílust, fogyasztói kultúrát, ezek a körök nagy átfedésben is vannak a Simpsons (és a hasonlók) célközönségével, lehet röhögni a majom amcsikon. Az értelmesebbeknek lehet röhögni magukon, tudva, érezve azt, hogy nemsokára, nem is olyan nagyon sokára saját magukon is így lehet majd röhögni. Ennek a megállapításnak nem mond ellent az a tény sem, hogy a Simpson-mozi első héten nagyobbat nyitott az USA-ban, mint a Shrek 3, az új Potter vagy a Transformers. Lehet, hogy mégse olyan hülyék azok odaát, mint mi azt sejteni véljük? Annyi biztos, hogy amíg készülnek ilyen filmek, és ezeket meg is nézik, addig van remény. Ugyan a Simpsons nem operál forradalmi módszerekkel, filmes eszközökkel, hatásmechanizmusában is a jól bevált hollywoodi recepteket alkalmazza, azonban pikírt és provokatív mondanivalójával éppen, hogy nem a totális elhülyüléshez járul hozzá. Kis lépés ez, de...

www.port.hu/a_simpson_csalad_-_a_film_the_simpsons_movie/pls/fi/films.film_page

Olyan ez a Ocean's-dolog, amilyen csak a nagy kaszinólegendákban, a nagy nyerések mítoszaiban van: harmadszor is megtenni a fekete 13-ast és harmadszor is nyerni! Ilyen az életben nincs. (És mégis van, ugye...)

Aki mer, az nyer. Steven Soderbergh (aki talán a leginnovatívabb amerikai rendezőnek tekinthető manapság a mainstream mezőnyben) persze nem kockáztatott semmit, amikor harmadszor is belevágott Danny Ocean és társaságának történetébe; egy profi sosem kockáztat, egyszerűen tudja, hogy nyerni fog. A baleknak izzad a keze, a szíve 200-al kalapál, végtagjai akaratlanul rángatóznak, amikor harmadjára odatolja a zsetonokból álló tornyocskát a megfelelő négyzetre, a profi hűvös fejjel felméri a helyzetet, és határozott mozdulattal dönt. Jelen esetben szól a producernek (Jerry Weintraubnak): Indulás. Persze, lehet hogy éppen Weintraub szólt Soderberghnek, tökmindegy, a lényegen nem változtat.

A lényeg pediglen konkrétan: az Ocean's Thirteen tökéletesen ugyanazt a nívót képviseli, mint a megelőző két rész, sőt nyugodt szívvel hozzávehetjük ezekhez a Sinatra-Martin-Davis-féle alapverziót is; minden koordinátarendszerben mestermunka. Persze, ne gondoljunk arra, hogy most valami forradalmi, meg mittudomén milyen korszakalkotó mestermű készült el, egész egyszerűen arról van szó, hogy az amerikai szórakoztatóipar, a tömegtermelés sajátosságaiból fakadó selejtgyártás mellett néha csúcstermékeket is előállít. Weintraub igazi hollywoodi nagyvad, tudja mitől hal be a néző, meg tudja azt is, ilyen nevekkel/ilyen tehetséges emberekkel egész egyszerűen nem lehet hibázni. Soderbeghnek erős stílusérzéke van, tán erősebb, mint Tarantinónak, ráadásul nála épebb eszű is. Rendezőnek se utolsó (Oscar-díjak), virtuóz történetmesélő, emellett komoly operatőr is. Illusztrálni is tudja, amit mesél/amit keze alá ad az eredeti Rat Pack-verziót jegyző Johnson/Russel által felügyelt, de a vegasi miliőt hasonlóképp jól ismerő Koppelman/Levien forgatókönyvíró páros.

George Clooney (Danny Ocean) a Good Night and Good Luck című, rendkívül fontos médiatörténeti dolgozat óta tőlem azt csinál amit akar, én feltétel nélkül elfogadom. Vállalom az elfogultságot, ráadásul úgy, hogy általában hányok az ilyen őszülő halántékú, sima beszédű bájgúnároktól, de George Clooney más. Őt tartom manapság az egyetlen olyan hollywoodi férfisztárnak, aki a régi nagyok nyomába ér sármban, kisugárzásban, ráadásul színésznek sem rossz és agyban is rendben van. Mint Robert Redford, kb. Persze, nincs vége itt a sornak.

Brad Pitt. Neki se vagyok nagy rajongója, persze, igen, a Harcosok klubja az rendben van, de ő is inkább él a mosolyából/feszes fenekéből/magánéletének kiteregetéséből, mint színészetéből. Rusty szerepe azonban jól áll neki, kifejezetten édesek a Clooney-val elővezetett kettőseik, lásd.: pl. az Oprah Winfrey-motívum. Matt Damont bírom most is, mint ahogy máskor is, jó energiái vannak. Tán a szépfiú-pakkba sorolható még Andy Garcia is, aki nagy (ön)iróniával alakítja ismét Terry Benedictet, a nagyon veszélyes maffiózót. Al Pacino már nem szépfiú, viszont gesztenyeszín hajjal rettentően vicces, a gonosz Willie Bank szerepét magabiztosan hozza. Julia kiesett (vagy szülés, vagy túlkalkulált gázsiigény miatt), így jócsaj nincs, vagyis. Ellen Barkin jó nő, kb. mint Stifler mamája. Értik, ugye: MILF.

