asanisimasa

A szerelem örök, mint tudjuk. Telistele a világirodalom nagy és mindent elsöprő, többnyire tragikus szerelmekkel, bárki kezdheti a felsorolást. Első helyen persze nyilván Rómeó és az ő Júliája lesz, hiszen rengetegen látták a híres musicalt, valamint az ennél méltóbb sikert arató filmet, Leóval és Claire-rel (ő volt Júlia). Az eredetileg egy bizonyos William Shakespeare nevű, eléggé jelentősnek tekinthető színházi szakember által a nyilvánosságra hozott mű minden bizonnyal a legismertebb tragikus szerelmi történet, de a különböző kultúrkörökben számon tartanak bizonyos Ruszlán és Ludmilla-, Ferdinánd és Lujza-, János vitéz és Iluska- és hasonló más történeteket, amelyek többé-kevésbé ugyanarra a dramaturgiára épülnek: szerelem első látásra, de valamilyen külső ok miatt sohasem lehetnek egymáséi, végül egyikőjük, vagy mindketten külső és/vagy belső okok miatt feláldozódnak az örök szerelem oltárán.

Trisztán és Izolda ősi kelta mondája az egyik első, és tán a legnagyszerűbb e sorban. Talán nyomtatott irodalomként is első, hiszen a középkor egyik jelentős műfajának, a lovagregénynek is ismert darabja ez, gyaníthatóan Shakespeare bácsi is találkozhatott már e sztorival... Csak úgy mondom. A mai kor szavának engedelmeskedve a gyártó a film marketingjében ennek ellenére az elvárható közönségre való tekintettel a Rómeó és Júlia párhuzammal ajánlja termékét, ez esetben nyilvánvaló, az időbeni elsőbbség kevesebbet ér a piacon az ismertségi faktornál.

A Rómeó és Júliával ellentétben, Amerikában és máshol is szolid bukás lett a neves alkotók (Ridley és Tony Scott producerek, Kevin Reynolds rendező) Trisztán és Izolda-filmje. Tragikus szerelemi sztori ugyan mindkettő, de míg a veronaiak vérfürdőjét jótékony olasz napsütés, olíva- és bazsalikomillat lágyítja, addig Trisztán és Izolda kora egy kemény, vad és durva kor, helyszíne a ködös, rideg és hideg Albion. Ráadásul, mint minden kelta monda, ez is iszonyúan szövevényes történet, tele mágiával, csodával, misztikus dolgokkal, szinte emberfeletti hősökkel, melyek ma már talán némi magyarázatra szorulnak s nem hetyke mediterrán ifjoncokkal, és könnyen érthető érzelmi viharokkal. Bár a végkifejletben, a tanulságban nem, de hangvételében, kultúrájában túl nagy a különbség köztük, ezt talán a közönség is érezte.

Az alkotók szándéka pedig az volt, hogy e misztikus történetet a mai kor átlagosan tájékozatlan nézőjének szintjére hozzák, ezért a sztorit erőteljesen lecsupaszították. A kelta mondákra oly jellemző mágikus, pszichedelikus történetelemeket gondosan kigyomlálták, csupán egyet hagytak meg: ahogy Izolda meggyógyítja Trisztánt. Pedig a valóságban (vagyis a mondában) egymásba szeretésük is egy mágikus bájitalnak, egy korabeli tudatmódosító kotyvaléknak volt köszönhető. Vagy például a Trisztán által legyőzött ír szörnyeteg, Morholt mitől volt olyan félelmetes... És vannak kultúr-, valamint vallástörténetileg is kissé kétségesnek ható, vagy éppen túlságosan elnagyolt momentumok is, de ha az alkotók célja a közérthetőség volt, akkor spongya rá! Azonban az tényleg zavar, hogy a szereplők az egész filmben tökéletesen hétköznapi amerikai angolsággal cseverésznek, mind nyelvtanilag, mind szóhasználatilag, legyenek akár királyok, hősök, druidák vagy aranyhajú hercegnők...

