asanisimasa

Úgy van az, ahogyan a mi drága Virág elvtársunk oly frappánsan megfogalmazta: az "élet nem habostorta", mivel a "nemzetközi helyzet fokozódik". Nos, a filmkritikus élete sem habostorta, néha gyomorforgató "falatokat" is meg kell néznie, a nemzetközi helyzet pedig annyira fokozódik, hogy már az erőszakmentességet hirdető zöldek is kénytelenek brutális eszközökhöz folyamodni, céljaik elérésének érdekében.

Mint ahogy Pelikán gátőrt sem, úgy a kritikust sem sajnálja senki, végzi úgy a dolgát az oktalan, ahogy tudja, a környezetvédő zöldekről is tudható, hogy vegetáriánus altruizmus ide, világ sorsáért aggódás oda, olykor ők sem riadnak vissza egy jó kis túszejtéses terrorakciótól, szabadságban való akadályoztatástól és magánvagyon megsértésétől, ha úgy adódik. Ám horrorfilmet talán még nem vetettek be a világbéke és a génmódosítás elleni tiltakozás jegyében, azonban most itt az alkalom, így itt összekapcsolódhatnak Virág elvtárs, Pelikán gátőr, a filmkritikus és a környezetvédők.

Persze, amellett, hogy a horror nagyrészt mindig szimpla ijesztgetés, a tudatalattink legmélyebb bugyraiban rejtező borzalom l'art pour l'art megjelenítése, azért valami message, vagyis üzenet is volt mindig a műfajban. Gondoljunk csak az egyik műfaji alapvetésre, a Frankensteinre, az is részben arra hívta fel figyelmünket, hogy csak óvatosan azzal a tudományos úttöréssel, mert még esetleg baj lehet, innen kezdve se szeri, se száma a valamilyen lény (légy, ember, alien, stb.) emberrel való nem kívánt egyesülésének. Amellett, hogy az efféle filmekben, mintegy szórakoztatásképpen, rém gusztustalanul szakadnak az izmok, reped a bőr, ömlik a testek különféle nedves beltartalma, be is villanhat a kérdőjel, vajon mi zajlik azokban a világtól elzárt, titkos laboratóriumokban. Jó ez nekünk? Meg hasonlók. A lényeg azonban nem ez.

A Bárányok harapnak is majdnem ilyen film, azonban egy kicsit talán több. Vagy más. Van egyrészt ez a környezetvédő dolog. Új-Zéland ugye, errefelé elsősorban arról ismert, hogy ott készült a Gyűrűk ura, másrészt hogy iszonyú messze van, harmadrészt pedig, hogy többször annyi birka lakja, mint ember. (A birka most tényleg arra a szelíd, gyapjas kérődzőre értendő, amelyről felhőket is szokás elnevezni.) A hobbitok road moviejából megismert lélegzetelállítóan gyönyörű tájak adják e filmnek hátterét is, hej, de szép föld is ez! A birkák úgy legelésznek ezeken a vad lankákon, hogy bárki élete első fényképén megörökítve ezt, tuti biztos magazin-minőségű képet produkálna. Egyszerűen nem lehet elrontani. A birkatenyésztés pedig Dolly, a klónbirka megszületése előtt is Új-Zéland gazdaságának húzóágazata volt, így vannak, akik úgy gondolják, hogy ennek így is kellene maradnia. Ők e film készítői, többek között. Viszont vannak, akik a tudomány haladására, jobb szaporulatra és a várható nagyobb haszonra hivatkozva, Dolly pártján vannak, mintegy valós alapszituációt biztosítva, ők a film gonosz szereplői. A jók ügyefogyott hagyományőrző farmerek és meglehetősen korlátolt, de azért kellően szexis környezetvédők. (Lehet, hogy a Greenpeace-nek is nem ezzel a mára már ciki alkaidás-gerillás imázzsal, hanem jó csajokkal kellene hirdetnie ügyét?)

A film véres, de egyáltalán nem komolyan vehető. Műfajilag horror-komédia. Rágódom rajta, hogy nem paródia-é, ám nem hiszem. Ezeknek ott "down-under" egész egyszerűen ilyen a humoruk. Ha valaki látott már dél-afrikai vagy ausztrál vígjátékot, az tudja miről van szó. Az új-zélandi is ugyanez. E távoli föld őslakosai egészen komolyan gondolták, ha ellenségükre nyelvet öltenek és ijesztő pofákat vágnak, akkor az elmenekül. Mondjuk, a dologhoz az is hozzátartozik, hogyha mégse, akkor megették... Tehát ilyen a humoruk. Tuti a puki, altesti a humor, nagy dózisban. Itt most horror köntösbe engedve. Ehhez, ha hozzávesszük, hogy egy őrült tudósos, zombis és farkasemberes klisékre épülő horror az a köntös, sejthető, itt lesz aztán gusztustalanság, oszló-foszló porhüvelyek, elharapott végtagok és kibelezések, a valóságban még több is. Már-már Monthy Pythonosan abszurd, hogy az alapanyag a biblikusan ártatlan bárány. Birka. Juh. Vagy mi. Azt mondom hát, hogy kellő rákészüléssel vicces és szórakoztató ez a film, csak egyetlen pillanatát sem szabad komolyan venni. A meglehetősen szimpla, de fontos és igaz üzenet úgyis át fog jönni, főleg, hogy közben jókat nevethetünk az önmagukat és ügyüket túlzottan is komolyan vevő hippi környezetvédők korlátoltságán. Feltéve, ha bírjuk gyomorral...

www.port.hu/a_baranyok_harapnak_black_sheep/pls/fi/films.film_page

Ha létezik, feltehető a világon mindenkit, de tényleg mindenkit érintő kérdés, az pedig az, hogy mi kerüljön az asztalra. Csizmán kívül, persze... Ha nincs semmi, akkor az a baj. Az a legnagyobb baj, mert az éhínséget nem lehet túlélni néhány napnál tovább. Ha pedig van, akkor már ekkora baj nincs, de jönnek az ízlésbeli, kultúrákból fakadó, szeretem-nem szeretem dolgok. (Egy ifjú, 6 éves ismerősöm például listát állíttatott össze szülei számára, mi az, amit megeszik. Mi lesz a vacsora? Ez és ez. Rajta van a listán?? Ha igen, megeszi, ha nem, akkor nem.:) Ez azonban már a jóléti társadalmak édes, sós, csípős és keserű gondja, ott (itt) legalább kerül valami az asztalra. Ennek megfelelően komoly csúcstechnológiát alkalmazó iparágak települtek az asztalra való előteremtésének érdekében. A fogyasztásra berendezkedett életünket irányító reklámok túlnyomó többsége tudományosan megtervezett, ízlésesen csomagolt rágcsálni-, nyalni-, harapni-, inni- és ennivalókkal van tele, abba viszont kevesebben gondolnak bele, miből lesz a paradicsomlé vagy a csibefalatka. A marhaparizerről, a tonhalkonzervről és a sertésvelúr kabátunkról nem is szólva. De hála neki, sokan vagyunk, ezt a sokaságot pedig valahogyan etetni kell, mondjon az alternatívákról bármit bárki. Főleg, ha azok sem különbek a Deákné vásznánál (alapanyag: 100% cotton, Made in China).

Sokan azt hiszik, hogy a dokumentumfilmekben hosszú perceken át emberek fejét kell néznünk, amint mozgó szájuk szavakat formál, és ezek a szavak képezik a dokumentumot, amely megismerése végett nézzük a filmet. Megengedve, hogy olykor még lehet így is, a dokumentum az az, ahogy a dolog van, nem pedig úgy, ahogy ezt elmesélik (jó esetben több nézőpontból). A dolog dokumentálására legjobb a kép alkotás, ha lehet kommentár nélkül, de tekintsünk el ez esetben a kamera nézőpontjának megválasztása, vagy a képek montázsa által sugallt többletjelentések körüli lehetséges polémiától, mert akkor soha nem lesz vége ennek az írásnak. Tehát, a közel sem tökéletes legtökéletesebb dokumentáció a kommentármentes mozgókép. Erre már a dokumentumfilmezés kezdetén, az 1910-es, 20-as években rájöttek, Robert Flahertyvel és Dziga Vertovval az élen.

Azt azonban nehezen tudtam elképzelni, hogyan fogok végignézni egy olyan filmet, amely az aratásról, szüretelésről, sertés- és marhafeldolgozásról szól, tárgyilagos hangnemben, csak a képek nyelvén. Még úgy sem, hogy nagy élvezettel néztem annak idején Godfrey Reggio Koyaansiqatzi című mágikus remekművét a csillagokról, felhőkarcolókról és a Challenger szétrobbanásáról, vagy éppen a Föld szépségeit vizionáló Barakát. Aztán ment, mint a karikacsapás...

Pedig Nikolaus Geyrhalter még olyan markáns, illusztratív zenéket sem használt, mint Philip Glass vagy a balinéz kecakének, filmjét, a Mindennapi kenyerünket a képen látható események természetes zöreje kíséri. Úgy, ahogy Von Trier professzor is megszabta egy másik műfaj Dogmájában. Ha búzamezőt látunk, a szél simogatta kalászok susogását halljuk, ha éppen ebédelő szüreti munkásokat, érthetetlenné susmusolódó fecsegésüket, ha csirkekeltetőt, akkor éktelen csiripelést, ha sertésfeldolgozót, akkor a láncfűrész sivítását.