Szóval sok jó pasi, szellemes, időben oda-visszaugrálós sztori, persze, hogy megint rettentően rafinált betörősdi, báj, kecs, kellem. Habkönnyű szórakozás, fesztelen, nagystílű, elegáns termék. Elbájol, elvarázsol, kiszolgál és szórakoztat, miképpen a főszereplőként eddig még nem említett Las Vegas is. Minden a néző szórakoztatására van, minden kifogástalanul működik. A néző elégedett mosollyal távozik, meg sem fordul a fejében, hogy kidobott pénz volt, amit erre a két órára költött. A fekete 13-as megint nyert. Asanisimasa: 138/10

Saját tesztalany híján, barátnőnk 10 év körüli fiúgyermekének ejtettem el a hírmorzsát, miszerint a Transfromerst fogom megnézni. Csak úgy, baráti csevej közepette, odavetvén. A kiscsávó úgy cuppant a hírre, mint éhenkórász darázs a reggeli maradékára. Pupillái tágra nyíltak: AZT A TRANSFORMERT?, kérdezte. Azt hát, feleltem hányaveti vállrándítással. Ekkor akkorára nőttem a kissrác szemében, mint maga a rettenthetetlen Optimus hadvezér, a fő jó transzformer. Az meg baromi nagy. És még fel sem ajánlottam, hogy elviszem magammal a bennfentes sajtóvetítésre. Ennyiből is látszik talán, melyik korosztálynak készült a Játékhegyi Álomművek (Spielberg Dreamworks) legújabb opusza, így nem is kísérleteznék bármiféle értelmiségi felnőtt fanyalgással, bár lenne miről, a célközönség úgyis tódulni fog. Garancia erre az alkotók nevei, Steven "Mindentvisz" Spielberg és az Armageddonnal egyszer már a Földet elpusztítani szándékozó Michael Bay. Ezen nem változtat az sem, hogy hamarosan mozikban a konkurencia, a Fantasztikus négyes...

A film ötlete Spielberg agyából (honnan máshonnan...) pattant ki, aki saját bevallása szerint nagy transformer-rajongó. Mármint a játék rajongója, annyira, hogy saját magának vesz ilyen pörgő, csavarodó, nyiklő-nyakló izéket, azokkal játszik szabad pillanataiban, amikor épp nem filmet tervez, szervez, rendez. Szerintem a gyerekeitől is ellopkodja azokat a példányokat, transzformer-karaktereket, amelyek neki nincsenek meg... Ül az íróasztala mögött, mindkét kezében egy-egy transzformer, csavargatja, egymásnak ereszti őket, és agyában villanykörteként megszületik a gondolat: Milyen jó kis filmet lehetne ebből csinálni! (Végül is pénze, összeköttetései vannak hozzá, miért is ne...)

Hogy a film jó lett-e, az már más kérdés. A célközönség, a 10-14 éves fiú nemű gyerkőc, valamint a hozzájuk csapódó, nem éppen a cizellált történetmesélésért, a mély lélekábrázolásért, a katartikus erkölcsi tanulságokért, ellenben a szemkápráztató látványzuhatagért és hangorgiáért, plusz némi nevetésért rajongó egyéb korosztály az irtózatos hangerőtől kicsit kóvályogva, de csillogó szemekkel vágja rá, hogy fúúú de jóóóó volt. Ez azonban az élményfaktor, nem pedig esztétikai kategória. Élményszinten jól teljesít a film, a jóval több mint két óra vetítési idő alatt még a legszkeptikusabb nézőt is begyűri az atomerővel zakatoló audiovizuális henger, egész egyszerűen annyit kap a szembe és fülbe, hogy az agynak nincs ideje fanyalogni. Ha meg nem is akart, vagy nem is tud fanyalogni, akkor a "fúúú de jóóóó volt" van. Nem vesszük észre, hogy ez a játékbábu-film korábbi szupermozik motívumainak szimpla összeollózása. Nem vesszük észre, hogy mi, józan felnőttek, egy sárga ütött-kopott sportkocsinak szurkolunk, hogy gyógyuljon már meg (!), és győzze le azt a nagy izét, amely leginkább Szauronra hasonlít a Gyűrűk urából.