Ezektől eltekintve azonban abszolúte nézhető a film, főleg azok számára, akik még képesek nyugodtan végigülni egy valamivel több, mint kétórás filmet, ha abban nem történik minden percben valami látványos robbanás, lefejezés vagy csillagháború. A Trisztán és Izoldában, bár minden kockán marcona és nagykardos embereket láthatunk, az alkotók viszonylag ízléssel adagolják a korabeli csaták vériszamos borzalmait. A történet méltóságteljes lassúsággal, műfajhoz illően hömpölyög, az általam jobbára tökéletesen ismeretlen színészek szépek, becsülettel teszik a dolgukat, nem tehetnek arról, hogy olykor nem tudom, ki kivel van a sok szép ember között. Látványosan fényképezett, hagyományos stílusban feldolgozott, profin elmesélt romantikus történet. Semmi különös: ez egyben erénye és hibája is a filmnek.

Mindig is sütöttek bélyeget a történelemben az ember éppen illetékes testrészére megkülönböztetésül: ő nem olyan, mint mi. Most a nagy L betű megy, az angol Loser, vagyis vesztes szóból. A mai modern nyugati társadalom versenyhelyzetek sokaságára épül, de ezt sulykolja belénk a média is, amibe ezt sulykolja a gazdaság, amibe... Ha nem ezt vagy azt csinálod, használod, veszed és eladod, akkor lemaradsz. Tehát lúzer vagy, és ez gyakorlatilag ma a Pokol. Mindenki hallja, sőt mondja, de mindig a másikra, hogy az mekkora lúzer, meg ez mekkora lúzerség, de reggelente sohase mondjuk a fürdőszobatükörből visszanéző arcnak, hogy te komám, te egy valódi nagy lúzer vagy... Persze, senki se szeret a vesztes oldalon tanyázni, inkább győzni, de legalábbis a győztesek diadalának fényében sütkérezni. Könnyedén elfelejtjük azt a tényt, hogy a látszattal ellentétben mindig a győztesek vannak a legkevesebben. Versenyenként csupán egyetlen győztes lehet, mindenki más bizony csak vesztes. Az ördögi a dologban az, hogy mégis úgy tűnik, csak az a kis szemüveges, szeplős, dagi kis mitugrász szerencsétlenség az egyetlen lúzer a Földön, aki ott van mindenki ismeretségi körében...

Nos, eme társadalmi igazságtalanság enyhítésére tesz határozott lépéseket a neves amerikai komikus-színész, Adam Sandler produkálta Lúzer SC című film, amelynek főszereplői bizony kizárólag lúzerek. Ismerhetjük Sandler humorát, amely mi tagadás, intellektuális körökben könnyen kiveri a biztosítékot erőteljes testhangjaival, testnedváradataival, ám filmjeinek végkicsengése mindig humanista, ezt nem lehet elvitatni tőle. Nos, itt az elején leszögezem, e filmjében is ugyanezt élvezhetik azok, akiket nem zavar a másfél órányi hallható bélgáz.

Sandlert persze ne várjuk feltűnni e produkcióban, de megszokhattuk már, Hollywoodban az első ember mindig a producer. Papíron a Lúzer SC Dennis Dugan filmje, aki színészként kezdte a pályáját a múlt század hetvenes éveiben, azonban rövidesen rendező lett. Rendezett Columbo-epizódtól különböző vígjátékokig mindent, szinte az összes élő komikussal a főszerepben. Nem csoda hát, a Lúzer SC egy profi vígjáték-rendező precíz műve, amely ugyan bőven adagolt (test)hangos humorral operál, de ha ezen túltesszük magunkat, összességében szórakoztató élményben lehet részünk.

A film megemésztéséhez kell továbbá némi baseballos játékismeret, legalább alapszinten (mi a hazafutás, ki dob, kinek, és ilyenkor kinek kell futni és hova...stb.), hiszen a mű cselekménye tulajdonképpen az első számú amerikai nemzeti sport körül, és okán zajlik. A kiindulópont, hogy pár kis lúzer azon a pályán akart bézbólozni, ami a nagy és menő fiúk pályája. Ismerhetjük mi is e szituációt, már ha valamikor óhajtottunk lakótelepi dühöngőkben focizni. Ne adj'isten, tollasozni... Ha üres volt a pálya nem volt gond, de akkor úgyis jöttek a nagyfiúk. A vége mindig maximális gyalázat és lógó orrú elkullogás. A Lúzer SC azonban romantikusan továbbgondolja e szánalmas szituációt, és némi csoda(számba menő) dramaturgiai segédlettel visszavágásra és diadalra vezeti a Veszteseket, szemükbe és szemünkbe könny szökik, van hát igazság a Földön, mindenki összeölelkezik, Happy End. Az efféle mozi ezért van, és ezért szeretjük.

