asanisimasa

Nemrégiben a királyi televízió egy eldugott késő éjszakai időpontban szemérmes tartózkodással már műsorra tűzte egyszer ezt az 1995-ös keltezésű anime-klasszikust, valamint a jóval későbbi második részt (GitS - Innocence) is láthatta már egy szűk réteg a 2005-ös Titanic filmfesztiválon. A jobbára internetről lekalózkodott példányokon nevelődött hardcore anime-fanok ezeken már nyilván régen túl vannak, viszont nem is nekik szól e cikk. Hála azonban a forgalmazónak (Odeon), mára már akárki szembesülhet a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású sci-fi opusával, amely csak egyrészt a japán anime-kultúra gyöngyszeme, de bizton kijelenthető, nélküle nem lettek volna azok olyan nagy hatású "normál" mozik se, mint amilyenek a Mátrix-trilógia, vagy a Spielberg-féle A.I. lettek végül.

Fentebb utaltam rá, voltak már korábban is manga-, és animerajongó kisközösségek, a nagy átlag azonban jobbára a "buta japó gyerekrajzfilmek" skatulyájába gyömöszölte be az efféle alkotásokat, a "jobban" értesültek még kifejezett ellenkampányt is folytattak ellenük, mondva ezek fertőzik meg a gyermeki lelket erőszakkal, pornóval meg mindenféle gonoszsággal. Emlékezhetünk a Pokémon-őrületre és a Dragonballz-hisztériára pölö. A gyerkőcök persze tágra nyílt szemekkel meredtek ezekre a sorozatokra, amelyek persze messze nem a legjobb darabjai voltak az animénak, amely pedig a mai modern Japán és szinte az egész Távol-Kelet elismert és nagy tiszteletövezte művészeti irányzata. Az Odeon úgy tűnik, nyílt kereszteshadjáratot indított a műfaj hazai "legalizálása" érdekében, az Akira után már a második animét tűzi műsorra.

Jöjjön a rövid és kötelező történeti áttekintés, amíg nem fújja mindenki betéve: az anime a manga animált, megfilmesített változata, a manga tulajdonképpen a sok száz éves kalligráfiai és grafikai hagyományokon nyugvó japán képregény. De senki ne a csak gyerekeknek szóló képes meséket értse ezalatt, a mangák hagyományosan felnőttek számára készülnek elsősorban. Több változatuk létezik, a romantikus szerelmes mangáktól a horromangákon át a legperverzebb pornómangákig. Ugyanezek természetesen animékben is. A pontos szakkifejezéseket megtalálhatják az érdeklődők a különböző internetes keresőmotorok segítségével, találat lesz bőven. A sokszázmilliós távol-keleti társadalmak írott, nyomtatott irodalmának 70%-át (!!!!!) a mangák teszik ki. Kezeljük hát mi is ennek megfelelően e műfajokat, tisztelve az irdatlan számokat éppúgy, mint az idők homályába nyúló hagyományokat.

A Ghost in the Shell Oshii Mamoru cyberpunk-guru animéje, amit Shirow Masamune azonos című mangájából készített. Noha témafelvetésében, a géppé váló ember és az emberré váló gép dialektikájában nem éppen úttörő, számtalan korábbi példa foglalkozott már e nemsokára "húsbavágó" problémával, azért a történet komplexitásában, sokrétűségében mindenképpen elődei főlé nő. Emellett a vizualitásában hozott forradalmi változtatások sorolják ezt a mindössze tíz éve készült animét a klasszikusok közé. Az eddig használt hagyományos cellaanimációt első ízben vegyítette Oshii a korszerű számítógépes CGI technikával, amely lényegesen látványosabb, nagyszerűbb jeleneteket eredményezett, a figurák mozgása folyamatosabbá vált, ám azért megőrizve az animék jellegzetesen szaggatott, drámai hatást keltő (rosszul sikerült esetekben viszont inkább megmosolyogtató) szereplőmozgatását. De találkozhatunk több más jellegzetes animemotívummal is e filmben, mint például a testekből testekbe szálló lélek motívuma, ami jelen esetben a történet szerves magját is képeszi, de tipikus a város felett vészjósló lassúsággal átrepülő, néha szinte gigászi sasra emlékeztető repülőgépek képe, amely a Japánt ért második világháborús atomtámadás emlékéből fakad. Szintén az efféle témájú animékre jellemző az a furcsán mélabús, borongós hangvétel, amelyet e filmben az atmoszférikus zene (amely az underground zenei körökben legendaként tisztelt ex-Primusos Les Claypool felügyeletével készült) mellett a város látképe, az égbolt sugall, és ami áthatja még a legvadabb üldözéses akciójelenetet is. Itt sem furcsa, hogy a szereplők egy-egy golyózáporos vérfürdő előtt,vagy után hajlamosak nem is éppen felszínes ontológiai boncolgatásokba bonyolódni, vagy akár meditálni. Persze, ennek miértje is a japán hagyományokban keresendő. Mi pedig mi mást tehetnénk, mint megismerkedünk ezzel a tőlünk sok tekintetben idegen műfajjal, kárunk biztosan nem lesz belőle, sőt éppen ellenkezőleg...

www.port.hu/ghost_in_the_shell_-_pancelba_zart_szellem_kokaku_kidotaighost_in_the_shell/pls/fi/films.film_page

Pompás, előkelő estélyen vagyunk, a szmokingos-estélyis forgatagból egy elegáns, középkorú pár válik ki, hogy a hatalmas teraszon, távol a vendégseregtől egymás karjaiba boruljanak. Titkos légyottot sejtünk, ám a férfi kibontakozik az ölelésből. Határozott mozdulattal fellép a terasz mellvédjére, kezét nyújtja, a nő is követi. Ott állnak a mellvéden, arcukon fura félmosollyal, majd egymás kezét fogva levetik magukat a mélybe. Testük tompa puffanását csak hosszú másodpercek múlva halljuk. Benn az estélyen éppen pohárköszöntőt mondanak Irene Ravanelli tiszteletére, hogy eddig is jelentős vállalatbirodalmát újabb két cégcsoporttal növelte. A kettős öngyilkosság és a jól sikerült üzleti tranzakció persze ok-okozati összefüggésben van egymással. Később kiderül az is, hogy a középkorú pár Irene barátai voltak, ami a gátlástalan üzletasszonyt egy cseppet sem zavarta abban, hogy megszerezze a kiszemelt cégbeli tulajdonjogukat. A hideg, számító Irene-t barátai elvesztése sem töri meg. Sőt édesanyja titokzatos halála sem kavarja fel, látszólag szenvtelenül néz körül a Buddha-szobrokkal, feszületekkel, ikonokkal és menórákkal, a legkülönbözőbb vallások szent tárgyaival telezsúfolt, érthetetlen írással összeírt falú furcsa lakásban. Ezután találkozik véletlenül az utcán Benny-vel, a csavargólánnyal, aki tiszta, nyílt tekintetével, és elsőre érthetetlen viselkedésével nem várt változásokat indít el a fiatal nőben.

A különböző vallások története tele van olyan csodálatos esetekkel, amelyekben irigyelt sorsú gazdagok hirtelen otthagynak minden fényűzést, megtépik ruhájukat és teljes mellszélességgel fordulnak a szegény sorsú nyomorultak felé, minden erejükkel őket, hitük szerint ezáltal Istent szolgálva. Gautháma Buddha, vagy Assisi Szent Ferenc tán a legismertebbek a hosszú sorban. Nekünk, az anyagi lét talmi áldásait hajszoló földi halandóknak teljességgel érthetetlen e viselkedés, nem csoda, hogy hajlamosak vagyunk őrültnek tartani az efféle megszállottakat, tetteik valódi értelmét csak haláluk után fogjuk fel. Buddha hosszú évtizedekre bujdokolt el szülőföldjéről, Szent Ferencet is kinevették hajdani ficsúr barátai. Irene története, nem tudjuk valóban élt-e, él-e, az ő példájukat és az ő sorsukat mintázza a neves török származású Ferzan Özpetek (pl. A szemközti ablak, Törökfürdő) új filmjében.

A film címe mindent elárul a témájáról. A magyarázata persze misztikus, de ez nem csoda, minden bizonnyal a török Özpetek is érintve van a szufizmus (misztikus iszlám irányzat) tanai is által. Irene édesanyja szobájában fel is tűnik egy festményen egy kerengő dervis, ezt illusztrálandó. A magyarázat szerint mindenkiben két szív lakozik, a külsőre hallgatunk általában, de némely esetben a belső, Szent szív is megnyílik, ezután már csak erre hallgat az, akiben lakik. A derviseket (bölcs szufi igehirdetőket) valószínűleg már csak a Szent szív irányítja, ami e filmben megnyílik Irene-ban is. Ő is otthagyja a hivalkodó gazdagságot, és a kis csavargó által sugallt ötlettől vezérelve minden energiáját a szegények élelmezésére fordítja. E tevékenységét nem érti meg senki, jellemző, hogy elmebetegnek tartják. Kórisme: súlyos személyiségzavar, altruista vonásokkal. Ma ugyanezzel kezelnék Szent Ferencet is.