Pedig nem nehéz észrevenni, milyen egyszerű a recept. Egy rész Terminátor, egy rész Függetlenség napja, az Armageddon és A világok harca alkotói "séróból" megy, egy csipetnyi beszélőautó-mítosz KITT-től, a fekete Pontiactól Christine-ig, az 58-as Plymouth Fury-ig (Stephen King). Ehhez tedd hozzá a rajzfilmcsatornákról ismert Transformer-epizódok szögegyenes, szimpla dramaturgiáját, a jól bevált és agyonhasznált hollywoodi sémákat; rossz főhős megjelenik a tizedik percben, vicces néger a huszadikban stb, stb., meg egy jó nagy rakás pénzt, és kész is a remekmű: a Transformers. Vagy kész egy újabb méregdrága, csilivili szórakoztatóipari tömegtermék, a Transformers. Minden ízlés, a fogyasztási szokások, a műveltség és az időjárás kérdése.

www.port.hu/transformers_transformers/pls/fi/films.film_page

Lenin tudta, hogy a mozi ereje hatalmas, ezért támogatta az orosz film kibontakozását. Pudovkin, Vertov, és mindenek előtt Eizenstein ezért is válhatott megkerülhetetlen mérföldköveivé a világ filmművészetének. Sztálin imádta a mozit, amellett hogy mindent eltanult Lenintől. Így készülhettek később nagyszabású, látványos, hatásos propagandafilmek az orosz kultúra nagyjairól, az orosz történelem sorsfordulóiról, sorsfordítóiról és magáról, Sztálinról. A világ filmművészete azonban ekkor már másfelé tartott. Sztálin halála után is volt orosz filmművészet, de Tarkovszkij, Paradzsanov, Mihalkov nevét, művészetét a százmilliós országból alig ismerték néhány milliónyian, tehát relatíve csak az elenyésző számú értelmiség. A XX. század végére a Szovjetunió felbomlott, és szélesre tárta kapuit nyugat felé, így a filmművészet is pezsgésnek indult. Tehetséges fiatalok jutottak filmkészítési lehetőségekhez, és már egyre ritkábban szóltak bele "fentről" mit s hogyan csináljanak. Eleddig szinte sohasem látott műfajok jelentek meg az óriási orosz filmszínházakban, a hirtelen beözönlő hollywoodi csodákkal is felvéve a versenyt. Szilaj, kőkemény krimik, szókimondó háborús tablók, földbedöngölő erejű utópikus sci-fik és figyelemreméltó művészi próbálkozások mellett horrorok, pornók is készülnek a hajdani Nagy Testvér gyorsan hollywoodizálódó filmstúdióiban, s immáron elkészült az első, igazán nagyszabású akciófilm is.

Valóban igazi és valóban nagyszabású akciómozi a Leszámolás - Terror igen nyakatekert címmagyarításban nálunk is bemutatandó film, látványban, ritmusban, sodró lendületben és izgalomban mindenképpen. S végül is, egy akciófilmben éppen ezek a lényeges tényezők. A filmbe feccölt 12 millió dollár meg is látszik a kivitelezésen. A tömegjelenetekhez megvolt a megfelelő számú statiszta, hollywoodi színvonalú repülős jelenetek, bevetésben, robbanásos-leszállásban egyaránt, korszerű amerikai és szovjet haditechnikát felvonultatva a legmodernebb MIG-ektől az USS Akármi repülő-anyahajóig. Mercédeszek, BMW-k, Range Roverek akkora számban, mint egy teljes évad Cobra 11-ben, valamint egy tűzpiros, vadiúj Ferrari. (Nyilván az a produceré volt, mert azt nem merték összetörni...) A kaukázusi, csecsenföldi, a sivatagi jelenetek fényképezése a National Geographic lapjaira méltóan pazar és méltóságteljes, ezzel együtt az akciójelenetek expresszívek és műfajhoz illően vibrálók; Stanislav Ravdansky operatőr munkája világszínvonalú.

A film hiányosságai is csak szigorú kritikusi szemüvegen át nézve hibák. Velük együtt is bőven a műfaj felső-közép mezőnyében van Jevgenyij Lavrentyev filmje. Hogy nem a tetején, abban az egyik ok, hogy túl sok cselekményszál lett összefonva a filmben, s a túlbonyolított sztori nem ebbe a műfajba való. Az akciófilm nem politikai krimi, és nem pszichothriller. Fusson, ütközzön, lőjön, üssön, öljön, vérezzen, majd még jobban vérezzen a főhős, a végén pedig ölelje meg a szőke csajt, és fusson oda hozzá rémült kislánya. Ahogyan ezt Bruce Willis csinálja. Alekszej Makarov is fut, lő, üt nagyokat, meg vérez is, csak bánatos orosz ábrázata nem olyan vicces, mint a Willis-é. Nem tud olyan (bár átlagos külsejű, de mégiscsak) hőssé válni, akiért mi nézők szorítani tudnánk, mint amerikai kollégája. Ez általánosságban is érvényes, nem ütnek igazán nagyot a film karakterei. Már a néző érzékeire. Egymást csépelik rendesen, de a néző néha nem tudja ki kivel van, mert kissé szürkék, egyformák. Majd legközelebb. A népes statisztériára is talán rá lehetett volna szólni a rendezőasszisztensileg, hogy most tessenek sokkal jobban megrémülve lenni, pazsalujszta. Hiszen két mázsa nagyon nagyot durranó cucc lóg a fejük felett!