A filmtörténelemben szinte minden gigász a vesztes, a lúzer, a kisember megformálásával lett az, ami. Sokkal több gyengeségével, törékenységével tüntető alakra emlékszünk, mint erőtől duzzadó hősre, de legalábbis az utóbbiakat rendszeresen összekeverjük egy idő után. De Charlie Chaplin, Buster Keaton, Roberto Benigni, vagy nálunk Garas Dezső, Koltai Róbert kisemberfiguráját bárki vágja, kapásból. Nem mondom, hogy a Lúzer SC (Rob Schneider, David Spade, Jon Lovitz és társaik) e sorba tartoznának, de hogy tekintetüket errefelé vetették, az bizonyos. És ez ebben az értékvesztéses világban már van olyan jó, mint várandós asszonynak az eper...

www.port.hu/luzer_sc_the_benchwarmers/pls/fi/films.film_page

Olyan könnyed, franciás, mondjuk sokszor. Ha nem a focira és nem valami konyhaművészeti remekre gondolunk, akkor csakis valami vígjátékról beszélhetünk ekkor, hiszen a franciák a filmtörténelem kezdete óta ontják a bohókás, kedves, ám az agytekervényeket kevésbé igénybe vevő filmecskéket. Mindenki tudja miről van szó, mindenki látott ezekből rengeteget, abban a pillanatban jól is szórakozott, de az idő múltán egyet se tud felidézni, kivéve ha az illető nem betegesen frankomán. De valószínűleg ő is kever négyet-ötöt belőlük...

Persze, nem ez a francia filmművészet, de az átlagosan tájékozott néző elsősorban ezekkel találkozhat. A francia konyha se csak, rosszmájúan fogalmazva, higiéniai hiányosság a tányéron, igenis lehet franciásan is degeszre bezabálni, csak tudni kell mit és hol kell enni, imigyen a francia film is adott a világnak fajsúlyos műveket és művészeket.

A kullancs című film azonban nem az, bár a stáblistán olvasható egy vájtszeműek szívét megdobogtató név: Truffaut. Ő azonban a félreértések elkerülése végett Hervé, és nem Francois, annál is inkább, mert az utóbbi sajnos 1984-ben elhunyt. Hervé viszont gyakorlatilag az utóbbi 15-20 év francia filmbohóságaiban szinte kivétel nélkül benne volt, ez alkalommal executive producerként van jelen, jelentsen ez bármit is. Szóval a film, az előbbiekből könnyen kikövetkeztethetően, a könnyed, szellős vonulatba tartozik, Alexandre Castagnetti és Corentin Julius közös munkája.

Az efféle tipikusan franciás filmvígjátékok (és úgy en bloc az összfrancia művészet is) telis-tele vannak azokkal a pitiáner, de szerethető gazemberekkel, akik apró gonoszságaik mellett mindig hordoznak valami rendre felszínre kerülő mélyen emberit. Életszerűek, az életből mintázottak, legyenek akár nagystílűek, mint a tolvaj-arisztokrata Arséne Lupin, vagy végletesen sutyerák, mint például az eme írás tárgyát képező filmben Paul. Paul idült hazudozó, nem riad vissza apró tolvajlásoktól se, tehát a szó szoros értelmében köztörvényes bűnöző. Mi mégis egy szánnivaló lúzert látunk, akit szeretnek a csajok, aki bárkinek lyukat beszél a hasába, ha ebből pillanatnyi hasznot remél, és mi drukkolunk neki. A pólus másik pontjára dramaturgiailag kell egy tökéletes ellentét, hogy a köztük feszülő ellentétből fakadjon sok vicces dolog. Ő Alexandre, a hangszerkészítő és gitártanár, rendszerető, csendes és becsületes srác, figurája gyaníthatóan a rendezőpár hasonló keresztnevű tagjának önéletrajzi ihletéből fakad, aki a rendezés mellett aktív zenész, hazánkban is fellép(ett) Beaubourg nevű zenekarával. Paul számára szerencsés véletlenek folytán beül Alexandre bérelt lakásába, és körmönfontan improvizált meséjével legalizálja ottlétét. A két srác különbözősége ellenére barátokká válik, ráadásul Paulnak köszönhetően Alexandre megtalálja a szerelmet, sőt talán a zenészi karriert is. Ennyi egy könnyed francia filmvígjáték sztorija, szűken. Talán elég egy mozizáshoz a tomboló nyárban, plusz a légkondi csábító ereje.