Irene megtisztulását, más szemszögből megőrülését, Özpetek filmje szinte érzékien lassú képekben (Gianfilippo Corticelli veretes munkája) tárja elénk. Szinte az ujjainkban érezzük a nehéz damasztszalvétát, egy márvány asztallap simaságát, egy öreg bútor öreg fájának melegét Irene anyjának lakásában és erős kontrasztként a hideg üveg és fém tapintását Irene hipermodern villájában. Özpetek keleti ember, más színeket, más hangsúlyokat használ, mint azt mi itt Európában megszokhattuk. Irene megtisztulásának csúcspontja az az eksztatikus jelenet, amikor a nő egy vasúti állomáson szembemenve a tömeggel, lassan megszabadul ruháitól. A szembejövők szemében a döbbenet igazi. És valódi a suttyó fiatalok tekintetében a kaján kéj is, amellyel a meztelenedő fiatal nőre merednek. Mintha a kamera ott se lenne... a pillanat felemelő, katartikus. Néhány néző valószínűleg "soknak", hatásvadásznak fogja érezni e jelenetet. Erre mondom, hogy Özpetek más, a szokásostól eltérő színeket használ, de művészi szándékai megkérdőjelezhetetlenek. A török sütemény se édeskés. Édes az, méghozzá brutálisan. Másrészt pedig képzeljük el, egy "átlagos", hogy ne mondjam, hollywoodi filmben hogyan oldaná meg rendezője a főhős felmagasztosulását... Ugye, ugye?

www.port.hu/szent_sziv_cuore_sacro/pls/fi/films.film_page

"A spanyol film politikailag hatástalan, társadalmilag hamis, iparilag angolkóros, intellektuálisan igen csekély értékű, esztétikailag értéktelen." Ez a kíméletlen minősítés bizonyos Juan Antonio Bardem nevű spanyol rendezőtől származik, még 1955-ből. Akkor még bizonyos Franco nevű tábornok diktálta a hatalmat Spanyolországban, rezsim volt az, ráadásul kőkemény. Azóta Franco végre meghalt, s többek között, ám e cikk szempontjából azonban elsősorban a spanyol film is megváltozott. Bardem megállapításai közül szinte bizonyos, hogy mára egyik sem állja meg a helyét, sőt éppen ellenkezőleg

Azonban a számottevő változások ellenére még mindig sok dolog változatlan Spanyolországban, többek között a közmondásos "macho" mentalitás. Valószínűleg ezért is keltett oly nagy feltűnést, és aratott több fesztiválon is díjesőt Icíar Bollaín rendező Többet ne! című filmje, amely témaválasztásában nagyot vállalt: a családon belül megjelenő erőszakra irányította a figyelmet. Nagy szó ez egy nőtől bárhol a világon, de még nagyobb egy olyan hagyományosan férfiközpontú társadalomban, mint a spanyol. Valószínűleg a sokszázéves katolikus tradíció által erősített családközpontúság, miszerint a család szent, belső élete pedig a külvilág számára zárt, valamint a már említett "machoizmo" (a.m. túlhangsúlyozott férfiasság) és a hagyományos spanyol büszkeség miatt is tabu a család visszás belügyeinek bemutatása. A család feje a férfi, teljhatalmú ura és parancsolója minden családtagnak. Az, hogy néha hatalomgyakorlás közben eljár a keze, az természetes. Erre jön ez a nő, és készít egy metsző pontosságú pszichológiai látleletet a családját terrorizáló férfiről, így direkte, de általánosító erővel. A filmet a a szakma fesztiváldíjai mellett több millió néző is kitüntette figyelmével Spanyolországban, és csak bízom benne, nálunk sem tűnik el nyomtalanul az érdektelenségbe.

Komoly aktualitása van ennek a filmnek hazánkban is, amely véresen komoly témafelvetése mellett ráadásul jó is. Icíar Bollaín úgy beszél erről a valóságban vér- és könnyáztatta problémáról, hogy filmjében nincs egy csepp vér sem, egy erőszakos jelenet látható csupán, ám az is zseniálisan úgy van megoldva, hogy akár tűnhet gyengéd simogatásnak is. Csupán Pilar, az ezt elszenvedő nő arcán látható páni félelemből (és az egész filmből, természetesen) tudhatjuk miről is van szó tulajdonképpen. Antonio, a férj (és a vele együtt terápiára járó sok más férfi) figurája, motivációi, indulatai elképesztő hitelességgel vannak bemutatva és megjelenítve. Luis Tosar vérfagyasztó alakítása olyan agresszív és brutális, hogy a tűsarok.org című ismert női szájt egyik fórumozója jogosan írta ezt: Remegtem a székben, annyira féltem a pasitól. Pilar, akinek megformálásával Laia Marull hasonlóan döbbenetes teljesítményt nyújt, csak úgy beszél a filmben, mikor éppen megenyhül vadállati dühű férje iránt: ... szeretem, ahogy néz rám, azzal az intenzív nézésével... Valóban félelmetes...

Nagy erőssége a filmnek, hogy megpróbál mélyére ásni, megérteni azt a paradox (ám általános) helyzetet, miért nem tud kilépni a tarthatatlanná váló helyzetből egyik fél sem. Antonio nem egyértelműen rossz ember, megpróbál önerejéből is kilábalni ebből a szituációból, ám ez nem sikerül neki. Terápiára jár, erőlködve próbál eleget tenni a pszichológus által javalltaknak, ám gyenge és újra és újra felszínre tör belőle a sarokba szorított állat fékevesztett dühe. Pilar menekülésével kezdődik a film, mégis visszatér férjéhez, hiába próbálják visszatartani őt rokonai, barátnői. Kettejük közül a férfi a vesztes, Bollaín ítélete megsemmisítő ránk, pasikra nézve, ám ettől függetlenül, igaz és jogos. És gyanítom, pszichológiailag, szociológiailag is hiteles. Megrázó, egyben megtisztító erejű filmjének megtekintését kötelezővé tenném, ha rajtam múlna, mindenkinek. Ezt a filmet látva, már bizonyosan nem mondaná azt Juan Antonio Bardem, amit a cikk elején idéztem.

www.port.hu/tobbet_ne!_(vedd_el_a_szemem)_te_doy_mis_oyos/pls/fi/films.film_page

Alapvetően emberi, hogy mindenki hajlamos eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha kapna még egy esélyt, ha mindent elölről kezdhetne. Nincs, nem volt és nem lesz olyan ember, aki élete során legalább egyszer ne a rosszabbik megoldást választotta volna. Kedvenc kultúrtörténeti párhuzamom erre az esetre, hogy az iráni szőnyegszövő mesterek, akik tudvalevőleg szuperpontos mértani alakzatokat szőnek bele a szőnyegbe, minden alkalommal egy hibát vétenek, mert tökéleteset, hibátlant csak Isten alkothat. Ők, az emberek nem. Persze, nem mindenki bonyolítja ennyire tudatosan életét. Mi, a túlnyomó többség hibázunk, vétünk, bűnözünk. Ilyenek vagyunk, emberek. Miért lennének mások a filmesek? Állítólag ők is emberek... Vagy legalábbis annak tűnnek. Viszont ebből az is adódik, hogy kénytelenek vagyunk szembesülni egy csomó olyan filmmel, amely ezt a témát boncolgatja. A fentiekből is következhet egyenesen: kevés köztük a jó.

Más, bár e cikk témájához, A könnyek völgye című film ajánlásához ez is szorosan hozzátartozik. Mi, magyarok hagyományosan meg vagyunk győződve arról, hogy rettentően tehetséges nép vagyunk, és csak a fondor politikai, gazdasági helyzet, illetve a nyelvi korlátok akadályozzák meg tehetségeinket abban, hogy mindent elsöprő világhírre tegyenek szert. Aztán, ha valaki mégis kidugja az orrát a nyugati Kánaánba, akkor a hajlamosak vagyunk egyből hozsannázni, hogy igen, megint megmutattuk. Itt van például a focistáink esete. Mert ugye, fociban is nagyok vagyunk. Voltunk, mindegy. És milyen felemelő, hogy kimagasló tehetségű labdarúgóink ma már nívós nyugati bajnokságokban öregbíthetik a magyar foci jó hírét. Na ja, harmad-, negyedosztályban, teszi hozzá a bölcs cinikus. A magyar film, a magyar filmes is akkor volt utoljára világhírű, amikor a focink. (Koltai és Szabó kivételével, de ők már nemzetközi státuszba kerültek.) De örüljünk ennek is, mint ahogy örülnünk kell annak, hogy már két fiatal színésznőnk kapott fontos szerepet külföldi produkciókban. Marozsán Erika az egyik, ő már rutinos, Gubás Gabi a másik. Míg azonban Marozsán elsősorban német nyelvterületen szerepel, addig Gubás Gabi egyenesen az oroszlán barlangjába, Amerikába ment hódítani. Kb., mintha Gera Zoli a Barcelona 1-be igazolna.

Gubás Gabi főszereplésével forgatták Floridában két hurrikán közt, amúgy szintén magyar származású filmesek (Engert Péter író-rendező, Bihari Lehel és Varga Zsolt producerek, valamint az Argóban Árpa Attila által ide szerződtetett Christoph Vitt operatőr, mint vendégmunkás) A könnyek völgye című pszichothrillert, amely egy zsaru rossz napjának története. Gubás a zsaru felesége. Adam, a zsaru jót veszekszik feleségével, aztán összefut hajdani barátjával, majd ellenségével Lockal, aki a zsarunak köszönhetően került börtönbe. Lock egy késsel elégtételt vesz, minek köszönhetően Adam, némi isteni közbenjárásra, élet-halál között megszemlélheti mi zajlik nélküle, és elfantáziálgathat azon, hogyan kerülhette volna mindezen borzalmakat el. Valahogy úgy, mint a Hatodik érzékben, a Ghostban vagy hazai példát véve, Tímár Péter által jegyzett A herceg haladéka. Nos, míg az első két példa minta, addig A Könnyek völgye inkább az utóbbira hajaz, bár annál azért nézhetőbb.