A film alapszituációja, a terrorizmus fenyegetése nagyon is valóságos, a sztori is megtörtént eseményeken alapszik, tehát húsbavágó. Furcsa lehet tán, hogy éppen a kritikus rója fel egy filmnek a tanulságát, a műfajon túlnyúló üzenetét, de ezzel együtt a film összhatása kissé zavarossá, közlendője didaktikussá válik. Aztán persze, lehet, hogy ez az új orosz akciófilm speciális műfaji sajátossága (lesz), így nem is szóltam semmit. Legyen Szmolin a mi MacLane-ünk!

www.port.hu/leszamolas_-_terror_lichnyy_nomer/pls/fi/films.film_page

Mi tagadás, Magyarországon ritkán találkozunk román filmmel, nyilván a "hagyományos jószomszédi viszonyból" fakadóan. Én magam legutóbb Lucian Pintilie A tölgy című, amúgy igen kitűnő filmjét láttam a szomszédok kortárs filmterméséből, ám annak már van vagy 10-12 éve. Valószínűleg van filmgyártás ott is, engem -mint ahogy a legtöbb átlagos filmrajongót- azonban termékei eleddig jobbára elkerültek. De az vesse rám az első követ, aki nagyságrendekkel tájékozottabb nálam e témában, és nem román kultúrattasé. És hát fáj is a szívem, mert ha ilyen művek készülnek odaát, mint a Jelszó: A papír kékre vált, akkor bizony sok érdekfeszítő dologból maradhattam ki.

Dokumentarista játékfilm ez a mű, amely egy valóban megtörtént tragikus esetet dolgoz fel. 1989 végén járunk, Bukarestben javában őrjöng a forradalom. A gyűlölt diktátor és pereputtya már a felkoncolására vár, vagy tán már le is lőtték őket. A városban káosz, zűrzavar uralkodik, az utcákon rövid fegyveres összecsapások robbannak ki a géppisztolyos forradalmár civilek, és a harckocsis katonák közt, akik jobbára a régi rendet hivatottak védeni. A képet bonyolítja, hogy a katonák soraiból folyamatosan a dezertálás, hiszen ők is éppolyan románok, mint akik velük szemben állnak. Így sokszor megesik, egyenruhás lő egyenruhásra, és civil civilre. A parancsokat és a fegyvert költők, újságírók, színészek osztogatják az elfoglalt állami televízióból. Talán mi is emlékszünk a képekre, hiszen mi is ezt néztük: rosszul öltözött szakállas férfiak tolonganak a kamera előtt a tévéstúdióban, ahol ezelőtt szinte kizárólag a diktátort dicsőítő, gondosan cenzúrázott műsorok készültek. A magyar 56-os zászló mintájára kivágott román trikolórt szorongatják, programbeszédeket és lelkesítő szózatokat olvasnak egymást váltva. Forradalom egyenes adásban.

A Jelszó: A papír kékre vált azt mutatja meg, amit az a televízió nem mutathatott, ami az utcán zajlott. Costi, a befolyásos szülei révén jó helyre került "csókos" közlegény egy zűrzavaros pillanatot kihasználva megszökik a seregből, hogy a forradalmárok közé álljon. Azok meg, benne terroristát sejtve majdnem megölik. Közben volt parancsnoka, Neagu hadnagy az összevissza parancsok, utasítások és jelszavak erdejében próbál eligazodni, végül szakaszával Costi szüleinek villájában köt ki...

Radu Muntean balladai tömörséggel megszerkesztett filmje Costi utolsó, végzetes éjszakáját dolgozza fel, aprólékosan, dokumentarisztikus hitelességgel. A képek igazát könnyedén beláthatjuk, hasonlóban, persze messze-messze nem ugyanebben, volt részünk a minap, nekünk is. Muntean, és az operatőr, Tudor Lucaciu képei nem hazudnak, nem ideologizálnak, nem teszik le a garast egyik oldal mellett sem. Az egyik vágóképen a civilek szemben a katonákkal, közöttük egy ponyvával letakart test, mellette feketébe öltözött asszony kuporog, gyertyát gyújt. Ez az igazság. Keményen és keresetlenül.