De csábító lehet a Taxi-sorozattal komoly sztárrá avanzsált Frédéric Diefenthal romantikus tekintete is, Alexandre szerepében, vagy a Pault alakító Titoff is, persze talán inkább a női nemű nézők részére. A Castagnetti-Julius rendezőpár bevallottan nem akart mást, mint beállni abba a sorba, amelyet például Patrice Leconte, Claude Zidi és társaik által fémjelzett filmek, vagyis a habkönnyű filmvígjátékok jelentenek, ennél többet ne is várjunk, ám ezt a célkitűzést teljesítik is. Filmjük kedves, jópofa, olyan mint egy könnyed, franciás ebéd a forró nyárban, jóízű, csak gyorsan felejtődik. Viszont gyomorfájást se okoz, és ez már jó...

www.port.hu/a_kullancs_l%27_incruste/pls/fi/films.film_page

Kissé ideges leszek, amikor fiatal rendezők első filmjükben arról szeretnének valami magvasat szólni, hogy milyen vicces nehézségekbe is ütközik első filmjük elkészítése, hiszen éppen eléggé tele vannak a videotékák ilyen filmekkel. Jobbakkal is, de főleg rosszabbakkal. Anno Saul, a Kebab kapcsolat rendezője is nagyjából e témában készítette el dolgozatát, ám Saul már se nem fiatal (1963-ban született), se nem elsőfilmes. Több tv-játék mellet ez a második nagyjátékfilmje, amely Németországban hatalmas közönségsikert aratott, talán nem véletlenül, mert a szakmai rutin meglátszik a film minden kockáján.

Nagy a siker, pedig filmjével eléggé érzékeny területet érint, amely még a történet mellékszálaiban is alkalmas viharos viták kirobbantására. Németország, mint tudjuk, sosem volt a tolerancia mintaállama, bárhogyan is igyekszik ma bebizonyítani ennek ellenkezőjét, hogy a múlt elmúlt. Ibo, a film főszereplője török, Hamburgban él. Fiatal srác, nem heroindíler, nem bűnöző, mint a sztereotípiák sugallnák, hanem filmes, illetve az akar lenni. Ebben eddig nincs semmi "érzékeny", de szerelme, Titzi német lány. Egy török fiú és egy német lány kapcsolata már joggal nevezhető érzékeny területnek, ebben talán Németország szociográfiáját jól ismerők is megerősítenek, főleg, hogy a lány terhes lesz. A török családban rossz néven veszik, hogy egy "hitetlen" lányt ejt teherbe fiuk, a német családban a fiú nemzetisége nem jelent problémát a felszínen, említettem a németek tolerancia felé törekvését, a lány anyja viszont alapból férfigyűlölő/feminista. A fiú nem akar az apja nyomdokaiban járva tisztes szakmát (a taxizást) művelni, inkább a filmezés érdekli. iszonylag jelentős helyi sikert arató reklámfilmet készít nagybátyja kebab-bárjának, amely felkelti a bárral szemben lévő görög étterem tulajdonosának az érdeklődését is - török-görög ellentét, hajdan, a történelem valóságában sok vérrel, ebben a filmben inkább csípős szósszal, amelyet a kebabra szokás önteni. A görög éttermes fia persze Ibo legjobb haverja, aki meg apjával áll hadilábon, nem is annyira török barátja miatt, hanem hogy vegetáriánus lett a hagyományosan húsevő görög családban. Nem sorolom végig, számos potenciális helyi és globális botránykő, teljes a különböző kultúrák, szokások keveredése, ezek ábrázolásában a legkisebb aránytévesztés, pontatlan fogalmazás is események, dühödt viták beláthatatlan láncolatát indíthatná el.