E zajokhoz, zörejekhez társuló képek gyönyörűek. Szépen komponált, színes tablók, mintha egy díjnyertes farm plakátnaptárát néznénk. Vagy éppen Baranyai Levente meghökkentő távlatokat nyitó geo-ökofestészetét oldalnézetben, amely a következő snittben Hermann Nitsch hús-vér orgiájába csap át. A képfolyam tárgya pedig az, amit megeszünk. Búza, napraforgó, paprika, paradicsom, tojás, csirke, sertés, marha, olívabogyó.

Mindezen szekvenciák akkurátusan egymásmellé pakolva. Nem mértem le, de erős a gyanúm, hogy minden snitt másodpercre azonos hosszúságú. A képek úgy zakatolnak, mint a sertés-, tojás, csirkegyártó futószalag a képeken, a lehető legnagyobb tárgyilagosság jegyében és mindenféle asszociatív mögöttes tartalom kiküszöbölésével. A néző azt kezd az egésszel, amit a képek és zajok benne előhoznak. Ha elszörnyed, hogy mit is eszünk, hát elszörnyed, bár ebből fakadóan éhen halni nyilván nem fog ezután sem. Ha nagy összefüggésekre jön rá, hát arra jön rá. Ha már neveltetéséből, származásából fakadóan tudja, hogyan zajlik ez az etetés-dolog, gyönyörködik a képekben. Nikolaus Geyrhalter érdekes, unikális filmje jó és tanulságos választás lehet a mókuskerékből kidöccenni vágyó városiaknak, a falvakban pedig már úgysincs mozi...

www.port.hu/mindennapi_kenyerunk_unser_taglich_brot/pls/fi/films.film_page

Kis túlzással, és főleg így karácsony felé olyan érzése van az embernek, hogy legalább annyi animációs film készül mint élőszereplős. Nyilván nem, de ilyenkor a forgalmazók kedvezni akarnak az ifjabb nemzedékek ízlésének, ezzel egyetemben ők is szeretnének minél nagyobb összeget kicsenni a szülők pénztárcájából, így amerre nézünk, animációt látunk. Az ifjabb nemzedék elsősorban erre kattan, köszönhetően talán az egyre szélesebb körben alkalmazott elektronikus bébiszitternek, a televíziónak, ezen belül is pedig a rajzfilmcsatornáknak. Franklin, a kis teknősfiú történetei elsősorban ezeken a csatornákon jutottak el csemetéink érdeklődési körébe, másodsorban persze a járulékos könyvkiadásokban is. Paulette Bourgeois történetei világszerte hódították meg a gyermekeket, melyekhez Brenda Clark rajzolt édes figurákat. Ezek egyikéből, a Franklin és a Teknős-tó kincse címűből készített egész estés rajzanimációt Dominique Monfery.

A kanadai francia Monfery a helyi Disney-csapatban szerezte rajzfilmes ismereteit, részt vett több Oscar-díjra jelölt produkcióban is, így talán nem meglepő, hogy a Franklin... is ennek a hagyományosabb iskoláját követi, nem pedig a divatos 3D-s, felnőtt közönségnek szánt utalásokkal telezsúfolt családi mozikét. Ott vagyunk közvetlenül Micimackó szomszédságában, két lépésnyire a Százholdas pagonytól. Itt is állatok vannak animálva, azaz lélekkel megtöltve, csak éppen itt a főszereplők teknősök, akik békésen élnek szomszédaikkal, az erdős-zsombékos vidék állataival, a hóddal, a csigával a mackóval, kis varjúval és a többiekkel. A Franklin mesék egy-egy kalandját jelentik a kis teknősfiúnak, amelynek átélésében mindig tanul valami fontos EMBERIT, amitől jobb lesz. Talán kevesebb szellemmel elmesélve, mint azt tette volt A.A. Milne (és főleg Karinthy Frigyes, mint fordító!) a szomszédban, de a célközönség még úgysem fogja észrevenni az efféle nüánsznyi különbségeket.

Egyszóval egy kedves kis Micimackó-parafrázissal van dolgunk, így a gyermekeik lelki épségéért jobban aggódó szülők is nyugodt szívvel elvihetik csemetéiket, nem lesz semmi modern, elvont vagy aberrált, mint azt sok "tilos" rajzfilmcsatornán látni. Szép, kerekded, édes figurák bájos bumfordisággal bukdácsolnak át az élet amúgy olyan komoly kérdésein, mint az igazmondás, a hűség vagy a halál, de úgy, hogy abban garantáltan nem lesz semmi, amely káros (kóros) irányba mozdítaná a tiszta gyermeki lelkeket.

Ez egyben azt is jelenti, hogy az efféle történetmesélés idősebb, "fertőzöttebb" korúaknak már valószínűleg lagymatagnak fog tűnni. Szerény jóslatom szerint 9-10 évesek már lekicsinylő mosollyal fogják nyugtázni a tuti nyerőnek hitt ajánlatunkat, miszerint:
- Nézzük meg a Franklint!
- De Apu/Anyu, az dedósoknak való!
4-6 évesek viszont valószínűleg szívükbe fogják zárni a kis teknősfiú nagy mozifilmjét éppúgy, mint a rajzfilmcsatornás részeket, illetve a könyveket. Jó választás lehet a film amolyan békebeli vasárnap délelőtti matinéhoz is, neveljünk így majdani mozirajongó honpolgárokat! - felkiáltással.

www.port.hu/franklin,_a_teknos_franklin_et_le_tresor_du_lac/pls/fi/films.film_page

Amikor 2004 nyarán Woody Allen Londonba költözött, hogy leforgassa aktuális filmjét, a Match Pointot, sokan, még a rajongói is pillanatnyi hóbortnak gondolták e kiruccanást. Hogy Woody Allen mennyire szuverén egyéniség, mi sem bizonyítja jobban, hogy azóta már zsinórban a harmadik filmjét forgatja a brit fővárosban. Alighogy New York díszpolgára lett, faképnél is hagyta addigi életműve fő ihletőjét? Magyarázatul szolgálhat erre egyik idevágó aranyköpése: "Soha nem lennék olyan klubnak a tagja, amelyik engem is felvenne tagjai sorába!"

Ráadásul nem mozog idegenül London utcáin sem. Bár, új filmjének főszereplői éppen úgy, olyan intenzitással, egymás szavába vágva vitatják meg életüket a vacsoraasztalnál, mintha a megszokott brooklyni zsidó családot látnák, holott igazi, tősgyökeres angol család osztja egymást. Azonban a jiddis kifejezésekkel kevert értelmiségi amerikai-angol helyett természetesen vaskos cockney akcentussal. Ennek megfelelő a szereplőválogatás is, a Woody Allen-filmeknél megszokott sztárparádét most az angol Ewan McGregor és az ír Colin Farrel jelenti, akik séróból nyomják az ízes "tájangolt". Hozzájuk csatlakozik még egy sor kevésbé ismert, de semmivel sem jelentéktelenebb tehetségű, szintén anyanyelvi brit színész. Mindig megteszem, így most is felhívom az angolul tanulók figyelmét az "angol" angol kiejtésére és a tipikus szórendre, szófordulatokra, amelyek olykor sokban különböznek az általánosan ismert és elfogadott "globális" angoltól. E filmben is ezt élvezhetjük, természetesen csak a feliratos verzióban.

Tehát Woody Allen, úgy tűnik, véglegesen elhagyta Manhattant, de egy kicsit elhagyta speciális, csak rá jellemző humorát is. E filmben már szó sincs nervőz, szorongó értelmiségiek sziszifuszi erőfeszítéséről annak megfejtése érdekében, hogy vajon mi is az a szex. A Kasszandra álma úgy kezdődik, mint egy normál melodráma. Két fiatalember megvásárol egy bájos vitorlásjachtot, a Kasszandra álmát. Terry (Colin Farrel) és Ian (Ewan McGregor) rögtön ki is hajóznak, mintegy megmutatva a nézőknek, ez az, mire mindig vágytak. Aztán kiderül, hogy Terry gyakorlatilag idült alkoholista és szerencsejáték-függő, Ian pedig hazudozással és kölcsönkocsiban való villogással bonyolítja hódításait, mígnem találkozik a szerelemmel, egy színésznő személyében. Ian nem hazudhat tovább, Terrynek pedig saját és családja érdekében kell más utat választania. Kapóra jön a gazdag amerikai nagybácsi látogatása, aki látszólag segíteni is hajlandó a fiúkon. Azonban neki is van egy kérése...

Tán ennyiből is látszik, nem az a tipikus Woody Allen-vígjáték, bár néha találkozunk a fokozatosan bonyolódó szituációban az ismert (és elvárt) szellemes riposztokkal, haladva a végkifejlet felé egyre inkább látjuk, itt valami másról van szó. Sehol sincsenek "Woody Allenes effektek", nem is vígjátékot nézünk, talán valami krimibe hajló, enyhén moralizáló drámát, egy újabb tanulságos emberi történetet, egy újabb szócikket Woody Allen "Emberi Gyarlóságok Enciklopédiájából", valahonnan az 'addig jár a korsó a kútra' és az 'aki másnak vermet ás' közül.

A helyszín- és fazonváltoztatáshoz zeneszerzőváltás is társult, a Woody Allen-filmek megszokott és védjegyé vált szvinges jazzkísérete is, legalábbis egyelőre, a múlté. Az új zeneszerző egy alig ismert név, Philip Glass. Ez vicc akart lenni, persze, mindenesetre meglepetéssel láttam a burjánzó, fortyogó hangfüzérek és dallamgejzírek mesterének nevét, de munkája nem vált le a filmről. A máshonnan már unalomig ismert zene kiválóan betöltötte a hangulatfestő- és feszültségfokozó szerepét, pontosan annyi volt, amennyi kellett, sem több, se kevesebb.