Ebben a filmben kizárólag olyanok szerepeltek, akik a forradalmat is csinálták, ezt színész csak eljátszani tudja, ám ezek a férfiak valóban ott rettegnek, dühödnek, őrjöngenek, élnek és halnak a filmvásznon. Ahogy az AK géppisztolyt felhúzzák, látszik, hogy nem gyakorlottak. Bizonytalan a mozdulat, amellyel életüket szerzik és védik meg. Amellyel életeket vesznek el. Ők is igaziak. Az egész film igazi, valódi, valóságos. Tiszta, erős, lényegre törő. Nincs mese. Asanisimasa: 8/10

Túl olcsó fogás lenne azzal nyitni, hogy a tizenegyedik maga a film, persze ez így nem is igaz. Mondjuk, a horror műfajában ihletszerzés ürügyén kézenfekvő felütni a Szent Bibliát, amely önmaga specifikumaiból adódóan telistele van természetfölötti dolgokkal, történésekkel, amelyek mint tudjuk, akár melegágyai is lehetnek egy jó kis ijesztgetős történetnek. Volt már ilyen bibliai ihletésű horror, jó sok, hogy hirtelenjében csak két klasszikust említsek: az Ördögűzőt és az Óment. Mindkettő a Jóisten által a Paradicsomból kiűzött bukott angyal (Lucifer) valamiféle elképzelt reinkarnációjával foglalkozik, rendszeresen utalgatva a Biblia idevonatkozó, az Antikrisztus eljövetelével foglalkozó passzusaira.

A tíz csapás szintén e témában utazik, bár egy kicsit megkavarja a lapokat. A bibliai tíz csapás, miszerint vérré válnak a folyók, döglenek a halak, békák, tetvek, vadállatok, dögvész, fekélyek, sötétség, sáskajárás, jégeső, s végül minden elsőszülött ember, állat halála (2Móz 7-12.) a Szent Könyv nem a Sátánhoz köti, hanem éppen ellenkezőleg, ezzel maga a Jóisten büntette a fáraót, tehát a Jó a Rosszat, mert az nem úgy viszonyult a Isten szövetségeséhez (Mózeshez, és az ő népéhez), mint az elvárható lenne. A tíz csapás című film azonban más leosztást játszik meg: a kiűzött angyal eltanulta Isten trükkjét, és ő is felhasználja eme bibliai kényszerítőeszközöket hatalmának fenntartása érdekében, a helyszín a modern Ígéret földje: Amerika. És akik elszenvedik: az istenfélő amerikai nép.

A film elején, amikor az ifjú és szép, hajdani misszionáriusból hivatásos csodaleleplezővé vált Katherine megérkezik a tett(ek) színhelyére, a Dél-Louisianai mocsár kellős közepén fekvő, ám ennek ellenére a kezdetben békésnek tűnő városkába, az első fenyegető jel a templom bejárata mellett látható, szabad fordításban: A Mi Urunk gyengéd! (De azért ne cseszegesd!) Szinte tapintható a már egészségtelenül bigott vallásosság, persze, hogy itt üti fel legmagasabbra a fejét a babona. Hatás-ellenhatás törvénye, mint a fizikában. Katherine, akit az Oscar-tulajdonos Hilary Swank alakít, állandó segítőjével, a Bronx legsötétebb kerületeiből származó Douggal (Idris Elba) a helyi, kezdetben szimpatikus polgármester (David Morrisey) kalauzolásával kezdetben egy fura környezetszennyezési ügyben kezd nyomozni, miszerint a városka melletti folyó vize vörös lett. Elejtett szavak szólnak valami gyanús halálesetről, meg fura szektáról, a tudományosan cinikus páros csak akkor kezdi a kutatást komolyan venni, amikor a labor kimutatja: a folyó vize emberi vér!

Ekkor aztán beindul a csapás csapás hátán, hiszen horror-filmet nézünk. Kezdetben persze lehetne ez a mozi valamiféle a Dél-Louisianai mocsárvilágát bemutató természetfilm is, hiszen megejtő szépségű mozgó és álló képeket láthatunk a helyi flóráról és faunáról, de Peter Levy a film későbbi, horror fázisában is magasan az átlag fölötti minőségű, esztétikus képeket alkotott. Elsősorban ő munkája menti meg e filmet attól, hogy a cikk első állítása, miszerint ez a film maga a tizenegyedik csapás, igaz legyen. A film sztorija a bibliai ihletésű témáját tekintve sem túlságosan vastag, a látványos tálalást, a tagadhatatlanul bájos Oscar-díjas sztárt és a mellékszerepben feltűnő, kiváló Stephen Reát, valamint a Dél-Louisianai láp sajátságos és egyedülálló atmoszféráját nem számítva egy szimpla sátánista szektás filmet látunk, mint már oly sokat, ezelőtt. A dramaturgiája túlságosan sablonos, a cselekmény fordulópontjai kiszámíthatóak, s bár a horror műfaji sajátosságai kőbevésettek, azért némi hangsúly tologatással, egy ennél eredetibb sztorival azért lehetne mit keresni még ebben a meglehetősen telített mezőnyben is.