Az amúgy török származású Anno Saul azonban könnyedén kerüli el ezt a meddő útvesztőt, módszere egyszerű és példamutató. Őszinte hangon, kellő éleslátással, öniróniával és bölcs humorral mesél, így filmje is hiteles, igaz mese. Ez a legfontosabb, nem is találhatnak rajta fogást az azt keresők. Nem magyaráz, nem elemez és értelmez, hanem elmesél egy romantikus történetet, amely a sors furcsa akarata folytán egy meglehetősen kacifántos környezetben zajlik. A kisebb forgatókönyvbéli pontatlanságok ellenére egy kifejezetten bájos és szórakoztató, igazi nyári mozi ez, melyben sok jó zene mellett hiteles és önazonos szereplőkért szoríthatunk, külön felhívnám a figyelmet a főszereplő Dennis Moschittóra, akit a rettentően ellenszenves hajzata (fejtetőn rövidre vágott, hátul viszont hosszú, ún. bundesligás frizura) ellenére/mellett komoly komédiás tehetséggel áldott meg az Illetékes.

Filmínyencek számára is ajánlható a film, amelyben a kedves történet mellett szellemes filmtörténeti utalások tucatjait is fel lehet fedezni Szergej Eizensteintől Bruce Lee-ig és Quentin Tarantinóig. Könnyed, igazi kikapcsoló szórakozás ez a film, amely azonban tartalmaz mélyebb gondolkodásra sarkalló elemeket, kiinduló pontokat is az erre vágyakozóknak, apellálva arra, hogy a bölcsész is megy (mehet?) szabadságra.

www.port.hu/kebab_kapcsolat_kebab_connection/pls/fi/films.film_page

Viccesen kezdődött az egész. Az utcán siettem a dolgomra, egy csinos fiatal nő jött velem szembe, fülére szorított telefonnal. Épp mellém ért, amikor azt mondta: ... két ismeretlen hívásom volt... Ennek nem lenne túl nagy jelentősége, de ekkor megcsörrent az én mobilom, a szerkesztőm hívott, hogy nézzem meg az Ismeretlen hívás című filmet. Borzongós lesz, mondta... Halványan felsejlett valami, talán a Sikoly című thriller-alapműben láttam ilyen telefonhívogatásos paráztatást? Mindenesetre a megfelelő felütés megvolt.

Persze hogy. A Wes Craven-féle Sikoly horrorfilm-rajongó gyilkosa idézett meg egy, azóta kultusszá vált 1979-es Fred Walton filmet, amelyben egy fiatal bébiszittert hívogat egy pasas: "Have you checked the children?" Megnézted a gyerekeket? Nos, igen, minden bébiszitter rémálmát ossza meg velünk Simon West (Con Air, Tomb Raider), ebben a címváltoztatás nélküli remake-ben. Csak a gyerekekkel ne történjen semmi. Aztán a telefonhívogatás a szótlan lihegéstől elmegy egészen a véredben akarok fürdeni cseppet sem romantikus vallomásáig, ne legyenek kétségeink.

Maga a film már cseppet sem kezdődik viccesen. Valahol, egy középnyugati kisvárosban - mindig ott! - a vurstli szomszédságában, - újabb thriller toposz, a vidámpark látványa ma már inkább a tragikum érzetét hozza elő a nézőben, mint vidámságét - borzalmas gyilkosság történik. Snitt. Sok száz mérfölddel odébb, Jill, a csinos fiatal gimnazistalány bébiszittelni kényszerül, míg barátai buliznak. Egyedül marad a minden luxussal felszerelt, de a várostól távol fekvő hatalmas villában, a gyerekek fenn alszanak, amikor először megcsörren a telefon.