A filmet fényképező Zsigmond Vilmos nevét viszont már olvashattuk Woody Allen-opuszon, itt is megmutatja a magyar származású, Oscar-díjas operatőr, hogy nemcsak a nagyszabású látványos tablóképek, hanem az intim, fojtott hangulatú közelik, szekond plánok mestere is.

A filmet író/rendező Woody Allen ismét bizonyítja, hogy az egyik legkiválóbb forgatókönyvíró. Egy balett-táncos biztonságával ugrál a közhely "pocsolyái" között, anélkül, hogy besározódna. Szerkesztési elve, miszerint nem a lényeg a lényeg, hanem az addig vezető út, becsülendő, sőt filozofikus. Mindig ott vág, ahol ha egyetlen másodperccel is többet mutatna, pornográfia lenne. De így nem az, hanem amit elvárunk: egy értelmesen, néha szellemesen elmesélt emberi történet.

www.port.hu/kasszandra_alma_cassandra%27s_dream/pls/fi/films.film_page

A 2007-es Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáját hozta el ez a román film, meglepetésre, de nem érdemtelenül. Látatlanban az gondolná az ember, hogy nyilván valami őszinte múltfeltáró, történelemtisztázó alkotás lehet, rátekintve Románia geopolitikai helyzetére; esetleg valami megkapó emberi sorsdrámát bemutató művészfilm nyerte el a rangos elismerést sok más, sokkal esélyesebbnek tartott mű elől. Természetesen nem erről van szó, pontosabban picit erről mindről van szó, és még...

Minimalista eszközökkel operáló, sűrű, drámai erejű film Christian Mungiu alkotása, amely egy megesett egyetemista lány illegális abortuszának története, s mint ilyen, megrendítő sorstragédia. Ám Mungiu koncepciója, miszerint ez a film egy része egy nagyobb filmprojektnek, amelynek célja bemutatni a romániai kommunizmus szubjektív történetét, magában hordozza a múltfeltáró funkciót is, de mindezek mellett súlyos, komoly etikai, sőt vallási és filozófiai kérdéseket is felvet. 1966-tól Romániában törvény tiltotta a terhességmegszakítást, amelynek célja nem titkoltan a román nép létszámának felduzzasztása volt. Ez azzal járt, hogy néhány év alatt megtöbbszöröződtek a születések, olyan mértékben, hogy például hiány lépett fel keresztnévből. A túlszabályzó hatású törvény, szinte természetesen, éppen az ellenkező hatást váltotta ki, a román nők elkezdték illegális módon megszakítani nem várt, nem vállalt terhességüket. Bizonyos források szerint a kommunizmus végéig több mint félmillió nő halt meg emiatt, azóta viszont a legalizált évi egymillió abortusz miatt a románok messze Európa-elsők lettek. A román nők ma egyféle fogamzásgátlóként használják az abortuszt.

Ez a román történeti háttere a filmnek, amelynek problematikáját nyilván itthon is, külföldön is sokan és sokat fogják vitatni, ismerve például a római katolikus egyház merev abortuszellenességét. Mungiu minimalista eszközkezelésével, a lehető legtermészetesebb színészvezetéssel, a szinte dokumentarista narrációval, cselekményszervezéssel nem akar állást foglalni, ő pusztán realista módon felveti és megmutatja a film problematikáját, annak a lehető leghitelesebb környezetével, társadalmi viszonyaival egyetemben. Egy helyütt azt nyilatkozta a rendező, hogy munkásságára a legnagyobb hatással az olasz neorealisták, ezen belül főleg De Sica voltak, bizonyíték e film is, Mungiu jó tanuló és De Sica se tiltakozna ez ellen.

A szemmel láthatóan kicsi költségvetésből készült film ékes példája annak, hogy egy adott kor atmoszférájának megteremtése nem feltétlenül pénz kérdése. Egy találó szituáció, amit a színészek pontos kor- és emberismerettel oldanak meg, egy jó helyszínválasztás (bár lepukkant külvárosi szcénát találni nem nehéz a mai Romániában, de nálunk se) képes teljes illúzióját adni a 80-as évek közepének. A burjánzó korrupció, az ezzel szorosan összefonódó seftelés, amikor egy csomag Kenttel, egy Palmolive testápolóval, egy Amo szappannal mindent, akár olyan életbe vágó kérdéseket, mint az abortusz, el lehet intézni, közben mindenkiben ott az állandó gyanakvás. Rebbenő tekintetek, gyors mozdulatok. Ritkán látni hivatásos színészeket olyan hiteles erővel játszani, mint e filmben. Az illegális magzatelhajtó Bebe úr kopott Dacián érkezik, műszerei egy műbőr aktatáskában. Kinézete egy seftes teherautósofőr és egy szabadnapos bányász keveréke. Úgy alkudozik Gabita magzatának életére/halálára, mintha két karton cigaretta, vagy egy doboz szappan lenne. "3000 lej, bolondnak nézel te kurva? - Akkor legyen 3500..." Vlad Ivanov Bebe úr figurája kíméletlenül brutális és valódi. De hasonlóan briliáns a két lány is, Annamaria Marinca aggódó, de mindent többé-kevésbé ügyesen elrendező Ottiliája, és Laura Vasiliu ijedt, de sorsába mégis szenvtelenül beletörődő Gabitája.

Mi sem jellemzőbb, hogy szinte az Arany Pálma elnyerésével egy pillanatban már plágium vádjával (Dan Mihu egy HBO-pályázaton nyert hasonló témában díjat forgatókönyvével, ahol a zsűriben tag volt Mungiu is...) illették a rendezőt, lopta a film témáját, ez ha mást nem is, de bizonyítja a téma súlyát, valóságát. A többi a bíróság és a vádló dolga. Mi csendben jegyezzük meg, hogy Erdőss Pál Adj király katonát! című 1982-es, szintén díjazott dokumentum-játékfilmje is hasonló témakört (is) érintett, ráadásul hasonló látásmóddal és hasonló hangvételben, de ez, ezek semmit nem vonnak le Cristian Mungiu filmjének értékéből. Van, amiről nem lehet eleget beszélni...

www.port.hu/4_honap,_3_het,_2_nap_4_luni,_3_saptamani_si_2_zile4_months,_3_weeks_and_2_days/pls/fi/films.film_page

Amikor 1986-ban Grabowski, a szuperegér leállította Macskafogót, a gigászi gépkutyát, még senki sem sejtette, hogy lesz folytatása a történetnek. A gonosz, vérszomjas macskák elnyerték méltó büntetésüket, ezentúl vegetáriánus bűbájlényekként csak új gazdáik, az egerek kényére-kedvére élnek, az egerek pedig gondtalanul tespednek a megteremtett gondtalan, jóléti társadalomban. Mi, embernézők, akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy a mi életünk lehet másmilyen is, így örültünk annak, hogy legalább a filmen, az egereknek sikerült.

Néhány év múlva aztán, többé-kevésbé váratlanul, sikerült nekünk is elhajtani a gonoszokat, ám kicsit később arra is rájöttünk, a jóléti társadalom is lehet rossz. Vagy legalábbis, valakinek mindig rossz, érezzék magukat benne jól akár milliónyian is. Aztán azt is megtapasztalhattuk, ha egyszer jó volt valami, akkor azt annyiszor nyomják le a torkunkon, míg rossz nem lesz, csak azért, mert azt mondják: nekünk ez így jó. Mert nekik így jó.

Kicsit félve vártuk tehát a nagy magyar rajzfilmlegendák folytatásait, amelyekből több is készül párhuzamosan. Felreppentek hírek, jók is, de főleg rosszak. Az mindenesetre jó, hogy készülnek... A Macskafogó 2-ről viszonylag kevés hír jelent meg, nagyjából annyi, hogy készül, és azok készítik, akik az első részt is. Ternovszky Béla és Nepp József az első résszel nagyot dobtak, itt mindenképpen kijár a kultfilm jelző, hiszen azóta legyen szó DVD-kiadásról, tévévetítésről, a siker garantált. Generációk idézik röhögve a rajzfilm benyögéseit, a főhős, Grabowski egy sorban van olyan nemzetközi hősökkel, mint Super-, Bat- és Spidermen, de a gonosz Fritz Teufel is van olyan gonosz, mint Darth Vader és Sylar együttvéve. Egyszóval, Ternovszkyék világkompatibilis művet alkottak, amelyet tán nem véletlenül jelöltek Oscar-díjra is.

Magasan a mérce, így kicsit csalódással és némi ásítozással nyugtázzuk, a második rész bizony kissé lanyhán indul. Persze, az is lehet, hogy elszoktunk a kétdimenziótól (dehogy szoktunk, az ámulva bámult Hayao Miyazaki is kétdimenzióban dolgozik), vagy csak a kezdés túl korai? Mindenesetre új főszereplő van, Stanley, a vagány oknyomozó riporter. Éppen a dzsungelben bóklászik, célja szerint felkutatná Livingstone-t, az eltűnt kutatót (Stanley és Livingstone híres Afrika-kutatók voltak a valóságban is, persze, emberként), akit meg is talál, de ennek történetnek Livingstone viccesen véget vet. Így Stanley továbbkóborol, hogy rábukkanjon egy (egér)civilizáción kívüli, hagyományosan vérszomjas macskakolóniára, ezzel megteremtve a folytatás drámai alapszituációját. Újra van lehetőség a macska-egér harcra, ugye...