A Robert Zemeckis és társai által produkált filmnek sajátságos és tragikus, de mi tagadás, témába illő marketinget szolgáltatott a forgatás idején pusztító, éppen e vidéket romba döntő Katrina-hurrikán. Ennek kapcsán érdekes elméletek születhetnek a meghökkentő névegyezésből: Katrina, mint hurrikán és Katherine, mint a film főszereplője... Eme körítéssel, az elképzelt utóéletével válhat igazán izgalmassá a film.

www.port.hu/a_tiz_csapas_the_reaping/pls/fi/films.film_page

Az igazi modern kémek nem olyanok, mint a piff-puff látványmozikban, szinte sosem magas, jóképű férfiak, és csak akkor húznak szmokingot, ha nagyon-nagyon muszáj. Szerintem nem valószínű az sem, hogy csilivili luxusautókkal szaladgálnának, hiszen létérdekük a feltűnés kerülése. Vodka-martini már elképzelhetőbb, már annak, aki szereti. Egy valamiben stimmelnek a Bond-típusú filmek, hogy ezek a fickók (sőt, sokszor nők) nagyban játszanak és a tét nem kevesebb, mint a világ sorsa, rövid és hosszú távon.

De felejtsük el James Bondot, mert ő mégiscsak egy mesehős, és képzeljünk el egy igazit. Nyilván nincsenek filléres gondjai, hiszen aki a világ sorsával játszik, az nem kér kölcsön kenyérre. De jómódját sem teszi ki az ablakba, nem kellenek sem az irigyek, sem a vetélytársak. Utóbbiból amúgy is van elég. Mindenképpen tehetséges emberről van szó, jó egyetemek, minimum 3-4 nyelv anyanyelvi szintű ismerete, de ha mellettünk ül a repülőgépen, azt hinnénk: hmm, nyilván valami konferenciára utazó egyetemi tanár, sajtótudósító vagy esetleg diplomáciai középkáder. Vagy író. Szimpatikus, megnyerő modorú, szellemes ember, ha társalgásba kezdünk vele. Lehet, hogy még használni sem tudja a lőfegyvereket, nemhogy ölni velük. (E feladatra a különböző titkosszolgálatoknak nyilván speciális emberei vannak.)

Elliot (Nick Nolte), a 10 nap szeptemberben című film hőse is egy efféle fickó lehet, bár csak a végén láthatjuk meg őt, az egész film folyamán várunk rá, mint Godot-ra, csak éppen ő megérkezik. Szóval nem az a lenyalt hajú bájgúnár, ám mégis nagy dolgok tudója. Utolsó, mint kiderül igen nagy jelentőségű akcióját hajtja végre, és nem bízik benne, hogy túl is éli. Ezért egybehívja családját, első házasságából született amerikai fiát (Tom Riley), a másodikból született francia lányát (Sara Forestier), valamint második feleségét (Juliette Binoche), aki a teljesség kedvéért szintén kém, méghozzá egyenesen kémtanárnő. Persze, egy kémcsalád élete nem éppen bonyodalmaktól mentes, ha nem is annyira mint Cortezéké (Kémkölykök X), de azért eléggé. Tevékenységükből fakadóan különböző nemzetiségű hálózatok érdekeinek és érdeklődésének kereszttüzében élnek, sőt, kezdetben a két gyerkőc sem szereti egymást. Anya laza humorral terelgeti őket egymás felé, a családot pedig a nagy találkozó felé, a mesés Velencébe...

Az eddig jó hosszú forgatókönyvírói, és valamivel rövidebb produceri karrierrel rendelkező Santiago Amigorena első igazi rendezése a 10 nap..., ám látszik, forgatókönyvíróként is meg tudta tanulni a filmrendező szakmát. Mindkét alkotói poszton ő jegyzi a filmet, így ezt nyugodtan tekinthetjük szerzői filmnek is. A fordulatos történetet biztos kézzel, végiggondolt koncepcióval vezényli végig, a szó jó értelmében vett európai művészfilmes hagyományok nyomán. Mint ilyen, egyértelmű, hogy nem egy, a valóságtól az idealizált világba helyezett mesét ad elő, hanem inkább a realitás mélyére kíván ásni, annak egyéni, sajátos színeit felvillantva. A végső csattanót látva, elgondolkozhatunk, vajon így történhetett-e? A film egyik erénye, hogy el tudja hitetni, történhetett így is.