A klasszikus thriller alaphelyzetének minden kelléke együtt van. Adott a fiatal bébiszitter, a viszonylag ismeretlen Camilla Belle tehetséggel, hatásosan oldja meg a színészi ziccerhelyzetet. Szimpatikus jelenség, képes felkelteni a néző érdeklődését, tudunk érte izgulni. És hogy izgulni tudjunk, valamitől félteni kell a főhőst, ez pedig a gyilkos, a rossz, a gonosz. Tudjuk, úgy hatásosabb a jelenléte ha csak sejtjük, hogy ott van, de nem látjuk. Ha látható, tapintható, akkor talán fel lehet venni vele a harcot, lehet küzdeni ellene. De ha csak "valahol" van, ha csak telefonhívásokból tudjuk, hogy jelen van; ha csak a rendőrség - szintén telefonos - hívásnyomozásából tudjuk, hogy egyre közelebbről hív, hogy egyre közeledik, de még mindig nem látjuk, úgy nő egyre az elviselhetetlenségig a feszültség a filmben.

A helyszín is klasszikus. Nehezen megközelíthető - esély se legyen a menekülésre, nappal vonzó, irigylésre méltó környezet, poszterre való, tóparti fekvés, trendi üveg-fa dizájn, műtárgyak, luxus - este feltámad a szél, a paradicsomi otthon sötét, zegzugos, árnyakkal, neszekkel teli félelmes labirintussá változik, minden szeglet mögött rettegés rejtőzik. A külvilág ekkor már csak virtuálisan, a rendre csörgő telefonon keresztül van csak jelen. Egyedül maradtunk, a fiatal bébiszitter, az arctalan gyilkos borzalom, és mi, a nézők.

Az eddig főleg nagy költségvetésű gigaprodukciókkal ismertté vált Simon West ebben a filmben megmutatja, hogy (inkább) van érzéke a fojtott légkörű kamaradrámához. Pompás ritmusban adagolja a feszültséget, okosan, mintegy valamiféle horrorra hangszerelt chaplini modern időkben alkalmazza a mai kor technikai vívmányait feszültségkeltő- és fokozó kellékként s bebizonyítja, hogy gyakorlatilag egy megfelelően kiválasztott és jól felkészített színésszel, amerikai viszonyok közt kicsi költségvetéssel egyetlen helyszínen is lehet komplett thrillert alkotni, amely az első perctől az utolsóig korrekten pakolja a nézőbe a frászt.

www.port.hu/ismeretlen_hivas_when_a_stranger_calls/pls/fi/films.film_page

Az eresztékeiben recsegő-ropogó magyar filmtársadalomnak talán az utolsó pillanatban jött a várva várt Filmtörvény, mely ugyan messze nem tökéletes, azért tartalmaz egy fontos passzust, miszerint a hazánkban forgatott külföldi produkciók 20%-os adókedvezményben részesülnek. A 20% persze a gyártó producerek számára jó elsősorban, joggal feltételezhető azonban, hogy eme produkciókban nagy tömegekben alkalmaznak éhkoppon tengődő magyar filmes szakembereket, színészeket is. Ez viszont a hazai szakmának jó. A honi sajtó nagy teret szentelt ebben a szép új világban első külföldi fecskeként ideérkező külföldi produkciónak, ami persze nagyrészt magának, a még mindig nagy népszerűségnek örvendő, és újra kardozós filmet forgató Hegylakónak (Christopher Lambertnek) köszönhető, illetve hogy mellette komoly szerepet kaptak tehetséges, fiatal magyar színésznők is, akik nem mellesleg a bulvársajtót meghatározó celeblistákon is előkelő helyen állnak.

Nos, a mű elkészült, a mozigép forog, az alkotók is pihennek, talán felengedtek már a szemlátomást fogvacogtató, tavaly februári fóti forgatás óta. Mindenesetre mi itt úgy gondoljuk, hogy abban a távoli Spanyolországban, ahol a film játszódik, soha nem lehet olyan hideg, hogy a lehelet meglátszódjék. Ezzel szemben, látva a filmben a dialógussal küzdő szereplők száját rendre elhagyó bodor párafelhőt, sokszor inkább Rettegett Iván komor udvarában érezhetjük magunkat, nem egy szintén sötét (középkori), de azért nyilvánvalóan mediterrán városban. Ez persze kekeckedés, a spanyol inkvizíció rémtetteit nehezen lehetne napfényes díszletek közt érzékletesen ábrázolni, bár valójában azok között zajlott.