Ettől kezdve beindul a film, sorban ismerjük meg az új karaktereket, Torzont, a dzsungellakó borzot, a korlátolt despota Főnököt, a vérmacskák vezetőjét, Miókát, a sámánt és magát a sátán macskáját. Ők most az első vonal, míg az első rész hőseit az alkotók hátravonták a második vonalba. Peregnek az események most már, majdnem úgy, mint az első részben. Beindulnak a sziporkák is, néha már a zseniális Romhányit idézik a szójátékok, tán nem véletlenül, mind Ternovszky, mind Nepp egyaránt sokat dolgoztak vele, így szelleme méltán, és ami a lényeg, méltón van megidézve. Ezek a szóviccek, sziporkák a film legnagyobb érdemei, muszáj legalább egyet megosztanom (nem szó szerint):
Én maradtam egyedül élve borz az alomból - panaszolja Torzon.
Ó, borzalom! - szörnyülködik Stanley...
Na efféléből jut majd' minden percre, csak figyelni kell. Az elvárt minőségű szinkron meg is tesz mindent ezért, a legnagyobb magyar színészeink adják a figurák hangját, kiválóan: Rudolf Péter, Dörner, Reviczky, Usztics, Grabowsi természetesen Sinkó László, Teufel Benedek Miklós, nem sorolom a többit, nincs köztük gyenge teljesítmény. A figurák szinte vonalra olyanok, mint az első részben, a háttér azonban sokkal aprólékosabb kidolgozást kapott, sőt néhol, pl. az "akciójeleneteknél" láthatunk 3D animációt is, igaz, "visszabutítva" 2D-re. Ez utóbbiak már a jelenkor szavai, stílusa.

Összességében nézve, a Macskafogó 2 konzervatív, hagyományos eszközökkel operáló síkrajzfilm, amely a belezsúfolt verbális poénrengeteg és az itt hely híján nem ragozott képi viccözön miatt, a kezdeti ritmustalanság ellenére is méltó folytatása a kultikus első résznek.

www.port.hu/macskafogo_2._-_a_satan_macskaja_macskafogo_2._-_a_satan_macskaja/pls/fi/films.film_page

"Nekem a Balaton a Riviéra" S.Nagy István, ha nem alkotott volna annyi mást, ezzel az egy sorral is beírná a nevét a Nagy Könyvbe, hiszen ezzel a néhány szóval több generáció nyári problémahalmazát fogta meg, frappáns tömörséggel. Nekünk, magyaroknak, cseheknek, lengyeleknek és kelet-németeknek valóban a Riviéra volt a Balaton, de sok osztrák, svájci, olasz és nyugat-német is szívesen töltötte a nyarának egy részét a "magyar tengeren". Balaton mindig egy kis vidám, színes folt volt a vasfüggöny innenső, zordabbik oldalán, ennek állít emléket, ezt idézi meg Papp Gábor Zsigmond legújabb retró-filmje.

A rendező 1998-ban nagyon beletrafált az éppen akkor csúcsosodó divathullámba, a retróba, így történhetett, hogy a korabeli reklámfilmekből, híradórészletekből és privát szuper 8-as filmfelvételekből szerkesztett Budapest Retró című filmje dokumentumfilmtől messze nem remélt nézőszámot hozott a mozikban és jól teljesített a DVD eladásokban is. Sőt, bizonyos körökben egyenesen kultuszfilmként kezdték emlegetni. Hasonlóan szerepelt a folytatás is, a Budapest Retró II. meglepetésként ható címmel, így kipipálva Magyarország első számú turistaattrakcióját, a fővárost, elérkeztünk a következőhöz: a Balatonhoz.

Papp Gábor Zsigmond egyáltalán nem tekinthető kísérletező kedvű filmesnek, ám ez az ő esetében egyáltalán nem baj. Alkalmazzuk most a "Járt utat a járatlanért el ne hagyd" örökbecsű népi közhelyét, PGZS új filmje éppen olyan, mint az ezt megelőző két retrófilm: bájos, szellemes és szórakoztató. Nyilván ez is épp oly sikeres lesz, mint a előzők, így nincs is ok változtatásra. Az első budapesti rész szerkesztési elveihez hasonlóan most is öt fejezetből áll a film: az első a balatoni üdülők, aztán a balatoni táborok, a balatoni turizmus, a balatoni sport és végül a balatoni rendezvények.

Míg azonban a Budapest Retró I. és II. erejét csupán az archív képek és az eredeti narráció mai szemmel nézett, mai füllel hallgatott ósdi bája, az általuk közölt információk, a hozzájuk társított vendégszövegek olykor meghökkentő, olykor már-már mulatságos volta adta, addig a Balaton Retró már a magyarázó, értelmező kommentár eszközével is operál. Máté Gábor és Vallai Péter által tolmácsolt gunyoros, de tárgyszerű megjegyzések teszik helyére a fejünkben azt, amit látunk. Valószínűleg nem mindenki számára egyértelmű például, hogy miért nőhetett a Balatonon nyaralók létszáma az 1949-es 86 ezerről 1959-re 800 (!) ezerre, tehát tízszeresére és a hetvenes évekre még sokkal tovább. Hogy hogyan üdülhetett '69-ben éjszakánként a dolgozó 6, azaz hat forintért Lellén. Hogyan válhatott a balatoni lángossütő erről lenézett, arról irigyelt figurája szociológiai terminussá és mit okozhatott a virágzó szocializmus zsenge munkáselméiben a decens nyugati "értelmetlen fényűzés" látványa a siófoki korzón... Hogyan festett a szocreál Moszkvics mellett parkoló New York-i rendszámú, vadonatúj "autócsoda"...

Fene tudja, mi volt a jó a hideg lángos-meleg sör által táplált KGST-Riviérában... (Talán az, hogy akik megélték, akkor voltak fiatalok?) Mond-e valamit a mai tizen-huszonéveseknek az, milyen rohadni órákig a tűző napon az Osztapenkónál (ki/mi is volt az?) egy jó stoppra várva? Milyen volt a heringdobozszerűen tömött strandon bronzolajszagú emberi testek közt ugrálni, aztán a két legcsinosabb fürdőruha közé lehuppanni? Premier előtti vetítésen látni a Kutya éji dalát '83-ban (vagy még '82-ben?) a fonyódi moziban, majd kinn beszélgetni a filmről/megérezni valamit a szabadságból a mólón a hófehér öltönyös, hófehér kalapos, piros pöttyös nyakkendőt viselő Bódy Gáborral, miután a mozi mindenható gépésze kirúgott minket? Száz forintot találni a tihanyi nyilvános WC-ben, amikor kettőnk zsebében összesen volt 9 forint? Elmerülni egy irdatlan német lány puha testében a nyakig érő langymeleg boglári strandon?

Eh, nosztalgia. Azok a régi szép idők, bruhahaha. De aki nem emlékszik, az nem is élt. Ne várjon tehát az olvasó objektív kritikát, aki tudja, miről beszélek, s miről beszél e film, az úgyis tudja, aki pedig nem, az meg fogja tudni, mert meg fogja nézni.

www.port.hu/balaton_retro_balaton_retro/pls/fi/films.film_page

Nomes est omen, a Halálos temetés című filmet rendező Frank Oz valóban a csodák csodájával kezdte pályáját. Hiszen mi más, mint csoda élettelen bábukat úgy életre kelteni, hogy élő gyerekek és felnőttek váljanak rajongóikká. A Muppet Show-ban kezdő Frank Oznak köszönhetjük Yodát, a Star Wars-saga egyik legnagyobb hatású figuráját, amely már több mint 900 évet megélt életével maga is egy csoda, de csoda az is, hogy ő képezte ki sok száz év összes jedilovagját, mindezt az ő nagyjából fél méteres termetével. Yoda megteremtésével Frank Oz már biztosította állandó helyét Hollywood csillagos egén, de a termékeny alkotóenergia nem nyugszik. Rendezői debütálása a magyar köztévé egyik eldugott műsorsávjában nemrégiben is vetített Sötét kristály című fantasy-animációval kezdődött - megint a csodák világa! -, majd olyan, már élőszereplős sikerekkel folytatódott, mint a Rémségek kicsiny boltja, a Riviéra vadorzói vagy az Isten nem ver Bobbal, Bill Murray és Steve Martin sajátos algoritmusú főszereplővariációival.

Csoda, hogy eme meglehetősen bornírt humorú vígjátékok alapján a fekete komédiák mestereként kezdik aposztrofálni Frank Ozt? Nem hát, így nem csoda az sem, hogy 63 éves korában, bátran szembekacsintva a még messze, a dombok mögött járó, de határozottan vele szembekerekező Halállal, egy új fekete komédiát rendez. A Halálos temetésben Oz kirándulást tesz egy nagy hagyományokkal rendelkező kultúrába, az angol fekete humorba. Hiába beszélnek angolul az USÁ-ban és Angliában egyaránt, azt hiszem, a szinte megyénként pontosan körülrajzolható angol tájszólást sem értik bizonyos Közép-Nyugati államokban, nemhogy a humorukat vegyék. (Persze, a Sussex grófságbéli Mr.Woodhouse is zavartan köszörülné torkát egy vaskosabb bronxi fekete szlenget hallgatva.) A forgatókönyvet jegyző Dean Craig saját elmondása szerint nagyapja temetésén tapasztalt élményeit írta meg fiatalos, modern ízekkel, de egyben betartva a klasszikus angol komédia szabályait. A magyar kritikus ehhez azt teszi még hozzá, hogy nyilván látta a dán Thomas Vinterberg brutális, de nagyszerű Születésnap című filmjét is, ami ugyan nem komédia, nem is ugyanaz a családi esemény, mégis dramaturgiai csúcspontjaiban nagyon hasonló történet. Talán az a legmegfelelőbb, ha úgy határozzuk meg a Halálos temetés koordinátarendszerét, mintegy ajánlásképpen, hogy az említett Születésnap, valamint a Mr.Bean-féle blődlik és a Fűbenjáró bűnhöz hasonló kisrealizmusba hajló életképszerű vígjátékok alkotnak egy háromszöget, melynek súlypontjában függ vizsgálatunk tárgya.