Mondjuk, arról halvány fogalmam nincs, maga a cím mit jelent, ugyanis bármennyire figyeltem, nem találtam utalást erre sehol a filmben. De ez a kisebb hiba. A nagyobbik az, hogy e filmnek Adam életének valamiféle isteni sugallatra történő újraértelmezéséről kellene szólnia, azonban hogy mindez miért, hogyan történik, miért éppen ő ennek résztvevője és miért éppen így, az már kevésbé világos. Engert, az író-rendező beszél valamiről, de ez a valami valahogyan nem jön át. Sejtjük, hogy misztikus, transzcendens dolgok vannak itten, csak nem magyarázza meg ezt senki. Persze, az igaz, hogy az ilyenekre nincs magyarázat. Az életben, de ez film. Vitt, az operatőr amolyan németesen precíz, hűvösen tökéletes képeket készít, csak éppen nem tudja mit kell megmutatnia. Jól szól a zene (Michael Elliot), bár olyan, mintha már hallottam volna valahol. A színészgárdából Gubás Gabi kiemelkedik színészi eszköztárának relatíve gazdagságával, az se baj, hogy szélesen formált, nyílt magánhangzói megmutatják, egy magyar lány beszél, amúgy kiválóan, angolul. Szerepe jelen esetben ez, baj akkor lenne, ha mondjuk echte amerikait kéne játszania. Nem rajta múlik a film sutasága, amelynek megtekintését elsősorban a furcsaságok kedvelőinek ajánlom.

www.port.hu/a_konnyek_volgye_the_valley_of_tears/pls/fi/films.film_page

A Bűnügyi regény írója Giancarlo De Cataldo, foglalkozására nézve bíró, aki szórakozásképpen, feloldozásképpen(?) író is. Mint bíró, jól ismeri a olasz mindennapokat átszövő maffiapereket, a maffia belső világát, így természetes, hogy erről ír. S ha ír, akkor írása hiteles(-nek tekinthető). Michéle Placidót a nyolcvanas-kilencvenes évek népszerű maffiás tévésorozatából, a Polipból ismerjük, mint az elgondolkozó, kicsit spleenes Cattani felügyelőt. Placido kiöregedvén a maffiavadász szerepkörből, úgy tűnik, nem szabadulhat a témától. A maffia ezt nem engedi, polipként ragadja magával a mélybe áldozatait, fogalmazhatnék viccesen, ha ez esetben nem ez lenne a véres valóság. Rendezőként (és rövid cameóban, mellékszereplőként) találkozunk vele újra a Bűnügyi regény című filmben, amelyet az említett Giancarlo De Cataldo bűnügyi regényéből rendezett.

Maga a regény több mint 600 oldalas, tehát bő, vastag regényfolyam, a film se adja alább, 147 perc. Ez azonban ne riasszon vissza senkit se, teljes szívvel ajánlom fogyasztásra mindkettőt, akár együtt, akár külön-külön is. Veretes, kicsit lassan, de méltóságteljesen, hatalmasan és félelmesen hömpölygő eposz ez, közvetlen rokonságban a téma korábbi alapvetéseivel, Coppola Keresztapa-trilógiájával, Leone Volt egyszer egy Amerikájával. Persze hogy a Bűnügyi regény is a maffia, ez alkalommal a mai, modern olasz maffia egy szegmensének bemutatása.

A Bűnügyi regény inkább a Sergio Leone filmtablójával rokonítható, bár most nem a századelő brooklyni zsidónegyedében vagyunk, hanem a hatvanas évek Rómájában. Korabeli olasz sláger szól, öt kissrác éppen egy kocsit nyúl, majd veszett száguldásban menekül a rendőrök elől. Persze a srácok nem kezelik a kormányt olyan biztosan, főleg hogy be is vannak rúgva, így a kocsit összetörik, majd futás... Néhány évvel később, már a hetvenes évek közepén (Sweet, Queen és eurodiszkó) ezek a srácok, a Libanoni, Freddo, vagyis a Jég, a Dandi a busa szemöldökű és brutális Libanoni vezetésével már nem kevesebbre törnek, minthogy átvegyék az uralmat Róma hatalmas kábítószerbiznisze felett. Ez irtózatos vérfürdővel, valamint egészen a korrupt kormánykörökig gyűrűző kapcsolatok bonyolításával jár, a fiatal Scialoia rendőrhadnagy azonban a nyomukban van. A fiatal rendőrt azonban közmondásosan lüktető olaszos libidója éppen a szépséges Patriziára gerjeszti, aki történetesen Dandi barátnője...

Minden összefügg mindennel, a maffiaügyekben minden olasz érintve van. Mi, turisták csak annyit látunk az egészből, hogy ülünk a Piazza akármin, kortyoljuk az erős caffét a caffeteriában, körülöttünk meg zajlik a hangos olasz hétköznap. A mai hírek éppen arról szólnak, hogy katonaságot vezényelnek Nápolyba, mert két banda éppen összeszólalkozott. Hullák a Piazzán, ahol kávéztunk. Ez a valóság, a Bűnügyi regény alkotói pedig mindent elkövetnek, hogy filmjükben ezt a lehető legrealisztikusabban reprodukálják. A Libanoni bandájának története ugyan fikció, de nem nehéz párhuzamot vonni valós, létező bandák sorsával, a maffia hétköznapjainak tipikus történéseivel. Hullák itt is, ott is. Itt a filmben tán több és látványosabb (értsd véresebb), ugye a művészi hatáskeltés érdekében. A valóságban tán elég egy golyó a fejbe, a filmben ez legalább kettő, sőt olykor csavarhúzó a nyakba, bárd az ujjakra, stb. Placido rendezői szándéka ezzel is nyilván a valóság minél plasztikusabb megidézése volt, emellett a történetet rendre korabeli események valós híradórészleteivel is illusztrálja. Pasolini meggyilkolása, Aldo Moro elrablása majd megölése, Olaszország - NSZK focivébé döntő (3:1), a berlini fal lebontása.

Libanoni, Freddo, a Dandi tehát lehetne valóságos figura is. A film cselekménye egyenes vonalban árad a véres végkifejletig, csupán az előtérben lévő figurák változása (elhalálozása) tagolja: először a Libanoni, majd Freddo, a Jég, végül Dandi. Különböző figurák, különböző társadalmi háttérrel, különböző életcélokkal, mégis egy bandában. A kezdeti kamaszcsínyektől, a fiatal felnőttkor véresen komoly bűnéig. S a túl korai halálig.

Placido, akit különben hazájában elismert rendezőnek tartanak, a témához illő komolysággal, veretesen rendezte meg e fajsúlyos drámát, segítségére kiváló operatőri munka (Luca Bigazzi), és hiteles színészi teljesítmények (Kim Rossi Stuart, Anna Mouglalis, Pierfrancesco Favino, Claudio Santamaria) társulnak.

www.port.hu/bunugyi_regeny_romanzo_criminale/pls/fi/films.film_page

Nem utópia, korunk civilizációja a kémián és a vegyiparon alapszik. Természetes élelmiszereink 80 %-ban kémiai adalékokkal készülnek, régen a sört meg kellett inni három napon belül, mert megsavanyodott, ma már hónapokig eláll, akár a tűző napon. Sokaknak már nemcsak a mindennapi élet, de a szokásos esti lelazulás sem megy szerek nélkül. Vannak, amit magunktól, saját akaratunkból szedünk be, és vannak anyagok, melyeknek elfogyasztásáról nincs is tudomásunk.

A Crank - Felpörögve című film apropója is ez utóbbi tulajdonképpen. Chev, a bérgyilkos rosszul ébred. Hogy hogyan, mennyire rosszul, azt mi, nézők is érezhetjük, hiszen a kezdeti képek szubjektív kameraállásból készültek, mintha mi ébrednénk rosszul. Velünk is megtörténhet? Más indokot nem tudok felhozni a szubjektív kamera használatára, ha csak azt nem, hogy amúgy látványos eszköz a néző belerángatására a történetbe. Bele kell minket rángatni, hiszen viszonylag kevesen vagyunk bérgyilkosok, és (talán) kevesen élünk olyan hajszolt életet, mint Chev. Belerángatódtunk tehát. Chev azért ébred rosszul, mert valaki megmérgezte. Ezt megtudhatjuk az ő szemszögéből, éppen a tévé elé támolygunk, ahol egy dvdlemez vár ránk. Nagy nehezen beletalálunk a lemezzel a helyére, elindul egy rövid üzenet. Szimpatikusnak nem mondható, bűnöző külsejű fiatalember közli velünk, hogy seggfejek vagyunk, és hogy meg vagyunk mérgezve egy pekingi koktél nevű szintetikus szer által, amit azért kaptunk, mert (az ő szemszögükből) nem voltunk jó fiúk. Ezért most jól meggyilkolnak. A lassan ölő koktél megállítja a szívünket. Kicsit húzhatjuk a dolgot, ha folyamatosan magasban tartjuk az adrenalinszintünket. A kamera kiszáll belőlünk, és a film további részében megszemlélhetjük Chev (immár Jason Statham) kellően látványos, és kellően őrült ámokfutását adrenalinfokozás életbevágó ügyében. Ennyit a sztoriról, hiszen mégiscsak egy akciófilmről van szó, maradjon valami meglepetés a nézőknek is, akik ezért ülnek be effélére. Gondolom.