A másik erénye pedig az, hogy emellett szórakoztató is. No, ne várjunk látványzuhatagot és poén-tűzijátékot, az, témánál maradva Cortez és Bond urak asztala, a 10 nap...-ban ilyen nincs. Bár, a film nagyobb felében helyszínként szereplő Velence szerintem felér bármelyikkel, ehhez még hozzájön a finom humorú, csavaros, sejthető, mégis eléggé mellbevágó csattanóval lezárt történet. Ráadásként, az öregedni nem képes, ám egyre szebb Juliette Binoche, akinél jelenleg kevés természetesebben játszó színésznőt látni mozivásznon, valamint John Turturro, aki egy újabb frenetikusan megformált pszichopata figurával örvendeztet meg bennünket. Honi színészeinknek pedig iránymutató, hogy nem muszáj angolabbul beszélni az angolnál, sokszor a természetes akcentus a hitelesebb.

www.port.hu/10_nap_szeptemberben_quelques_jours_en_septembre/pls/fi/films.film_page

Luc Besson találmánya, a hófehér, hiperszuper turbótaxi immáron negyedszer farol be elénk az előírásszerű rendőrkanyarral. Szinte érezni az égett gumi sajátos szagát, ahogyan a főszereplő járgány néhány centire az orrunk elé vágódik (plusz filmvászon - moziszék távolság). Érezni, mert látni alig, ugyanis számomra érthetetlen módon a film igen gyenge minőségű nyersanyagra forgatódott. Mintha egy hetvenes évek közepén készült Bud Spencer vagy Luis de Funes filmet néznénk, ugyanazok a kifakult, világos sárgás-kékes színek, de ugyanazok az ormótlan kütyük is, amelyek rendőrségi csúcstechnológiaként a gazfickók semlegesítését hivatottak segíteni. Ezek a vicces bigyók abszurdan keverednek a valóban modernnek számító kétmagos processzorral felszerelt csúcsszámítógépekkel, amelyeket a marseille-i rendőrség is kapott, persze hogy Emilien és Daniel, a két ismert főszereplő gyermekei használják; apjaik szerint elektronikus bébiszitternek, szerintük egy jó kis lájtos Quake-ezéshez. Modernek még a jelentősnek számító francia autóipar nagy számban össze-vissza száguldozó (és olykor bizony ripityára törő) termékei is, főleg a különböző osztályú Pözsók, mondjuk Rönót és Szitrojent nem láttam. Hmmm... Biztos nem akartak kellő mértékben hozzájárulni a költségvetéshez...

Így e film akár felfogható egy monstre Peugeot reklámfilmnek is, hiszen e márka spéci darabja cím- és főszereplő, de a mellékszerepekben is rendre az oroszlános emblémát viselő autók tűnnek fel. És jól teljesítenek, semmi kétség. Ez gondolom nem újság senkinek, hiszen a Taxi-filmek negyedik folytatásánál járunk, akik beülnek e filmre, tudják mit választanak. Viszonylag kicsi az esélye, hogy olyanok tévednek be a moziba, akiknek fogalmuk sincs mire váltottak jegyet. Semmi franciás intellektualizmus, lila füstös-kéjgázos művészfilm, igazi pop-cornos, nagy kólás, székrugdalós mozi ez. S mint említettem, minden modern, vagy annak ható momentum, motívum ellenére is régimódi csihipuhi. Csak nem szélesen lendített parasztlengőkkel, ahogy Bud Spencer, vagy gumiarccal előadott tortadobálós burleszk, mint Funes Lajos vezette elő volt, anno. Csak most nem Piedone osztja, és nem a St.Tropez-i csendőrőrmester, hanem egy kedves és ügyefogyott zsaru, Emilien, valamint haverja, a marokkói származású Daniel, aki a címszereplőt vezeti. Természetesen Frédéric Diefenthal és Samy Naceri, mint eddig. Most nagyobb teret kap a főnök, Gilbert felügyelő, Daniel militarimániás apósa, valamint két kissrác, Emilien és Danile fiai. Hogy honnak lettek, nem derül ki, lényeg, hogy családi is a mozi ezzel. Meg aztán régi recept a tuti sikerre: végy egy helyes gyermeket, és/vagy állatot. A helyes gyermek itt egyből kettő, a hófehér Pözsó állat. Na és ott van még Djibril Cissé is...

Szóval jó kis papa mozija ez a film, amelyre nyugodtan el lehet vinni/engedni a serdületlen ifjúságot is, erre utal, hogy a forgalmazó előzékenyen leszinkronizáltatta a filmet. Az meg a régimódiságban a modern idők szava, hogy gyakorlatilag egy túlbuzgó kollégának köszönhetően az egész marseille-i rendőrség marihuánafüstben rejtőzik, amit a többiek mindössze mély sóhajjal és kézlegyintéssel nyugtáznak. Viszont mindenki mosolygós...