Adrian Rudomin A harag napja című filmjében van sok minden, jó is, rossz is egyaránt. Jó az alapötlet, de a forgatókönyvvel, a dialógusokkal már vannak gondok. Érdekes a téma, a mórok kiűzése után egy szerencsés házasság révén egyesített országban, a "belső megtisztítást" az inkvizíció vállalta magára, Egy az ország, egy az Isten máig visszhangzó jelszavával. Eretnekekként bélyegzett meg mindenkit, aki nem katolikus és spanyol, elsősorban a nagy lélekszámú szefárd zsidóságot, akiket az országból kiűzetett, illetve a maradókat máglyahalállal büntetett. Sokan menekültek, de sokan nevet változtatva katolikus hitre tértek, megtartva vagyonukat, pozícióikat. A családfák féltve őrzött titkok lettek, az inkvizítorok azonban minden titkot fel akartak tárni. A titkok őrzésének, illetve feltárásának tény, hogy voltak véres áldozatai, méghozzá iszonyú nagy számban, azonban a film sugall valami mást is, sőt magyarázatot kínál. Eszerint a korabeli zsidóüldözés fő oka az, hogy maga a főinkvizítor, Tomás de Torquemada is zsidó származásának elfedése miatt folytatta tevékenységét, és erre a katolikus hitre tért, magas és befolyásos pozíciókat elfoglaló más zsidó származású spanyolok "áldást", sőt megbízást is adtak. Nem vagyok történész, nem tisztem ennek hitelének megítélése, de élek a gyanúperrel, itt valami nem eléggé klappol. A film által sugallt általánosítás ugyanis könnyedén megfelelhet annak a messzi, gonosz tájékra vezető, a mai napig sokat hangoztatott gondolatmenetnek és/vagy paranoid összeesküvés-elméletnek, miszerint a zsidók tragédiájának legfőbb okozói ők maguk... Ehelyett inkább azt mondom, Rudomin forgatókönyve suta, történelmi hitelességében felszínes ismeretekre támaszkodik, dramaturgiai arányaiban elméretezett, dialógusaiban darabos, szögletes, sekélyes nyelvezetű. Ámbár ez utóbbi esetben lehet, hogy csak a magyar szinkron sikerült bűn rosszul, de nálunk ezzel vetítik, eredeti hanggal nem állt módomban a filmet górcső alá vetni, megengedem, e tekintetben lehet más is a helyzet.

Pozitív elem viszont egy újabb tehetséges magyar operatőr feltűnése. Az eleddig főleg reklámfilmekben tevékenykedő Lajos Tamás néhol a korabeli festmények (El Greco, Velazquez) által is igazolható, hiteles és atmoszferikus képi világot teremt. A napfény íze ruháival Oscar-díjra jelölt Szakács Györgyi jelmezei pompázatosak, fontos elemei a képi hitelességnek. Ágh Márton díszleteiről ugyanez mondható el. A vége-főcím tanúsága szerint a stáb 80%-a magyar, munkájukért dicséret jár, remélhetőleg a fizetésüket is megkapták. Rajtuk, és az itt nem említett, de hasonlóan korrekt teljesítményt nyújtó szereplőkön nem múlik a film sikere...

www.port.hu/a_harag_napja_day_of_wrath/pls/fi/films.film_page

Úgy tűnik, Marokkó kezd divatba jönni a filmesek körében is, hiszen 2006 tavaszán több, e csodálatos országhoz köthető film is a mozikba került. A legliberálisabb felfogásúnak ismert, de ősi, heterogén kultúráját mégis legjobban őrző iszlám ország jobbára csupán helyszínéül szolgál különböző nagy produkcióknak, ám mostanában mintha a Mohamed próféta legnyugatibb országának városai, lakói, tájai mintha cselekményszervező elemként is megjelennének. André Téchiné, a veterán francia művészfilmes már filmjeiben többször járt itt. Legutóbb például az Angyalok: Végállomás című filmjében, mely marokkói drog- és embercsempészek mindennapjaival foglalkozott, s amely Tangerben, a nálunk főleg a Rejtő-könyvekből ismert kikötővárosban játszódott. Ez a város a Változó idők című új filmjének is helyszíne.