De mégsem csupán szimpla akciófilm ez, hogy piffpuff, dirrdurr, Amerika megmentve, vége, főcím. Van benne akció persze, dögivel, de ha egy film egy adrenalinhajhász ámokfutásról szól, azt nem lehet jancsói hosszú snittekkel és bergmani mély lélekelemzésekkel megoldani. Nem is ezeket az eszközöket használja a filmet íróként és rendezőként jegyző Mark Neveldine, Brian Taylor páros. Ellenben sokat merítenek John Woo akciófilmes erőszakszimfóniáiból, Tony Scott olykor szöveginzertekkel is kevert, szaggatott képi világából, valamint és főleg, Quentin Tarantino kokainmámoros vérfürdőiből kaptak ihletet. És humorából is, tegyük hozzá gyorsan.

A humora az, ami kiemeli e filmet az ún. hajszafilmek gyakorlatilag a mozival egyidős, százéves folyamából. Elsősorban képi humora van a filmnek, amely leginkább a mostanában saját jogán törvényerőre emelkedett Pálfi Gyurink (Hukkle, Taxidermia) alkotásait juttathatja eszünkbe. A kamera, miután végre elfelejtette a szubjektív nézőpontot, egész érdekes mutatványokat nyújt. Néha egy mikrosütőből kukucskál kifele, néha egy gázpedálról. Olykor látjuk Chev lassuló szívét, máskor meg tanúja lehetünk a Google Earth nevű népszerű webes alkalmazás filmvászonra való domesztikálásának, mint helyszínszervező képi effektus. Néha pedig Tarantinót idézi, mint az akciófilm pszichopata pápáját, néhány már-már túlzásba vitt véres jelenet esetében, de az olyan meghökkentő jelenetekben is, mint pl. az adrenalinfokozás érdekében megejtett üzekedésnek a kínai piac kellős közepén. Tarantino-i az amúgy is Bruce Willisre hajazó fizimiskájú Jason Statham melegítős jelenése is éppúgy, mint a műfajtól kissé idegen verbális humor. Chev fanyar beszólásai mintha a Ponyvaregényből vagy a Jackie Brownból lettek volna idevágva. Azonban amit a Crankben látunk, mindez csupán eredeztethető Tarantinótól, az alkotók még jónéhány szívlapáttal rápakolnak mindenre. Nincs megállás, kitart a lendület a Végig, ami jó. De nem abban az értelemben, mint azt sejtik, várják. Mindent összevetve, bár utálom a kifejezést, ez a film bizonyos szubkultúrákban "kultfilm"-státuszba kerülhet, jelentsen ez bármit is.

Mióta a nyolcvanas években "legújabb francia hullámként" emlegetett generáció (Besson, Carax, Jeunet, stb...) véglegesen az olcsó, értsd: nagy költségvetésű és olykor nagy bevételt is hozó tömegfilm felé fordult, gyakorlatilag két francia filmesre érdemes odafigyelnie az igényes filmrajongónak: François Ozon-ra és Bertrand Blier-re. Két sarkosan fogalmazó, markáns látásmódú, bár két különböző generációba tartozó filmes, akik nem kerülik a rázós témákat. Az Eladó a szerelem?, már a címében is provokatív film a kettejük közül idősebb Blier munkája. Itt mindig meg szokás említeni, a filmrendező Bertrand nem összekeverendő Bernard Blier-vel, az 50-es, 60-as évek népszerű tojásfejű komikusával, bár rokonok. Az utóbbi a papa. Az alma azonban messze esett a fájától, a filmrendező Blier korántsem azokat a habkönnyű bohózatokat műveli, mint a papa. Csak egy picit fiatalabb, mint a nagy francia újhullámosok, Godard és társai, de ha formanyelvi újításokban nem is, egy dologban követi őket: Le a papa mozijával!

Tehát eladó-e a szerelem. Blier tapasztalt, szakavatott kezű boncmesterként, határozott mozdulattal kezd a téma felfejtésébe. Egy szemlátomást magányos pasas egy kurvát néz, a narráció közli: Egy nap megnyertem a lottófőnyereményt. Helyben vagyunk. A mi, amúgy kiváló Magyar Attilánkra (tudják, a reklámos "nyuszómuszó") megszólalásig hasonlító François (Bernard Campan) tipikusan "a" szerencsétlen pasi. Erősen kopaszodó, valami irodában dolgozó, a munkatársak idióta heccelődéseinek kitett, amúgy szívbeteg lúzer. Egyedül él kopott kis lakásában. Üres és magányos szabad óráiban a híres párizsi Pigalle tér egyik bárja előtt álldogál. A kirakatban Daniela, a madonnaarcú prosti (Monica Bellucci) üldögél. François-nak persze eddig nem volt pénze a nőre, ám most.

Egy részről, persze, eladó a szerelem. Hiszen ez megy, amióta ember az ember. A legősibb foglalkozás, ugye. François rövid alkudozás, majd üzletkötés után meg is kapja a nőt, méghozzá úgy tűnik, egy egész életre. Megvette. Tehát eladó is lehet a szerelem, ez így tiszta sor. Azonban működhet-e huzamos ideig a pénzért vásárolt szerelem? François megvette magának a nőt, ám belülről igazi szerelemet érez, a pénz csak eszköz volt. A férfi szenvedélyét megérzi a nő, és ez meghatja. Néhány boldog napig úgy tűnik, működik a dolog. Amíg nem szól közbe a pénz. Az ágyban ugye, nincs mire költeni. A nő stricije gurul be a képbe, Gerard Depardieu megszemélyesítésében. A markát tartja a nőért: 4 millió euró a nő ára, különben...

Blier rutinosan boncolgat tovább, e témában immár másodszor (Az én pasim). Önironikusan fel is tűnik a filmben, mint az egyik kurva éppen távozó kliense, mutatja: jártas a témában. A boncolási műtét eredménye a várt, az összegzés keserű. Nem mondom el, erről szól a film, de úgyis sejtik. Nem véletlenül használom a boncmesteri párhuzamot a rendezővel kapcsolatosan, épp ilyen szenvtelenséggel, szikár alapossággal vizsgálja a témát. Olykor mintha egy kamaradrámát látnánk, csupán a tér-idő, valóság-idealizált világ ábrázolása filmszerű. Lecsupaszított, ikonszerű figurákat látunk: a kopaszodó, magányos ám szerelemre vágyó kisember és a dúskeblű, buja, mégis Madonna-szerű déli típusú ősasszony. Az idióta munkatársak, az aggódó barát. A dörzsölt strici, a mindentudó madám. Ezalatt az olasz operairodalom idézeteit halljuk, Bellini, Puccini témában idevágó műveiből, nem ellenpontozásként, hanem éppen ellenkezőleg, erős, határozott aláhúzásaként a mondanivalónak. Blier filmje egy határozott, pontos vonalakkal rajzolt karikatúrája annak az eszményi képnek, amilyennek a szerelmet képzelni szeretnénk. Maga a valóság, háborodjanak is fel a női jogi szervezetek, a szüfrazsettek. "De miért mész vissza ehhez a stricihez, Daniela?.. Mert nagy a farka...: feleli a nő." És persze, nála van már a négymillió euró, tegyük hozzá. Ez van. A világ ilyen. Bertrand Blier ilyen filmeket csinál, lehet utálni, lehet szeretni. De oda kell rá figyelni!

www.port.hu/elado_a_szerelem_combien_tu_m%27aimes/pls/fi/films.film_page

Örök a kérdés, létezhet-e barátság fiú és lány között? Nem tudományos hitelességű kutatások szerint valamilyen okból a lányok szerint igen, a fiúk szerint nem. Persze, mindkettő a másikat akarja, de míg rendszerint a fiúnak EZ a lány tetszik, a lány általában AZT a fiút akarja. Nem ezt, akivel ebédelni, fagyizni, vásárolni jár, akivel minden titkát megosztja, hanem azt, akinek feszes fenekére kacsint a gimi összes csaja, aki a menő csávó a suliban. Kimondhatatlan katasztrófa ez a "barát státusz" langymeleg és rózsaszín tétlenségében leledző kamasznak. Főleg, ha kövérkés, félénk, igazi vesztes típus. A menő csávók céltáblája, a nyuszi sapkával/sapkátlan.

Chris Brander éppen ilyen srác. Tipikus lúzer, ám ő a tipikusan unalmas tipikus kertvárosi gimnázium tipikusan szőke és tipikusan bombázó vezérszurkolójának, Jamie-nek legjobb barátja. Kövérkés, félénk, céltábla, aki minden szabad percét egy gyönyörű, ráadásul okos és kedves lány társaságban tölti, barátként. Ő másként szeretné. Aztán eljön az érettségi napja és Chris vesz egy nagy levegőt, írásban bevallja valódi érzelmeit Jamie-nek. A hatás rá nézve katasztrofális, az írás kitudódik, rajta röhög a fél gimi, ráadásul Jamie is közli vele, igen ő is szereti... testvérként. Chrisről majd leesik a maszkmester által felragasztott méretes áltoka...