Craig briliáns forgatókönyve úgy feslik fel a filmben, mintha hagymát pucolnánk. Kezdetben szép, sima, makulátlan minden, de ahogy hámlanak lefelé a héjak, úgy szabadul fel minden, mi hagyma lényege. Gyűl a család a családfő felravatalozására, illedelmesen és fojtott hangon, mély tapintattal fordulnak egymáshoz... De a temetkezési vállalkozó már az elején elcseréli a holttesteket, a mocskos szájú idős, tolókocsis nagybácsi megjelenése sem biztat semmi jóval, de amikor a politoxikomán gyógyszerészhallgató unokaöcs laboratóriumából tévedésből a kísérleti stádiumban lévő hallucinogén drog kerül az egyszerű nyugtatósüvegbe - amire szükség lehet egy temetésen, ugye -, már tudni lehet, itt kő kövön nem fog maradni. Nem is marad. Az alkalomra való tekintettel 90%-ban suttogva előadott (!) komédia műfajhoz illő harsány színészi játékkal van elővezetve, közülük is kiemelendő Alan Tudyk szürreális arcjátéka. Ő az a vörös, aki...

A film ritmusa egy vulkán kitöréséhez hasonlatos. Szinte méla unalomban kezdődik, amely elszórt kuncogásban folytatódik, amelyet a film közepe táján már elszórt kurta nevetések színeznek, hogy aztán az aranymetszésben, a film csúcspontján elemi erővel törjön ki mindenkiből, fajra, vallásra, iskolázottságra és politikai beállítódásra való tekintet nélkül a felszabadító röhögés. Ez utóbbi feledteti az egy helyütt felbukkanó kakihumort, amit azért kár volt kipasszírozni. Ennek ellenére is vicces film, angolul tanulóknak a nyelvi sajátosságok miatt is kötelező, de amúgy meg mindenkire ráfér egy kis lazítás így az év vége előtt. Mindenesetre, üdítő színfolt lesz a film a ránk váró karácsonyi bájtengerben, a családidiznimozik között és rokonjárás után.

www.port.hu/halalos_temetes_death_at_a_funeral/pls/fi/films.film_page

Vicces, de a port.hu adatbázisa alapján három A falka című film létezik magyarításban. Ebből kettő (az 1977-es The Pack és a tavalyi The Breed) horror, míg jelen írás tárgya, a The Flock, idei, ropogós, friss release, thriller. Nyilván hordoz valami vészjósló, riasztó jelentésfelhangot a falka szó, ezért választják a fordítók ily gyakran. Az eredeti angol szerzők azért jobban különbséget tesznek falka és falka között.

Ez A falka nem vérszomjas kutyák hordája, mint a két másik esetben, hanem így nevezik FBI-szlengben a büntetett előéletűek azon csoportját, amelynek tagjairól joggal feltételezhető, hogy előbb-utóbb erőszakos szexuális jellegű bűncselekménybe bonyolódnak. Az ő megfigyelésükkel foglalkozik Errol Babbage ügynök, aki már túl van pályája csúcsán, ám ambíciói mit sem csökkentek. Sőt, Babbage ügynök szakmája gyakorlásában odáig ment, hogy sajátos módszereit főnökei sem nézik jó szemmel, a falka pedig egyenesen vonyítva menekül előle.

Babbage ügynök szerepében Richard Gerét, az ősz szívtiprót láthatjuk, aki bizony megöregedett. Nem a sajátos hajszíne miatt mondom ezt, már fiatal korában is ezzel hódította meg hölgyszívek millióit, egész figurája lett öregebb. Nem öreg, de öregebb. Szemében nem csillan már a bódító cinkos ártatlanság, egész alakja robusztusabb lett, egyszer fenyegetően felemeli öklét, amely majd' Bud Spenceri méretű. Színészi eszközeiben sem lett cizelláltabb, de ennek a figurának éppen ez kell. Babbage ügynök cinikus, kemény zsaru, aki ismeri az igazságszolgáltatás buktatóit, viszont hisz a saját igazában és érvényt is szerez neki. Ha kell, hát a bűnözőket is megrémítő módszerekkel. Ezt a figurát Clint Eastwood, Robert De Niro vagy Al Pacino gond nélkül hozta volna bármikor, ám a hajdani törékeny, enyhén feminin Richard Gerének meg kellett hozzá öregedni. Így viszont már el is hittem neki.

Nem új az öntörvényű, igazságosztó kemény zsaru figurája, ennek komoly hagyományai vannak az amerikai kultúrában. Visszavezethető ez a Vadnyugat törvényen kívüli időszakára, arra a korra, amelyben gyökerezik az USÁ-ban eltörölhetetlennek látszó fegyvertartási jog is. Minden szabad polgárnak joga van megvédeni a saját igazát. Miért ne tenné ezt abban az esetben is, ha éppen rendőr, és látja, a törvény keze lassan mozdul. Ezt tette Piszkos Harry meg a többi is, miért ne tenné ezt Babbage ügynök. Richard Gere ehhez a cinikus, kemény zsaru figurához a kifelé mutatott kép mögött feltételezhetően megbúvó zilált idegrendszert és a félelmet teszi hozzá.

Partnernője, akit Babbage módszereit megelégelő főnökei helyeztek nyakába, kezdetben riadtan figyeli az ügynök ténykedését, ahogy megpróbálja felderíteni az éppen soron következő brutális ügyet, később azonban rájön, nincs más mód. Claire Danes igyekvőn hozza a figurát, a gonosz szerepére kiszemelt Kadee Strickland azonban tíz perc alatt lejátsza őt a vászonról. Persze, szemet forgatva hörögni hatásosabb, mint Mr. Kisséöregedő Szívtiprónak asszisztálni.

A film Andrew Lau első angol nyelvű rendezése. A rendezőt a távol-keleti filmek kedvelői Wai Keung Lauként a Szigorúan piszkos ügyek című kultuszsorozat rendezőjeként, valamint Wong Kar-vai operatőreként (Csunking expressz) ismerhetik. A falkába átmentette a Szigorúan piszkos ügyek feszes és visszafogott stílusát, amely a thriller műfajához igencsak stimmel, ám akik valami igazi hongkongi vérfürdőt várnak, csalódniuk kell. Egy szexuális indíttatású darabolós bűncselekményekkel foglalkozó filmben persze nem lehet megúszni bizonyos képeket, Lau azonban ízléssel abszolválja ezt, nem bonyolódik semmilyen a szemet a vászonra ragasztó, ám esztétikailag felesleges vérfürdőbe.

A filmet a klasszikus angolszász thriller-hagyományok, a suspence alapján pörgeti fel a végső konfliktus megoldásáig, így ebben sem találunk semmilyen totális ázsiai overdose-t. Filmje azonban így minden erénye ellenére (tehát ezek miatt?) egy intelligens iparosmunka csupán, nézhető, de egyben felejthető mű, amely pl. a 8 mm, vagy a Dexter című sorozat után már az elvárt földbedöngölő hatást nem tudja kiváltani. Főleg, hogy a filmet nyitó inzert már a kezdetén földbe döngöl: "Amerikában minden második percben esik áldozatául egy gyermek vagy egy nő szexuális jellegű bűncselekményeknek".
Asanisimasa: 6/10

Giuseppe Tornatore, a talán legamerikaibb, leghollywoodiasabb hangú kortárs olasz filmrendező a két megelőző nagy siker (a Maléna, és az Óceánjáró zongorista...) után szakított a színes, szélesvásznú romantikus drámával, hogy egy igazi, amolyan pszichologizáló, intellektuális európai filmet készítsen. Az ismeretlen nem ismeretlen filmtípus az igényesebb európai filmrajongók számára, a két öreg kontinensbéli filmhatalom, a francia és az olasz bőven termelt efféle hangulatú, hangvételű filmeket a hetvenes évektől fogva. Ha műfajként szeretnénk definiálni e filmeket, akkor valahová a melankolikus művész-krimi és az intellektuális thriller közé kéne eljutnunk, én azonban megelégednék a két szélső koordináta hozzávetőleges meghatározásával. Annyit még talán hozzátehetünk, hogy az origó valahol Antonioni és Lelouch környékén lehet.

Azért is e bizonytalanság, mert nem tiszta műfajról van szó, különböző stíluselemek elegyednek össze; nem krimi, hiszen nincs detektív, aki kiderít mindent, nem thriller, mert nem a néző borzongatása a cél, a főhős személyisége, cselekedeteinek ok-okozati összefüggései is túlságosan összetettek egy szimpla műfaji filmhez. Azonban a film mégis tele van például a modern thrillerekre jellemző villanásszerű snittekkel, van bőven brutalitás és szex is, bár sohasem direktben ábrázolva; van gyilkos és van áldozat, mégse krimi.