Egy csepp vér nem hullik, nincs sorozatgyilkos, fej- és végtagcsonkolás, kibelezés és hasonló divatos effektusok, a gonosz(ok) is jobbára bárgyú idióták, akiktől nem kell igazán félni. Egyáltalán nem kell félni. Jó ritmusban peregnek a fakó képek, olykor még a szőrösszívű kritikus is elmosolyodik egy-egy poénon. Joviális mediterrán mentalitás lengi át a filmet, nem kell semmit sem komolyan venni, lényeg a barátság, no meg a foci. Nem kell komolyan venni ezt a filmet se, mint ahogy az eddigi három előzményt se, akkor szórakoztató. Igazi jó kis EU konform B-kategóriás burleszk. Ennyi.

www.port.hu/t4xi_taxi_4/pls/fi/films.film_page

Mielőtt a Mátrix-rajongók rohannának a mozipénztárakhoz, sejtve valami új és frenetikus Mátrix-paródia bemutatóját, sietve szögezném le: ennek a filmnek nincs köze sem a virtuális valósághoz, sem különböző színű bogyókhoz, sem Neóhoz, sem sötétöltönyös szuperügynökökhöz. A Buhera mátrix nem a Mátrix-trilógia valamiféle barkácsparódiája, hanem egy új magyar filmvígjáték. Ettől persze még rohanhat bármelyik Mátrix-fan a mozipénztárakhoz, feltéve, ha ebbéli rajongásával együtt rajong az újabb keletű szórakoztató (vagy annak szánt) magyar filmvígjátékok iránt is. Nem fog csalódni.

A mátrix ebben a filmben az átlag magyar állampolgár számára igenis nyilvánvaló, húsba- és pénztárcába vágó valóságot jelenti, ami viszont épp olyan szövevényes, mint a Neo zöldben játszó gépek által generált valósága. Csak a szokásos dolgokról van szó, amelyek a magyarság világátlag feletti frusztrációs szintjét tartósan magasan tartják: az agyonideologizált iskoláskor buktatóitól az alkoholba fúló felsőbb szintű tanulmányokon át a felnőttkor "pirosbetűs" napjaiig: a lakásfelújításig.

Persze, szó sincs komor filmszociográfiáról, a Buhera mátrix amolyan vicces és szórakoztató "lúzer-film", vagy legalábbis az akar lenni, feltételezve, mindenki szeret önmagán röhögni. Vagy legalább mindenki röhögni fog azon az idióta balféken, aki e film főszereplője. A Gergő. Égnek álló hajú és szemüveges, tipikus fazon, az osztály hülyéje. Felnőve ő a palimadár, akit átver a vízvezetékszerelőtől kezdve az autóoktatóig mindenki. Felesége csak legyint rá, pedig ő is ugyanez, csak nőben. Őt az eddig fesztiválokon agyondicsért művészfilmekből és a színpadról megismert Tóth Orsi alakítja kevés szóval és kevés gesztussal. Ha akarom, természetesen, ha akarom kedvetlenül. A furcsa fiatalember, Bánki Gergely jó találmány a szerepre, sajnos kevés alkalma mutatkozik játékra, a film egy részében élete filmjét nézi, más részekben meg értetlen tekintettel vesz részt benne. Mellettük Szabó Győző, Badár, Mucsi Kapa és Scherer Pepe, Hollósi Frigyes, Magyar Attila és a többiek hozzák az ismert formájukat, mint mostanában szinte mindegyik, a nagyközönség érdeklődésére számot tartó magyar filmben.

Valójában a Buhera mátrix Litkai Gergely, a Godot Dumaszínházból és a Rádiókabaréból is ismert fiatal humorista életének filmje, persze gondosan kihagyva a sikeres részeket, vélve, az a nevetséges amikor szívat az élet. Ez persze így van, így is lehet, bár intelligencia kérdése ez is. Az meg ugye, változó. Az még rendben van, hogy az úttörőavatáson az avató őrnagy elvtárs belezavarodik beszédjébe, volt ilyen, tudja aki átélte, mint ahogy vicces az is, amikor fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj, ám a dicső csapatzászló balról jön be. És a többi. Ám az már inkább fogvacogtató, amikor az ember bölcsész léte miatt képtelen maga megbuherálni a fürdőszobáját, hiszen nem ezt tanulta, így kényére-kedvére ki van szolgáltatva ilyen-olyan "szakembereknek". A film java pedig, a címe is erre utal, ez: a Buheraország mátrixa. Ezen már nehezebb nevetni. De nem nevet rajta Gergő sem, pedig ez az ő filmje. Majd esetleg Önök...

Márton István rendező talán ott vétette el a dolgot, hogy rossz műfajt választott. Gergő élete filmje nem vígjáték, hanem horror. Ha vérben forgó szemű, franciakulccsal gyilkoló víz- és gázszerelőktől, tömegpszichózissal operáló őrnagyoktól hemzsegő vérfagyasztó thrillerben gondolkodott volna, valószínűleg zsibbadtra röhögtük volna magunkat. Gergő élete azonban ijesztően valóságos, így mesze nem nevetséges. Ráadásul abban füllent is, hogy csak rossz dolog történt vele, hiszen van lakása, szerető felesége, valószínűleg állása is, hiszen finanszírozni tudta a történteket. Amikor pedig az ember előtt valóban lepereg az a bizonyos film, akkor abból egészen biztosan nem hiányoznak majd a jó részek, hiszen azok nélkül senki nem nézné meg őket...

www.port.hu/buhera_matrix_buhera_matrix/pls/fi/films.film_page