Merthogy Ryan Reynolds (Chris Brander megszemélyesítője) természetesen nem ilyen kövér disznó. Gyanús is volt, hogy lehet egy hájfejnek ilyen kisportolt alfele, mint azt a bevezető jelenetekben néhány kellően át nem gondolt kameraállás miatt észre is vehetjük, illetve az erre gerjedők meg is szemlélhetik. Természetesen a film hátralévő részében már a rendes, különböző diétákon és súlyzótermekben edzett Ryan Reynoldst láthatjuk, láthatja a film gyaníthatóan 12-18 évig terjedő leányzókból álló célközönsége. Vagy a franc se tudja. De a megátalkodott hímnemű kritikus úgy gondolja, efféle filmeket kizárólag lányok néznek végig önszántukból, esetleg gyermekien leánylelkű pasik, bár ők a súlyosabb esetek e tárgyban. Legfeljebb téved, nem először. Az iménti szóhalmazból kilegózhatják a játékoskedvű olvasók a film műfaját, ha mégse sikerül, hát idebiggyesztem: romantikus vígjátékot nézünk.

Szóval, a béna Chris Branderből tíz év múltán acélosan agresszív, törtető, korlátlanul nagyképű, ám nem mellesleg jóképű, vékony és kisportolt menedzser lesz (legalább nem kellett az egész filmre kifizetni a maszkmestert), aki papírzsebkendőként használja a legjobban tán az ismert Paris Hilton-jelenség (nálunk: Dundika, Annuska, stb.) által jellemezhető társasági nőszemélyeket, a legmenőbb partikon unatkozik, stb., stb. Fatális véletlen folytán azonban rossz (persze, hogy a jó) sorsa újra szülővárosába, a tipikusan unalmas New Jersey-i városba sodorja, ahol szembesülni kénytelen. Ne várjunk mély ontológiai önelemzést, a műfaj keretei ezt nem engedik meg, Chris csupán újra találkozik régi barátnőjével, aki ugye az első plátói szerelme is. Csakhogy most vele van újsütetű Paris Hilton 38. is, Chris se a régi már, csupán Jamie éldegél facéran kis házikójában...

Bonyolódik, bonyolódik, aztán kibomlik (mármint a cselekmény), végül a tanulság: zsáknak lyukára legjobban a foltja illik. Légy önmagad, ne akarj más lenni, mint ami vagy. Ezt az amúgy más sokszor megfogalmazott életbölcsességet közvetíti nekünk, nézőknek a Csak barátok című új, romantikus, amerikai filmvígjáték. Mondhatnám azt is: Még egy romantikus amerikai filmvígjáték. Az égadta világon semmi különös nincs e filmben. Közepes színészek előadnak egy közepes történetet, amely azonban nem árt, nem okoz fájdalmat, nem tüzel meggondolatlan cselekedetekre, de nem is nézhetetlen, néha még el is mosolygunk rajta. Csak egyszerűen nem hagy semmilyen nyomot bennünk. Bizonyos szempontból azonban ez is pozitívum.

www.port.hu/csak_baratok_just_friends/pls/fi/films.film_page

A filmforgalmazók által gyakran és előszeretettel használt hangzatos szlogen ezúttal kissé sántít. A japán film fenegyereke, Takeshi 'Beat' Kitano nem fenegyerek többé. Legfeljebb (de legalábbis) fenebácsi, már ha van ilyen egyáltalán. Takeshi, bármilyen kultusz övezze is őt, öregszik, mint minden más, normális halandó. Mára az emberi kor delelőjére ért, sőt át is bucskázott azon, elérkezett hát az idő, hogy számot vessen eddig életével, életművével és az őt körülvevő külvilággal.

Bár a kritikus ösztönös gyanakvással szemlél minden kultusz övezte személyiséget, azt meg kell vallania, valóban, Takeshi tényleg nem mindennapi figura. Más szóval, van miről számot vetnie. Verseket és prózát ír, foglalkozik képzőművészettel, a filmjeit rendszerint maga írja, vágja és rendezi, valamint legtöbbször a főszerepet is maga játssza el. Saját hazájában mégis elsősorban televíziós showműsorok sztárjaként övezi rajongás, míg a művészi oldalát inkább Nyugaton ismerik el. Mellesleg saját profi baseball-csapata is van. De fogjon bármihez is, tevékenységét elképesztő intenzitású és összetételű rajongói tömeg figyeli visszafojtott lélegzettel. A kultúrtörténetben talán először vetik ugyanarra a személyre párás tekintetüket szemüvegüket törölgető nyugati bölcsészek és színesre festett hajú, fogyasztásra idomított japán tinédzserek.

Pedig nem példa nélküli amit csinál, sőt megkockáztatom, Takeshi nem talált ki semmi eredetit, csupán jó tanítvány módjára alkalmazza nagy (ez esetben) nyugati mesterek találmányait, persze magas színvonalon és saját, szuverén, és főleg japán szellemiségével megtöltve. Legújabb, Takeshis' című filmje is erősen hajaz nagy nyugati filmklasszikusokra. Önértékelő, önelemző, összegző szándéka egyértelműen Fellini Nyolc és fél című filmjére hajaz, itt is egy idősödő és egyre jobban kiégő filmrendező szembesül eddigi és mostani munkájával, hivatásával, céljaival és önmagával. De tér- és időkezelése például a nagy francia újhullámos gurut, Jean-Luc Godard-t juttathatja eszünkbe, míg bizonyos szereplők rendre nagy hollywoodi sztárok neveivel viccelődnek (pl. Gregory Peck-Gregory Punk). Na igen, a japán humor nem könnyű eset, hála a Mennybéli Filmforgalmazóknak, Takeshi tévéshow-it nem láthatjuk, a hírek szerint ez (ilyen) a humora...

Bár nem mondható eredetinek, amit Takeshi Kitano a filmezés terén csinál, de ma komoly színvonalat képvisel. A filmgyártás egyre drágábbá válásának köszönhetően egyre jobban tűnnek el az egyéni látásmódú, megkockáztatom, nem kifejezetten közönségbarát filmek, ezért üdvözölni kell minden ellenpéldát. Takeshi ráadásul egy furcsa kivétel, hiszen filmjei nagyrészt e csoportba tartoznak, mégis komoly rajongótáboruk van.

Önelemző filmje egyfajta szellemi harakiri, de legalábbis köldöknézés, telistele tűzdelve korábbi filmjeire való utalásokkal, önreflexiókkal. De közben, szinte észrevétlenül, megismerkedhetünk a rendező életével, motivációival, bár igen szürreális, költői formában. Többször találkozik szemtől szembe önmagával, és többször meg is gyilkolják, mint nálunk ismert esetben Hernádi és Jancsó urakat, saját filmjükben. Takeshi számít a néző kreatív figyelmére, hiszen nem magyaráz meg semmit se, nem rágja a néző szájába mi miért történik a filmvásznon. Csupán jelez, felfest néhány színt, néhány vonalat, a mi dolgunk, hogy a teljes képet megalkossuk agyunkban. Ám eközben figyelnünk is kell, mert a Takeshi fékezhetetlen agyveleje száguld tovább, aztán még lemaradunk... Elkényelmesedett nézőknek így e film rágós falat lehet, főleg, ha ez első találkozásuk Takeshivel. Akik viszont már jó ismerősök, azok tudják mire számítsanak.

www.port.hu/takeshis%27_takeshis%27/pls/fi/films.film_page

Brazil foci, talán elsősorban. (Bár most rájuk jár a rúd, a legutóbbi világbajnokságon már a negyeddöntőkben elvéreztek... Micsoda szégyen!) Rögtön utána a brazil karnevál, és helyben is vagyunk. De nem kell, tán nem is lehet rangsorolni a Brazíliát illető nemzeti sztereotípiákat, hiszen a brazil labdarúgók is szambát járnak a focipályán, az ismert újságírói közhely szerint. Brazília, szamba, foci - ezek a válaszok. Tán a lába is dobogná egyből a ritmust a megkérdezettnek, éljen akár a hevesvérű Norvégiában vagy a fagyos Itáliában. (Vagy fordítva...) Esetleg véletlen mintavételezés közben zeneileg tájékozott szubkultúrákra bukkanva, furcsa hangzású nevek röppennének fel. Antonio Carlos Jobim, Jacob da Bandolím vagy Heitor Villa-Lobos. Valaki Stan Getz nevét említené, Astrud Gilbertot, Sergio Mendest. A legkülönbözőbb stílusú előadók, szerzők, mégis ugyanarról beszél mindenki: a brazil zenéről.

Azt azonban már tényleg csak kevesen tudják, hogy e brazil zene alapja az a choro-nak nevezett műfaj lehet, amelyet jobb híján a brazil jazznek is neveznek, bár a choro "öregebb", mint az észak-amerikai jazz. Rio de Janeiróban fejlődött ki ez a kezdetekben hangszeres zenei műfaj, amely az európai telepesek, elsősorban a portugálok fado-jából, valamint más európai zenékből, keringőkből, polkákból, az afrikai rabszolgák erősen ritmizált zenéjéből és a helyi amazonasi indiánok különös, melankolikus népzenéjéből táplálkozott. Előadásmódja hagyományosan épít az előadók improvizációs készségére, innen a jazz-zel való párhuzam. Az idők során nagy hatással volt a mindenkori brazil zene fő képviselőire, Villa-Lobostól Jobimen keresztül a mai popsztárokig, merített belőle a szamba, a bossanova éppúgy, mint a hatvanas évek brazil jazz-revivaljének híres előadói. Ám ma is élő műfaj, a városi choro-iskolákban a legkülönbözőbb életkorú tanítványok ezrei próbálják elsajátítani a műfaj mesterfogásait, a városi kiskocsmákban, mulatókban is gyakran zendít rá egy choró-t játszó combo a hallgatóság legnagyobb örömére.