A film alapszituációja valóságos, tényszerű. A Szovjetunió felbomlása és a kelet-európai országok felszabadulása folytán a jobb, gazdagabb élet iránt vágyók milliói indultak a módosabb, vagy annak hitt nyugat-európai országok felé. Túlnyomó többségükre a vágyott tejjel-mézzel folyó Kánaán helyett csupán megalázó rabszolgasors várt. Az ismeretlen című film főszereplője, Irena is valószínűleg komoly tervekkel érkezett Olaszországba, mégis egy brutális és gátlástalan strici kezei közé került, aki embertelen módon használta ki a lányt. Irenának azonban volt mersze kezébe venni sorsának alakítását, kiválóan megtanult olaszul, a munkájára sohasem volt panasz, az élete azonban... kiderül a filmből.

Tornatore persze nem általánosít, nem akar a kelet-európai vendégmunkások sanyarú sorsáról készíteni dokumentarista látleletet, Irena kelet-európai identitása csupán apropó ahhoz, hogy egy ismeretlen figurát csempésszen egy zárt közösségbe, s ez, mint tudjuk, kitűnő drámai alap. A rendezőt Irena alakjában elsősorban a női lélek és az anyai ösztön megnyilvánulásai érdeklik, ennek vizsgálata érdekében kacifántos életpályát kanyarít Irenának. Az, hogy ez akár a valóságban is megtörténhet, csupán a film hiteléül szolgál. Irenát az érzéki arcú Kseniya Rappoport alakítja ukrános(nak hitt) visszafogottsággal, ám egy olaszul nem tudónak kristálytiszta olasznak tűnő hangon. Egyáltalán, a sűrű göndör gesztenyebarna fürtöket viselő nő nem tűnik ukránnak, ez az egyik botlás a filmben, meglátják, van dramaturgiai jelentősége a hajzatnak. A másik botlás egy túlzott időugrás a film végén. Azonban egyik sem akkora hiba, hogy lehúzná a filmet.

Tornatore saját forgatókönyvét lapozgatva biztos kézzel és biztos ízléssel tárja elénk Irena keserű történetét. A cselekmény csavarintásai folyamatosan fenntartják a nézői kíváncsiságot, az ügyes időkezelés következtében nem marad egyetlen elvarratlan szál sem. Két izgalmas figura körül bonyolódik Irena élete: kis Tea, akit Clara Dossena játszik bűbájosan, valamint a híres Polip című tévésorozat Cattani felügyelőjeként megismert Michéle Placido, aki a Rozsda nevű stricit alakítja, gond nélkül hitetve el annak megdöbbentő brutalitását. A film zenéjét Tornatore állandó társa, a világ egyik legismertebb filmzeneszerzője, Ennio Morricone írta, amely ez alkalommal mentes a Morricone-zenéken olykor elhatalmasodó édeskés mélabú giccsétől. A zene a Maestro régebbi méltán sokat idézett pillanatait idézi: a vonósok zaklatott, mégis diszkrét staccatói vagy ha kell, lágyan a képek mögé kúszó "pasztell" hullámai érzékletesen támasztják meg a film hangulatait. Maga a film azonban akár zene nélkül is izgalmas, majdnem hibátlan alkotás, az igényesebb filmeket kedvelők legnagyobb örömére.

www.port.hu/az_ismeretlen_la_sconosciuta/pls/fi/films.film_page

Az utóbbi évtizedben a dán film, mintegy intézményesen (értsd: a komoly dán kormányzati támogatottságnak is köszönhetően), az európai művészfilm egyik legfontosabb reprezentánsává vált. Lars Von Trier-féle Dogma ugyan kifulladni látszik, a Mester is inkább valamiféle mozgóképes teatralitással kísérletezik inkább, mint a lelki folyamatok lehető legridegebb és valósághűbb dokumentációjával; a többiek is másfele keresgélnek, jobbára a skandináv világban komoly hagyományokkal rendelkező (bergmani) pszichologizáló filmhez találnak vissza. Érdekes az viszont, hogy a dán közönség kitart a dán film mellett ebben a "változó korban" is, köszönhetően talán annak, hogy rendezőtől, műfajtól, stílustól függetlenül, viszonylag egyenletesen jó, amolyan megbízható skandináv színvonalon készülnek ezek a filmek. A közönség ugyanúgy jár Per Fly vagy Jesper Nielsen filmjeire, mint a nagy sztár Lars Von Trierére. Vagy néha még jobban is... (Bezzeg nálunk - vakarja a fejét a honi filmművészet elkötelezett rajongójaként a kritikus.)

Ole Christian Madsen szintén az elébb említett társaságba tartozik, mind közönség, mind szakmai elismertség tekintetében. Első játékfilmje, a Pizzakirály díjesőt hozott megejtő etno-szociál-kisrealizmusával, második filmjével (érthetetlenül, bár nagyon szimpatikusan) azonban nem ezt az utat folytatta, hanem a párkapcsolatok mélypszichológiájába ásta be magát. Az örök szerelem című film ugyanúgy a jóléti társadalom kifelé mutatott bűbáj mosolya mögött megbúvó kietlen lelki és érzelmi sivárságot kutatja és próbálja feltárni, mint azt a Dogma-filmek java is tette (Az örök szerelem alcíme is ez: Dogma), ám mentesen annak jó szándékkal és indokkal kitalált, de idővel gesztussá, manírrá vált formalizmusa nélkül.

Az ezekben látott, díjakkal is jutalmazott, lélektani hitelességű színészi alakításokat láthatjuk Madsen új, 2006-os filmjében, a Prágai történetben is, hiszen a két főszereplő ugyanaz mindkét filmben: Stine Stengade és Mads Mikkelsen. A Prágai történetben is egy negyven körüli házaspár lelki életét, pontosabban annak hiányát elemzi Madsen, mint előző filmjében, azonban most a párt kiszakítja a jóléti dán társadalom biztos egzisztenciájú értelmiségi közegéből, Prágába viszi őket, a skandináv életstílustól tökéletesen idegen kultúrájú, sajátos hangulatú városba. A megszokott mindennapjaiktól ide, ebbe a (számukra legalábbis) fura városba való elszakadás adja meg a végső billentést annak a bizonyos bilinek.

A pár Christoffer, a férfi (az érdekes arcú Mikkelsen újabb intenzív alakítása) apja temetésének elintézésére érkezett a városba, ahol az apa életének utolsó éveit élte. A precíz skandináv életstílushoz szokott Cristoffer és felesége, Maja, egy különös prágai ügyvéd segítségével próbálja lerendezni az ügyeket, amelyek kisebb döccenőkkel ugyan, de haladnak is a végső kiteljesedés felé, amely azonban nem az lesz, amit mindenki vár. A furcsa városban furcsa dolgok derülnek ki, senki nem menekülhet előlük a munkába, vagy más sürgősségbe, nincs mese, a dolgokkal itt és most kell szembenézni. Szembe kell nézni velük, ez viszont nem mindig kellemes.

A pár frontális érzelmi egymásnak feszülését már-már bergmani szenvtelen dinamikával ábrázolja Madsen, ám a feszültséget olykor meglepően humoros jelenetekkel akasztja meg, amelyek forrása a nyelvi-kulturális közeg különbözőségéből fakad, de ez sem a film könnyed szórakoztatás felé hangolását, hanem a pár elidegenedettségének fokozását szolgálja. A Prágai történet egy történet, amely Prágában játszódik, amelyben az ódon város nemcsak mint bájosan romantikus háttér, hanem mint történetszervező tényező is szerepel, de nem róla szól. Címszereplő, de nem főszereplő. Ettől függetlenül a hazai Prága-rajongók is találhatnak érdekeset e filmben, főleg, ha negyven körüli, értelmiségi párok, hiszen Ole Christian Maden filmje olyan általános és jellemző problémákat taglal, amelyek érvényesek lehetnek rájuk is.

Jó kis film ez, nem olyan gyomorba-vágós, mint amilyeneket az utóbbi időben a dánoktól megszoktunk, de mindenképpen figyelemreméltó alkotás. Kicsit hűvös, kicsit melankolikus, olyan tipikusan skandináv művészfilm.

U.i.: A filmet télen forgatták, tavasszal-ősszel azért egészen más Prága!

Asanisimasa: 7/10

Merész húzás a forgalmazótól a mai nem éppen virulens piaci helyzetben moziba vinni egy olyan filmet, amelyet az egyik fizetős filmcsatorna már műsorra tűzött. Ha hozzávesszük, hogy a művet a nem éppen a jelentős filmgyártásáról ismert Hollandiában forgatták, nyilván többen hitetlenkedve csóválják fejüket. De hát szeretjük mi az őrültséget, ezért riszpekt neki! Virágozzon ezer virág...
Tehát, témára. Felénk is érvényes kérdés, mit tegyen egy olyan filmes, aki olyan országba születik, ahol nem a filmgyártás az elsődlegesen támogatott tevékenység? Nyilván nem vág nagy költségvetésű akciókatasztrófascifibe, nem akarja a Földet megmentetni méregdrága gázsijú világsztárokkal, de nem vág a mélynél is mélységesebben szántó, mindössze az esztéták számára megérthető nyelvezetű filmesszébe sem. Inkább keres egy egyszerű, de szépséges és örök érvényű történetet a szomszédból, amit ismer és amit ismernek a reménybeli nézői is.