A choró-t bemutató Brazil ritmus című dokumentumfilm rendezője a finn Mika Kaurismaki, a díjakkal elismertebb és bizonyos körökben kultikus Aki bátyja. Mika kezdetben vicces, de túl nagy visszhangot nem kiváltó bűnügyi történetekkel és roadmovie-kkal jelentkezett, majd hozzákezdett Brazília dokumentumfilmes feldolgozásához, amelynek e film (ha jól számolom) a harmadik állomása. A rendezőnek brazil-mániáját mi sem bizonyítja jobban, hogy a dokumentumfilmek mellett legalább három játékfilmje is Brazíliában játszódik. A finn éghajlat cseppet sem emberbarát jellemzőit ismerve, ezen nincs is mit csodálkozni. Mika Kaurismaki, ha művészi értelemben nem is oly zseniális, mint az öcskös, azért professzionális rendező, tisztában van szakmája mesterfogásaival.

E filmje is rendben van, bár húzható párhuzam a évtizedes előnyben lévő, szintén európai Wim Wenders kubai zenefilmjével. A kisebb kulturális forradalmat előidéző Buena Vista Social Club artisztikus képsoraihoz képest nem alkalmaz efféle markáns képi megoldásokat, Mika Kaurismaki filmjében a hangsúly nem a legendateremtésen, inkább magán a zenén van. Így utánzatnak sem mondanám, a szó szoros értelmében az ami: dokumentumfilm. A choro keletkezésének környezetét bemutató, szépen fotografált képek a favellákat (a szegények bádogvárosait) éppen úgy mutatják, mint a gazdagabb városi kerületeket, vendéglőket, a Copacabanát, utalva arra, hogy a choro a társadalom összes rétegét érinti. A fősodor egy koncert, amelyen a Trio Madeira Brasil nevű kitűnő zenekar játszik együtt a choro legkiválóbb előadóival. A koncertet és a brazil életképeket zenészinterjúk szakítják meg, híres choró-zenészek beszélnek a hangszer lelkéről, a zenélés varázsáról és hasonló transzcendens dolgokról, ilyeneket láthatunk naponta ezret, ha bármely zenei csatornára kapcsolunk. E film azonban meg tudja mutatni azt az örömöt is, amely megcsillan e zenészek szemében egy-egy jól sikerült improvizáció után, így nem csoda, hogy pár perc elteltével a néző is dobogja lábával az ellenállhatatlan ritmusokat. Ezt az örömöt látni a brazil focisták szemében is, egy remekbe szabott gól után, ez az életöröm az, ami a brazilokat élteti. És ez talán ránk is átragadhatna...

www.port.hu/brazil_ritmus_brasileirinho/pls/fi/films.film_page

Elkezdődött az iskolaszezon, tömegével kerülnek a mozikba az amerikai középiskolák hétköznapjaiban, környezetében játszódó tinifilmek. Ezeket ott high school-nak, főiskolának nevezik, ám gyakorlatilag a mi gimnáziumainknak felel meg, és jól megfontolt produceri szempontból apellálnak az éppen ezt jelentő gimnazista-középiskolás 14-18, de max. 20 éves korosztály rokonszenvére, hiszen róluk szólnak, valamint és főleg, tendenciózusan ők jelentik a mozilátogató közönséget, jelen állás szerint. Nemcsak az USÁ-ban, szerte a világon. Nem hiszem, hogy a tipikus amerikai középiskolákban uralkodó morál, az ott tapasztalható viselkedésminták lennének a követendő példák az ifjúság számára, éljenek bárhol a világon, bármilyen kulturális környezetben, az amerikai filmdömping hatékonysága ellen nem sokat tehetünk. Legfeljebb itt Magyarországon irigykedve nézhetjük, milyen felszereltségű iskolákban, milyen technikai körülmények közepette, mekkora kényelemben nem tanulnak semmit az ottani gimisek.

A Dögölj meg, John Tucker című film is efféle gimiben játszódik. Műfajilag vígjáték, szereplői szemlátomást nem a tanulással foglalkoznak, annál inkább bimbózó libidójuk parancsainak engedelmeskedve a fiúk a lányok, a lányok a fiúk után koslatnak. Egyéb leosztás ez alkalommal szemérmesen kimarad. Bár, akad azért egy határesetes jelenet is, nyilván, hogy teljes legyen a szextérkép. John Tucker (Jesse Metcalf) a szépfiú a gimiben. Jó tanuló, jó sportoló, gazdag család, mindennel ellátva, a csajok egy fülbe súgott szóra omlanak el előtte, ám John ugyanolyan könnyedséggel lép túl rajtuk, mint ahogy megkapta őket. Persze ezt a csajok nem tudják, azt hiszik, John az övék. Pedig nem. Taktikája, hogy mindig a rivális lánycsoportokból választ újabb áldozatot, s mivel ezek nem állnak szóba egymással, esély sincs arra, hogy lebukjon. Így egyszerre akár több csajt is tarthat "tűzben" szimultán. Legyenek azok akár a gimi legmenőbb csajai is. Ám a tagadhatatlanul jóképű John Tuckerre a csinos és ráadásul okos, ám magát csúnyának és hátrányos helyzetűnek gondoló Kate (Brittany Snow) is párás tekintetet vet. Lenézett " béna új csaj" státusza ellenére sikerül rávennie a gimnázium három rivális gráciáját, Carrie-t, Heathert és Beth-t, akik John áldozataiként nem is tudtak egymásról, hogy fogjanak össze és leckéztessék meg az ifjú szívtiprót. A lányok bosszúja jól indul, de egyszer csak nem várt (pontosabban a vígjáték műfaji szabályai szerint éppen hogy elvárt) fordulatot vesz. A szív útjai kiszámíthatatlanok.

A film nagy baja is éppen ez, hogy kiszámítható. Amúgy, a menő csajok félretéve érdekeiket, viszályaikat szövetkeznek, hogy megleckéztessék a menő csávót, akár jó téma is lehetne. De vagy áthág az ember bizonyos határokat, akár a nézettség rovására és elmond valami meghökkentőt, esetleg botrányosat, vagy nem, és marad a hagyományos jól beváltnál. Az előbbi rizikós, mind anyagilag, mind művészileg, az utóbbi pedig nem; a piaci gépezet az utóbbira fog voksolni tíz esetből kilencszer. Mint ahogyan most is, romantikus vígjátékból van bőven felhozatal, már mintavételezésileg.

Kate szerepére megtalálták Brittany Snow-t, aki szinte tökéletes Jennifer Anniston, még a Brad Pitt előtti időkből. Ugyanaz a pajkos kökénykék szempár, ugyanazok a jellegzetes elnézések, fintorok. Jennifer Anniston-remake. Kérdés, hogy Anniston van e akkora sztár, hogy megéri lemásolni. Elég nagy sztár, az bizonyos, de nem igazán nagy színésznő, ha színésznő alatt mondjuk Meryl Streep értendő, drámai és komikai erejét, művészi kisugárzását tekintve. Nem hiszem, ám ezt a filmet agyon is nyomná egy ekkora egyéniség. Könnyed kis tinivígjáték ez, végig illedelmes, mentes e témakörben gyakran elharapózó büfikaki-poénoktól, a vége is jó, hogy minden jó legyen. Minden rózsaszín, minden hamvas. Nincsenek ráncok, gyűrődések, nincs igazi gonosz, nincs durvaság. Még a csúnya, hátrányos helyzetű szereplők is szépek. Vannak, akik így szeretik látni a világot. Nekik való ez a film (is). Bár csendben jegyezem meg, a filmen/mozin kívüli valóság is nekik fog jobban fájni...

www.port.hu/dogolj_meg,_john_tucker_john_tucker_must_die/pls/fi/films.film_page

Nincs megállás, vagy új a nap alatt, ahogy tetszik. Próbálom megfejteni, mi vihet feltehetően normális embereket arra az elhatározásra, hogy mindenképpen muszáj leforgatniuk a kismilliomodik "...csak kéne már egy jó nagyot..." típusú viccesnek szánt vígjátékot, miközben egy-két (!) kivételtől eltekintve, az ezt megelőző kismillió nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben, különösebb visszhang nélkül. Valami biznisz biztos van benne, nyilván kicsi a költségvetés, nem kellenek sztárgázsik, s a termék kellő reklám mellett gyakorlatilag egy-két hét alatt behozza a befektetett pénzt, meg még egy kicsit, és lehet hozzáfogni a következőhöz. A mozik átlagközönsége pedig mindenhol, Amerikában főleg, egyre fiatalabb, jelenleg a 14-20 évesig terjedő korosztály jár moziba. Mondjuk a Szexi party című film problémafelvetése ebből a szempontból abszolút kortárs. Csak a túlontúl könnyen felejtő szülők hihetik csak, hogy kisfiuk a jó bizonyítvány-jó egyetem-jó karrier kertvárosi szentháromságának megfelelően, ráadásul kellő/illő erkölccsel ténykedik hétköznapjaiban. Ehelyett a valóságban minden 16-17 körüli srácot egy dolog érdekel mindennél jobban, mégpedig az, vajon hogyan lehetne a lompost becsempészni akárhova, de elsősorban hosszú leánycombok közé. Ám ehhez (Amerikában) főként egy dolog kell, mégpedig egy kocsi. Egy járgány, egy verda, egy tragacs, amelyik azért annyira nem lerobbant, hogy kellően meg lehessen dudálni benne a telt idomú, kilométeres combú szőke vezérszurkolót a gimiből. Ehhez pénz kell, vannak akinek szülei adnak, vannak akiknek nem. E film főszereplői az utóbbiak közé sorolhatók, közkeletű kifejezéssel élve, lúzerek. Se verda, se pénz, így nincs csaj se. No money, no car, no chicks, az angolosoknak.

Van viszont ötletük. A Szexi party című filmet alkotó David M.Evansnek és David H.Sternbergnek, és ezáltal a film három főszereplőjének, a szende szőke Deaconnak, zsákos Frodóra hajazó hokigép Frednek és a kihagyhatatlan szemüveges okostojásnak, Mattnek az az ötlete támadt, hogy mivel a képrögzítőeszközök és az internetes képmegosztó alkalmazások robbanásszerű elterjedésével köztudomásúlag dúl az amatőr-pornó divatja, ők is pornófilm forgatásába kezdenek. Ebből remélnek pénzt, kocsit, csajokat. Csak éppen azt nem veszik figyelembe, hogy az időközben túl sikeressé váló tervükkel a valódi szexbiznisz érdekeit is sértik. Innen bonyolódnak tovább a dolgok az ismert vígjátéki szabályszerűségek szerint, sajna túl bőven adagolt testnedvekkel és ehhez képest csekély mennyiségű humorral a törvényszerű vég felé.

Legviccesebb figurák a filmben nem a főszereplők, akiknek karaktereik túlontúl közhelyesre sikeredtek, hanem a filmben a profi pornóvilág ismert figuráinak vastag vonalakkal karikírozott szereplői. A kövérkés, ám erről tudomást sem vevő Vic Ramalotot (beszélő név, nem fordítom) egy híres pornósztár, a fénykorában is kissé dagi, ám ettől függetlenül döbbenetes méretekkel rendelkező legenda, Ron Jeremy játssza. De mondhatnám az egyik profi pornóforgatás-jelenet női szereplőjét, akinél üresebb tekintetű filmszereplőt életemben nem láttam. Ezenkívül nem mondható el a Szexi party című filmről, hogy túlzottan igénybe venné a rekeszizmokat, a poénokat már láttuk jó néhány filmben, a gyomorforgatónak szánt ocsmányságok sem veszik fel a versenyt, mondjuk a Wayans-testvérek egy gyengébb pukikakis poénzuhatagával, úgyhogy semmi különös... Az ez alkalommal mellékszerepekbe kényszerített lányok csinoskák, többet nem lehet róluk mondani, a fiúk átlagos lúzerek, tinilányoknak nyilván szimpi lesz a szőke Deacont alakító Erik von Detten, a tinifiúk nyilván öblösen nyerítenek majd a hozzájuk hasonló, róluk mintázott srácok balfékeskedésein, és mi, már nem annyira tinik, csak reménykedhetünk, kinövik ezt is, mint minden gyerekességet. Már a balfékeskedést. A pornó, az igazi, pedig köszöni szépen, virágzik. Fogyasztói pedig minden erkölcscsősz aggodalma ellenére, nem a tinédzserek, sokkal inkább a szülők. De ez egy másik téma...

www.port.hu/szexi_party_after_school_special/pls/fi/films.film_page

Eme gazdasági romlás feneketlen szakadéka szélén táncoló, sanyarú kis ország rossz sorsú blablabla polgárai közül ez évben is igen sokan töltötték a munkára tökéletesen alkalmatlan időjárást hozó nyár néhány hetét külföldön, ahová nyilván igen sokan repülőn utaztak. A filmforgalmazó így jó érzékkel várt a rendes évi nyaralások leteltére, hogy piacra dobhassa legújabb repülős-parázós filmjét, hátha túl nagy az átfedés a film célközönségét jelentő és a repülőn utazók halmazain. Nyilván az repül, aki a mozijegyet is megveszi... Nem tudom, csak gondolom.

Alaposan meg kell tervezni az ilyesféle repülőgépes mozik forgalomba hozatalát, hiszen se szeri, se száma az e témában forgatott filmeknek, amelyek nagy része nyom nélkül és megérdemelten merült el a feledés ködébe. Én magam is csupán egyre emlékszem, amelyben egy bizonyos Leslie Nielsen nevű komikus szerepelt (Airplane!). De ez se amolyan "igazi" repülőgépkatasztrófa-film volt, már ez is egy paródia volt, pedig még 1980-ban készült. Paródiák azonban sosem születnek önmagukban, paródiák mindig valamiről készülnek, valamilyen alapmű félresikerült, pontatlanul megfogalmazott, hiteltelen és hamis mozzanatait figurázzák ki, feltéve persze, hogy a közönség ezeket az paródia alapjául szolgáló műveket a közönség látta.

A közönség ugyanis nem fog röhögni, ha nem ismeri fel azt, amin röhögnie kell. Többek között ezért vagyok nagy zavarban, amikor a Kígyók a fedélzeten című filmről kell írnom, s amelyet a közönség (én magam is) végig röhögött. Ez nem lenne nagy baj, ha az alkotók szándéka is ez lenne, ám ebben már nem vagyok biztos. Úgy hiszem, az alkotók egy igazi, feszült, olykor horrorelemekkel operáló, néha feszültségoldó benyögésekkel színesített akciómozit szerettek volna készíteni, ehelyett leforgattak egy majdnem tökéletes, néhol frenetikus repülőgépkatasztrófafilm-paródiát. Egymást követik az ismert helyzetek, szituációk, beállítások, csak mindben van valami fura csavar, amitől ellenállhatatlanul robban ki az emberből a röhögés. Aztán következik néhány olyan képsor, amelyen nem lehet röhögni, mert nincs benne semmi olyan. Ilyenkor vakarom a fülem tövét. Néhány nagyon kemény, nagyon pontos és nagyon találó benyögés, utána tíz tökéletesen üres és semmitmondó mondat a dialógokban. Mintha két filmet fűztek volna egybe a vágóasztalon, egy tökéletesen tehetségtelen és kiégett rendező érdektelen akciófilmjét, és egy friss, zseniális humorú akció-paródiát. Nem tudom mire vélni ezt az egészet... Ha csupán az utóbbi lenne, rábólintanék, ha csupán az előbbi, élből elutasítanám. Főhet a fejem. Így nem kaphat jó osztályzatot, de hát hogy nem adok rá jó osztályzatot, mikor pedig végigröhögtem. Sebaj.

Hawaii. Szép kezdőképek. Majd két csúnya reklám, egy nyakban hordható zenelejátszó, egy energiaital. Főszereplő csávó jófej (Nathan Phillips), endúrózik Hawaiin, később kiderül szörfözik is. Havajkodik, nyakában ájpoddal, vörös bikát kortyolva. Aztán olyat lát, amit nem kéne, ettől kezdve menekülnie kell, de segítségére lesz a kőkemény és igazságos, afroamerikai FBI ágens, Samuel L. Jackson (Flynn), egy repülőn menekülnek. A véreskezű maffiózó elől azonban nincs menekülés, a repülőt jó előre telepakolta mérgesebbnél mérgesebb kígyókkal, amelyek aztán. Lesz majd jajveszékelés, meg fogaknak csikorgatása. Marás, harapás, fogaknak húsba mélyesztése. Persze az igazságos fekete ügynök mindent meg fog tenni a happy ending érdekében, segíteni fog neki a stewardess is, Julianna Marguiles, aki Hathaway nővérként már bizonyított Vészhelyzetekben. Válogatott karakterek a repülő utasai között: bakteriofób sztár-rapper, két dagadék testőrrel, Paris Hiltonra hajazó szőke cicababa, repüléstől parázó frissházasok, féktelen libidójú extrémsport-artisták, köcsög üzletember, kisgyerek, nagy gyerek, csecsemő, kismama. Biológiai és repüléstechnikai képtelenségekkel telezsúfolt, tökéletesen logikátlan forgatókönyvben olykor ragyogó párbeszédek, a káoszban a szellem rendíthetetlen erejével berobbanó, meghökkentő képzettársítások. Samuel L. Jackson szeme sarkában mintha cinkos vigyor ráncolódna? Szóval, nem tudom...

www.port.hu/kigyok_a_fedelzeten_snakes_on_a_plane/pls/fi/films.film_page

A dokumentumfilm, mint műfaj célja eredetileg valamilyen történelmi, társadalmi, gazdasági vagy akár kulturális folyamat hiteles nyomon követése, ábrázolása, rögzítése. Ez azonban feltételezi azt, hogy időben az ábrázolt esemény megelőzi, de legalábbis egyidejű a filmmel, és a viszonyrendszereket tekintve az események miatt van a film, nem pedig fordítva. Így Vit Klusák és Filip Remuda filmje nem tekinthető dokumentumfilmnek, hiszen a benne ábrázolt események azért keletkeztek, hogy benne legyenek a filmben, tehát a jelen esetben a film miatt és okán történik az, amit láthatunk.