A Rómeó és Júlia nagyjából ilyen, nyilván már Shakespeare bácsi is hallotta a történetet valamely korabeli sersátorban, annyira örök. Persze, amióta szerelem köti össze nőt a férfival, és amióta az ember tulajdonra, hatalomra vágy, választva ezzel a mellérendelés helyett az alá- s fölétagozódást, azóta él Rómeó és Júlia története. Mondjuk William volt az első, aki rendesen meg is írta. Khalid Boudou nem tudom, hányadik a sorban, jobbat ő sem tudott kitalálni, csupán hogy meghökkentő, szinte illogikus szituációba helyezte a jól ismert sztorit regényében, amely alapjául szolgált a Rántotthús című filmnek.

Mi mást mondanánk arra a srácra, aki nem kifejezetten előnyös származását figyelmen kívül hagyva, kiválóan bizonyítványával bejuthat az orvosegyetemre, irigylésre méltó pálya távlatai nyílnak meg, ám ő inkább egy étterembe megy dolgozni. A marokkói származású Nordip ilyen srác, választása teljesen kívül esik mindenféle logikán, de története senkit nem érdekelne, ha úgy folyna, mint az átlagos marokkói származású holland vendégmunkásoké. Ezért születnek műalkotások, hogy a megszokottban megmutassák nekünk a különöst, ezzel is érdekessé, tanulságossá téve a mindennapokat. A Rántotthús másik főszereplője sem átlagos, hiszen jó családból való úrilány létére nem átall beállni a családi szállodába pincérkedni (persze, a németalföldi puritán szellem!), és ki mást választana magának, mint a feketemosogatóban csellózó göndör hajú Nordipot. A továbbiakban azonban Mercutio, Tibald és társaik konkrét megfelelőjét már nem találjuk (csak ha nagyon elvonatkoztatunk), miképpen a vég sem lesz oly végzetes, mint eme írás elején említett klasszikusban, de a Rántotthús nem is tragédia, hanem komédia. Klasszikusnak sem lesz klasszikus, ezt bizton állítom, romantikusnak viszont romantikus.

Jól is néznénk ki, ha minden alkotás klasszikussá válna, pár évtized múlva az egész Föld egy múzeum lenne. A Rántotthús nem is áll elő efféle igényekkel, ilyen címmel persze, nem is lenne egyszerű. A film nem akar mást, mint pillekönnyű szórakozást nyújtani azoknak a gondtalan tinédzsereknek, akik vélhetően randi következtében/helyett, illetve buli előtt beülnek rá. A film által bemutatott nyilvánvaló társadalmi irrealitás egyéb esetekben nyilván kiverné a biztosítékot szociálisan érzékenyebb, a dolgok miértjén rágódni szerető nézőknél, bár az is lehet, hogy talán nekik kellene jobban komolyan venni a film üzenetét: ne foglalkozz senkivel és semmivel, fogd kézen, akit szeretsz, és rohanjatok bele a lenyugvó napba! Egy kis pozitív életérzés még soha senkinek nem ártott meg.

A filmet rendező Martin Koolhoven nem merül bele semmi felesleges művészkedésbe, ez viszont azt eredményezi, hogy állandó déja vu érzése van a nézőnek: ezt már láttam valahol... Bazi nagy görög lagzi, Ratatouille, Kebab kapcsolat? Ám ennek ellenére a Rántotthús mégis szórakoztató, könnyed komédia, 82 percnyi kikapcsolás, egyáltalán nem rosszabb, mint hasonló témájú, műfajú amerikai, német, francia vetélytársai. Éppen annyi, nem több, nem kevesebb.

www.port.hu/rantotthus_het_schnitzelparadijs/pls/fi/films.film_page

Tegye fel a kezét, aki látott már életében észt rajzfilmet! Most csak az jelentkezzen, aki legalább észt filmet látott... Nem, nem, a finn nem ér! Ha birtokolnám a látás képességét a virtuális térben, akkor sem látnám a kezek Pataky Attila-i erdeit valószínűleg. Én, megvallom, az utóbbi több mint húsz évben, amióta filmekkel foglalkozom, nem találkoztam a nyilván figyelemreméltó észt filmművészet egyetlen művével sem; játékfilmmel se, nemhogy animációs filmmel. Ráadásul, egészestéssel. Persze, lehet, hogy igen, csak jól álcázták magukat... Nyilván kapok az animációs szubkultúra szakértőitől a fejemre, nekem egyáltalán nem rémlik észt rajzfilm Észtország határain túlnyúló sikere, de mivel az animáció nem kifejezett szakterületem, elfogadom, hogy lehet ilyen. Közismert, mi magyarok nagyhatalmak vagyunk (vagy csak voltunk?) e rajzos műfajban, ám Lajtán túlról nézve, bizony, mi sem vagyunk jelentősebbek egy bizonytalan eredetű foltnál a világnak nagy golyóbisán, mint észt testvéreink. Akik azok nekünk, ugye, szegről-végről? Így viszont lehet jelentős észt animáció is, legfeljebb a kritikus hülye.

A Frank & Wendy című egészestés észt rajzfilmet pedig egy jelentősnek és rutinosnak mondható team követte el, mintegy reprezentálva a jelenkori aktív észt felnőtt lakosságot és magát, az észt rajzfilmet, a még ifjú 31 évestől a "műfajilag aggastyán" 61-ig. Ezzel, persze nem azt akarom mondani, hogy meglett férfiak nem foglalkozhatnának animációs filmmel. Jankovics Marcell, Rófusz Ferenc vagy éppen Hayao Miyazaki sem gyerkőcök már, hogy csak néhányat említsek az általam is nagyra tartottak közül, ám amit a '46-os születésű Priit Pärn és társai (Heiki Ernts 1953, Kaspar Jancis 1975, Mati Kütt 1947, Leo Lätti 1957, Ülo Pikkov 1976, Janno Pöldma 1950 és Priit Tender 1971) elénk tárnak, az nem az a kifejezett animáció-klasszika, már, ha van ilyen egyáltalán.

A Frank & Wendy műfaji rokonságát az animáció mocskos és bűzös földalatti alfelén kell keresnünk, lenn a South Parkon, Beavis és Butthead utcájában. Ezen utóbb jelzett művek alkotói az észt csapat ifjabb szegmensével vannak átfedésben, gyanítható, onnan jött az ihlet, ám a forgatókönyvet a doyen, Priit Pärn (hogy lehetnek ezek rokonaink???) írta.
A forgatókönyv márpedig olyan, mintha két 18 éves ifjú, a Sziget után rajtuk maradt Nefürgyéle-pólóban, betartva a viselt utasítást és nem megszakítva a különböző tudatmódosító szerek fokozott bevitelét a szervezetbe, belevágná magát a tévéfotőjbe és végignézné a teszkóáruház teljes filléres dvd-kínálatát, majd ezt zanzásítva este elmesélnék a haveroknak. Akik bambán vigyorognak a történetfolyamot át- meg átszövő aktuálpolitikai utalásokat hallva, nyilván hőseink olykor a híradócsatorna gombját nyomták, a play helyett... Ez olyan "punkcselekedetnek" hangzik, nem pedig egy nyilván nagy múltú animációs kultúra frontjellegű, programadó, határhágó, stb. megnyilvánulásának.

Pedig az észtek (eesti mehed) Butthead eléjük dobott, hogy is mondjam csak, taknyos pézséjét vették fel, bármiféle finoman cizellált "magasművészeti" csipkekeszkenő helyett; művük olyan, mint egy évad South Park 75 percbe zsúfolva. Iszonyú tömény agyament baromság, csúnyán elküldve mindenki a francba a teljes amerikai történelemtől az Oroszországgal kapcsolatos határvitákig, George Washingtontól Putyinig, Bush-tól a japán turistákig, a rengeteg dollárjukkal, hamburgerjükkel, kólájukkal és globalizációjukkal egyetemben. Ahogy ezt illik mostanában efféle termékek esetében, mindent a fogyasztóért - tenném hozzá nem titkolt kajánsággal.

Úgy érzem, ideológiailag nem teljesen tiszta az alkotók szándéka, én inkább valamiféle financiális megfontolású sikeroffenzívát sejtek a háttérben. Az alkotók tudván, hogy korlátozottak anyagi eszközeik és látva például a South Park sikerét, ilyet mi is tudunk, sőt jobbat is! felkiáltással láthattak munkához.

Az eredmény egy eszközeiben, mondanivalójában, harsányságában ekvivalens South Park-klón, s mint ilyen tökéletes. Erős darab, ez tény, csak emberi kéz és emberi fantázia által vezetett vonalak, igazi rajz-film, semmi digitális bűbáj, az csak az én speciális kekeckedésem, hogy jobban örültem volna egy szuverén, egyedi stílusú észt rajzfilm bemutatkozásának. Vagy utalva a filmben elhangzottakra: Nincs rossz film, csak kevés vodka?

www.port.hu/frank_es_wendy_frank_ya_wendy_frank_&_wendy/pls/fi/films.film_page

Nagyot kell dobni a fantasy-filmek mezőnyében annak, aki nagy visszhangot akar kelteni, széles a mezőny, nagy a szórás a színvonal tekintetében, és egyes műveknek komoly rajongótáboruk is van, amelyek ritkán fogadnak el mást. De a célközönségbe ők is beletartoznak. Kb. úgy, mint a focicsapatoknál vagy a zenekaroknál. Képzeljük el egy zöldfehér szurkolót a Honvéd-UTE meccsen, puszta sportszeretetből, vagy egy Tokio Hotel-rajongót az első sorban csápolni, mondjuk a Tool-on, az idei Szigeten. Lehet, hogy tévedek, de a témába, tehát a fantasyba vágó topicokat olvasva ezt látom. Egy helyütt a Csillagporról már akkor negatív véleményt olvastam, amikor még ki sem jött a film az USA-ban. Még a kameráskalózok se ilyen gyorsak...