Valószínűleg ezt a gondolatmenetet az alkotók is végigpörgették magukban, hiszen jó előre, még a főcím alatt definiálják filmjük műfaját: ez egy filmes valóságshow. A két fiatal cseh filmes főiskolai vizsgafilmjét látjuk, amely egy társadalmi kísérletet készül dokumentálni: milyen hatással van életünkre a reklám. A koncepció hasonló a kereskedelmi televíziókból ismert valóságshow-k alapötletéhez, az alkotók kitalálnak egy szituációt, megkeresik hozzá a szereplőket, bekamerázzák a helyszínt és figyelik, mi fog történni. Klusák és Remuda ötlete az volt, hogy mint azt el is mondják a filmjük elején, le szeretnék filmezni hogyan manipulálják az emberek fogyasztási magatartását az ebben érdekelt gazdasági körök a marketing, a reklám és a média eszközeivel. Első lépésként egy valóságban is működő marketing-iroda segítségével megterveztették egy általuk kitalált, nemlétező üzletközpont komplett, professzionális üzleti bevezetését. Kitaláltak egy márkanevet (Cseh álom), logót, grafikát és üzleti-himnuszt, világítóplakátot, mindent, amit mi is ismerünk lakóhelyünkről, a tévéből. A két alkotó stylistok, fodrászok, pszichológusok és más kommunikációs szakemberek segítségével felvette a "fiatal üzletemberek" jólismert Hugo Boss-imázsát, saját maguk bőrét víve ezáltal a szó szoros értelmében vett vásárra. Profi reklám-kreatívok segítségével megalkottak egy zseniális, és utólag hatásosnak is bizonyuló negatív reklámkampányt, amelynek lényege a terméktől, tehát a Cseh Álomtól való elrettentés volt. Ne gyere be! Ne vásárolj nálunk! (Az átverés tehát kizárva!) Ilyen és ezekhez hasonló szlogenekkel hirdette magát a fantomáruház, a tömeg persze hisztérikusan reagált: a nyitás napján több ezer ember áll a kietlen külvárosi ipari parkban nejloncekkerekkel és bevásárlókocsikkal felszerelkezve, és vágyakozva néz a Cseh Álom felé, ami a valóságban persze csak a legelőn kifeszített, színes vászon, azonban kiváló marketinggel és kiváló grafikával...

A néző számára eddig a pontig a film lassacskán folydogál, nem történik benne semmi különös. Az a néző, aki egy dokumentumfilmre beül, annyira már be van avatva a globális médiamechanizmus működésének "ördögi" részleteibe, hogy ne legyintene e kockákat látva: persze, persze, így megy ez nálunk is, így megy mindenhol. Legyintünk az öntelt, magát (talán jogosan?) mindenhatónak képzelő reklámguru cinizmusára, nevetünk a pénzsóvár, mindenkinek megfelelni akarók igyekvő tehetségtelenségén, kuncogunk a várható és előrelátható végkifejleten, mégis amikor a megnyitóünnepségen átvágják a szalagot, ahogy a többezernyi ember futva ered a távolban sejlő Cseh Álom felé, keresztül a bogáncsos, tüskés-gazos legelőn, az szívszorító. Katartikus. Fut, bukdácsol a tömegben mindenki, reprezentálva van a teljes cseh társadalom, csecsemőtől nyugdíjasig. Fut mindenki valami felé, amely messziről úgy tűnik, maga a boldogság. Hiszen azt mondták a tévében, a rádióban, az újságokban és a gangon. És tökéletes a döbbenet, amely az elsők arcán látható, akik elérték a célt. Közben a két alkotó csendben balra el...

Céljukat elérték, megmutatták mire képes egy jól megkonstruált marketingkampány, mekkora ereje van a reklámnak. Azonban akár akarták, akár nem, a film bizonyos, a csehek EU-csatlakozásával kapcsolatos aktuálpolitikai felhangjai őket is szépen belehúzta egy másik, valóságos kampányba, így akár róluk is készülhetne (készült?) egy leleplező és szembesítő filmes valóságshow. Filmjük azonban ezzel érvényét nem veszti, sőt éppen ellenkezőleg. Így tökéletes.

www.port.hu/cseh_alom_cesky_sen/pls/fi/films.film_page

A transzvesztitákat és az ír terroristákat egyszer már sajátos és sikeres módon ábrázoló (Síró játék-Crying Game) Neil Jordan új filmjét, a Breakfast on Pluto-t hosszan, több mint tíz percen át tapsolta az idei Berlini Filmfesztivál egyébként híresen igényes közönsége. Ebben talán közrejátszhat a hathatós reklámhadjáratnak köszönhetően világszerte nagy feltűnést keltett Brokeback Mountain mestergiccse is, amely ismét erős reflektorfénybe helyezte a homoszexualitással kapcsolatos témákkal foglalkozó filmeket, egyfajta divat lett a melegekkel foglalkozni, bár én inkább arra szavaznék, hogy a művelt német közönség ez alkalommal tényleg egy jó filmnek tapsolt.

Ha valahol, hát Berlinben emlékezhetnek még igazán Rainer Werner Fassbinder életművére, amely nagyot merített a homoszexualitás, a drogok, az alkohol és a politika zűrös világából, így ezekben az amúgy is "rázós" témákban kötve hiszem, hogy díjaznának bármiféle terjengős mellébeszélést, hatásvadász látványzuhatagot, netán hazugságot. A Breakfast on Pluto sem ilyen, természetesen. Neil Jordan látásmódjában, társadalom-, sőt egyházkritikájában éppen olyan kíméletlen, egyenes és őszinte, mint Fassbinder, ám nem nélkülözi a humort és az önkritikát sem.

A helyszín Nagy-Britannia az 1970-es években. Az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) elnevezésű, a (protestáns) brit korona által ellenőrizett, de főleg katolikus írek által lakott Észak-Írország felszabadításáért küzdő terrorszervezet szinte naponta követ el pokolgépes robbantásokat szerte az országban. A brit hatalom katonái véresen torolnak meg a polgári lakosságon minden terrorcselekményt, gyakorlatilag polgárháborús helyzet áll fenn. Az ír lakosság körében a katolikus vallás gyakorlása nemzeti ügy. Eközben tombol a glam rock, a Sweet, a T.Rex és hasonló zenekarok őrjítik a tiniket, mindenki bő, trapézszárú nadrágokban, emeletes talpú cipőkben, kifestett arccal jár, nemre való tekintet nélkül, könnyű és nehéz drogok minden mennyiségben, az egész világ felett egy hatalmas diszkógömb szórja csillámait szanaszéjjel. A bigottan vallásos ír kisvárosban nem nézik jó szemmel Patrick fura viselkedését, aki jobban szeret női ruhákban lenni, mint az előírásszerű szürke pulóverben. E szokása ráadásul maró gúnnyal is párosul, mellyel környezete visszásságait kommentálja. Patrick sorsának története a Patrick McCabe azonos című, önéletrajzi ihletésű regénye alapján, a könyvhöz hasonlóan, rövid fejezetekre tagolt formában készült film.

Ritkán sikerül elég jó filmes feldolgozása sikeres regénynek, ez azonban mégis az. Jordan, a könyvet író McCabe közreműködésével, a regény eredeti, meglehetősen sötét, komor hangvétele a filmben egyfajta derűsre, optimistára, mondhatnám, tündérire változtatta, amely viszont rendre kifejezetten ördögi, maró gúnnyal párosul. Ez, az éleslátású társadalom- és egyházkritikus megközelítéssel való frenetikus összhatást eredményez a filmben, amelyet a hetvenes évek Nagy-Britanniájának már jelzett vegyes atmoszférájának tökéletesen illuzórikus megjelenítése csak még jobban alátámaszt. Szerintem a legnehezebb a közelmúlt képi megjelenítése, sokkal nehezebb, mint régmúlt időkben játszódó történet hiteles ábrázolása, hiszen a tegnapról még általában sokunknak van személyes emléke. Ha a film a tegnapban játszódik, meg kell felelnie minden egyes néző személyes emlékének. A Breakfast on Pluto ebben a tekintetben is tökéletes illúziót kelt, mind díszletek, mind a korabelit idéző ruhák, mind a a kísérőzene tekintetében. Szinte hallom Komjáthy György búgó hangját: - És most Kedves Hallgatóim, a Csak fiataloknak szóló műsorban hallgassák meg a Rubbettes együttes Sugar Baby Love, Cukor Baba Szerelem című számát! - Persze, mindezt a szám eredeti korában és környezetében.

A tökéletes illúzióhoz hiteles színészek is kellenek, Neil Jordan fel is vonultatja az ír színjátszás nagyágyúit, az öregedő meleg bűvészt alakító Stephen Reától Liam Neesonig, aki Patrick papját, papáját formálja meg, a nagy dobás azonban a Patrickot alakító, átható kék szemű Cillian Murphy. A fiatal ír színész, néhány gonosz-szerep után (28 nappal később, Batman: Kezdődik!) Patrickként olykor egy gyönyörű lánnyá változik, olykor egy összetört transzvesztitává, olykor pedig tündöklő dívává. Játéka egy zseniális színész bemutatkozó (!) jutalomjátéka ebben a megható, felkavaró, szórakoztató, egészen kitűnő filmben.

www.port.hu/reggeli_a_pluton_breakfast_on_pluto/pls/fi/films.film_page