A Csillagpor ennek megfelelően megpróbál nagyot dobni, bevet sok mindent; eleve nem túl régi nagy képregény- és könyvsikerből készül, a műfajnak megfelelő korszerű látványvilággal, sztárokkal, leendő sztárokkal, az elején mégis kissé fészkelődöm a székemben, hogy mi is ez akkor tulajdonképpen? Szokatlan, fura érzések, nem olyan amit vártam, nem úgy történnek a dolgok, ahogy elvárnám. Azonban a kezdeti kissé kényelmetlen érzés elszáll és minden rendben lesz. A Csillagpor ugyanis egy egyedi hangú, sajátos hangulatú és különleges humorú mese, nemcsak felnőtt, hanem olyan igazi, abszolút mese.

Neil Gaiman 1997-es képregény, illetve 1998-as könyvváltozata egyaránt elnyerte a közönség és a kritikusok elismerését, nagy szó ez, hiszen ekkor jelent meg az első Harry Potter is. De rokon vonásokat inkább Michael Ende Végtelen történetében találtak, e filmet látva én még hozzátenném ehhez a Grimm-testvérek életművét, az angolszász-kelta mitológia egyes ismert motívumait és még mondjuk Miyazaki Hayao csodáit. Ezeket persze csak távolról.

Van az angolszászoknak valami fóbiájuk a falakkal kapcsolatosan, fakadhat ez egyrészt Hadrianus ókori falaiból, amelyek a mai napig szabdalja a brit szigetet, másrészt a doveri fehér sziklákból, amelyek a tenger felől nézve falként övezik Angliát. Belülről persze éppen ez a fal választja el őket onnan, ahol a többiek - Európa - van. Vagy Pink Floyd: A Fal, ami egy kicsit más, de mégse. A Csillagpor hőse, Tristan (igazi hősi név!) egy Fal nevű városkában lakik, amely lakóinak az egész világot jelenti. Kvázi Középfölde. A városkát fal választja el a körülvevő természetfeletti világtól, amelynek kapuját egy aggastyán védi, aki alkalomadtán azért fürgén használja móresre tanításra botját. Feladata megakadályozni a falon való átjárást mindkét irányból. A kezdetben még ügyefogyott Tristan reménytelenül szerelmes a szép Victoriába, és megígéri neki, hogy szerelme jeléül elhozza neki a hullócsillagot. A lánynak ez imponál, és a fiú elindul. A mese ott kezdődik, hogy meg is találja azt... Ettől kezdve ókori tragédiák kórusaként az eseményeket kommentáló szellemek, rossz és kevésbé rossz boszorkányok (a legrosszabb Michelle Pfeiffer), villámokat léghajón befogó kalózok, bizonyos Shakespeare nevű kapitányukkal (Robert De Niro), unikornisok, kecskeemberek és mások akadnak útjába Tristannak, de hát ő a hős. Teszi a dolgát. Vége jó, jó a vége.

Robert De Niro tőle megszokott színvonalon/manírokkal hozza a fura kapitány figurát, Michelle Pfeiffer vicces öniróniával játszik az elöregedéssel Lamia, a főboszi szerepében. Mellettük szimpatikusan áll helyt Tristan szerepében az elsőfilmes Charlie Cox. Még jellemfejlődést is be kell mutatnia, ügyefogyottól a hősig, mint a mesékben. Fölnő a feladathoz. A lányok - Siena Miller, mint Victoria és Claire Danes, mint Yvaine, a csillaglány - szépek. De van itt még két gigászi színészfejedelem: Peter O'Toole és Ian McKellen is, utóbbi sajna csak hangban, és jó néhány kisebb nevű jószínész: Rupert Everett, Ricky Gervais pl.

A neves szereplőgárda játékához méltó a film látványvilága, amely állja a sarat a konkurenciával való összevetésben is. Történetvezetésben ugyan akadnak kisebb döccenők, ez Matthew Vaughn rendező viszonylagos rutintalanságának is betudható, ám felfogható erénynek is, hiszen meglepő ritmusváltásokként is vehetjük ezeket. Nem utolsósorban ki kell emelni a film olykor sikamlós, máskor fanyar humorát, amely az előbbiekkel együtt különleges élménnyé teszi ezt a filmet/mesét.

www.port.hu/csillagpor_stardust/pls/fi/films.film_page

Azt azért nem mondanám, hogy a témagazdának, Paul W.S. Andersonnak agyában történt volna ez a címben jelzett visszafordíthatatlan folyamat. Egyrészt, mert nem tudhatom, másrészt, mert a film sem ezt tükrözi. Persze, aki képes összehozni egy működő "húzzunk le még egy bőrt a kutyáról" projectet, annak az agya semmiképpen nem mondható lepusztultnak. Legfeljebb cinikusnak, de a cinizmus része a modern túlélési stratégiáknak, mint tudjuk. Erre hajaz a Kaptár című folytatásos akció-horror harmadik részének egyik nyitójelenete is, amikor vérszomjas lenyúzott bőrű kutyákkal kell megküzdenie a főhősnek, amely tevékenységet eredményesen abszolvál is, tehát a cinizmus mellett működik önkritika, valamint a pozitív gondolkodás is. A túlélésben lehet hát reménykedni.

A film lényegében nem sokban különbözik az első és második résztől. A fő-, és néhány mellékhős változatlan, az alapkoncepció, a megoldás is hasonló. Az újdonság talán az, hogy a harmadik etap ismert sci-fi-horror-post war dream motívumokkal telezsúfolt emlékalbumot idéző "köntösbe" lett öltöztetve, amiben Andersonnak nyilván nagyban segítségére volt az epizódot dirigáló Russell Mulcahy.

Mulcahy elég rutinos versenyzőnek számít a műfajban, elég, ha első sikerére, a Hegylakóra utalunk. Ami, ugye, alapmű. Ezután sem tétlenkedett az ausztrál versenyző, készített még sok-sok múmiás, árnyékos meg gyilkosságos filmet, utóbbi időben pedig, elsősorban a televízió részére relatíve nagy költségvetésű fantasy-kat. Ezen felül ismeri is a műfaj, valamint a társműfajok jelentős darabjait, hiszen Anderson kissé fáradt sztorija ezekből vett elemekkel lett elmesélve. Még mindig az ártatlan tekintetű gyilkológép Alice és újra előbukkanó társa, a szúrós tekintetű és szakállú Carlos Olivera próbálja felvenni a harcot a gazember Védernyő Vállalat, amúgy érthetetlen célú kísérleteinek eredményeivel, az egyre begyorsuló, egyre agresszívabb zombisereggel, valamint gyártójukkal, Dr. Isaacs-el. A zombisító vírus élettelen sivataggá változtatta a Földet, ahol csak az állandó mozgás tart életben, mint George Miller Mad Maxében. A városokat is betemette a homok, a las vegas-i Szabadságszobor-másolat is félig elmerült, amikor Alice meglátja, úgy sóhajt fel, mint Taylor, az eredeti Majmok bolygója csúcsjelenetében. A néhány emberen és jelentős számú élőhalotton kívül csak igen agresszív zombivarjúk élnek s támadnak - Alfred Hitchcock: Madarak. Az egyedüli megoldás Alice-ben van, akit ismét Milla Jovovich jelenít meg - Luc Besson: Ötödik elem. Van még több idézett motívum is, ezeknek felfedezését meghagyom azoknak a hozzám hasonló nézőknek, akiket nem kötnek le túlzottan az amúgy elismerésreméltó maszkmesteri erőfeszítések és cizellált digitális effektusok.

Ismét két nő száll szembe a gonoszokkal, az egyik Milla (Alice), mint rezidens, a másik a Heroes című tv-sorozatból leigazolt Ali Larter (ott Niki/Jessica, itt Redfield konvojparancsnok). Mint színészek, eszközeikben, gesztusaikban, átéltségben mindketten a nálunk Görög Zita - Oroszlán Szonja - Dobó Kata által megfeszített kötélen táncolnak, biztonsággal. Csak éppen jóval többet keresnek. Oded Fehr-nek (Olivera) pedig az a megtisztelő (?) szerep jut, hogy elszívhatja a filmtörténelem minden bizonnyal legütősebb dzsointját. Részletek a filmben.

Nem az alkotók tehetnek arról, hogy a film cselekménye viszonylag kiszámítható mederben folyik, ez egy ilyen műfaj. Minden lehetséges meder ki van már ásva, persze, lehet próbálkozni újak ásásával, az abba terelt cselekmény azonban már nem ezt a műfajt eredményezné. Nem lenne akció-horror, ami már amúgy is öszvér, már műfajilag. Mint műfajnak pedig megvannak a dramaturgiai sajátosságai, (pl. kötelező áldozatok; csak egy, az abszolút főhős maradhat a végére, ráadásul nem is pusztíthatja el teljesen a gonoszt, mert az utolsó snitt mindig az övé, stb...) amelynek meg kell felelni. Ezeket a kritériumokat rendesen teljesíti is a film, így mindenképpen tisztességes iparosmunkának tekinthető, ám például nem veszi fel a versenyt egy húzósabb, az aberráció és a miszticizmus határait egyaránt feszegető távol-keleti horrorral. Sebaj, majd talán a negyedik rész...

www.port.hu/a_kaptar_3._-_teljes_pusztulas_resident_evil:_extinction/pls/fi/films.film_page