Téchiné valamiféle modern kori Bábelként írja le Tangert, ahol sokféle nép, sokféle nyelv, sokféle kultúra keveredik egymással. Egy szüntelen kavargó, fortyogó, lüktető város ez, amelynek zűrzavarában minden másodpercben emberi sorsfordulók, tragédiák, boldog és szomorú pillanatok következnek be. Míg az Angyalokban három helyi figura sajátos és tipikus sorsát ismerjük meg, addig a Változó időkben külföldről, ráadásul Európából érkeznek ide a szereplők.

Antoine, az idősödő építész (Gérard Depardieu rusztikus alakítása) egy médiaközpont építkezésének felügyeletére érkezik a városba. Fontos és gazdag emberként egy burában él, luxusautóval szállítják mindenhova, luxusszállodában él, ám magány gyötri. Álmatlan éjszakánkon rádiót hallgat, és megdöbbenve ismeri fel egy éjszakai kívánságműsorban harminc éve nem látott hajdani szerelmének hangját. Cécile (Catherine Deneuve partneréhez méltó megformálása) harminc éve él Tangerben, férjhez ment, gyereke van. Antoine-ban fellobban a régi vágy, és mindent elkövet, hogy visszahódítsa a nőt. Ennek érdekében minden eszközt bevet, a nyugati titkosszolgálatok tipikus, szobanövény-mögül-figyelős megoldásaitól a marokkói berber Gnawa-Testvériség boszorkány technikáiig.

Tevékenységének sikeréről-sikertelenségéről is szól a film, de mint Téchiné filmjeiben általában mindig, most is vannak fontos mellékszálak, amelyek keresztbe-kasul fonják a fősodort. Ezek a mellékszálak adják meg azt a többletet, ami miatt érdemes megnézni a filmet, ami miatt több ez a film, mint a két zseniális színész teljesítménye ellenére is csupán két öregedő ember melodrámája. Az egyik mellékszál Cécile fia, aki Párizsból látogatóba érkezik anyjához, egy arab nővel, Nadiával és annak gyerekével. A fiú, Sami, a boldog család látszata ellenére alighogy megérkezik Tangerbe, egyből eltűnik. Kiderül, hogy egy helyi fiúhoz siet, akivel régóta van viszonya. Nadiáról is furcsa dolgokat tudhatunk meg. Nyugtatókon él, és van egy ikertesvére, Aicha, aki itt él, és egy Macdonalds-büfében dolgozik.

A túl erős mellékszálvonulat okozhat káoszt és okozhat egy összetett, teljességre törekvő látleletet az adott témáról. E film esetében e kettő keveredését érhetjük nyomon. Antoine és Cécile egymást keresése, mint fősodor, a kiváló színészi teljesítmények ellenére sem érdekes túlzottan, hiszen még nem túl korosak és már nem is fiatalok ahhoz, hogy a közeledés megható legyen. Így az egész szimpla kapuzárási pániknak tűnik csupán. Viszont a két mellékszál, Sami meleg-tripje, illetve főleg a Nadia/Aicha ikerpár kapcsolata és viszonya egymáshoz, sokkal érdekesebb. Nadia már európai, levetkezett minden marokkói hagyományt, vallást, szokásokat, de a mindennél szorosabb testvéri szálat eltépni nem tudja, nem akarja. Aicha viszont maradt Marokkóban, tartja a szokásokat, gyakorolja a vallást. De a nyugati kultúrának ő sem tud ellenállni, hiszen rákényszerül, hogy egy "Meki"-ben dolgozzon. Viszont ő el akarja szakítani a testvéri szálat. Kettejük viszonya kiválóan példázza a mai modern Marokkó lakosainak gondolkodását, viszonyát a legfontosabb dolgokhoz: a valláshoz, a hagyományokhoz, önmagukhoz. Kissé skizofrén állapot ez, és tán egy kicsit ennek mi, európai polgárok is elszenvedői vagyunk, lásd: arab terrorizmus. Ehhez képest két idősödő francia szerelme/gyűlölete nem téma...

www.port.hu/valtozo_idok_les_temps_qui_changent/pls/fi/films.film_page

Jean Reno úgy tűnik, legalább egy filmtörténeti figurát teremtett, ez pedig Viktor, a takarító. Ki másra hajazhatna Pataricza Eszter címmagyarítása, amelyben azonban csak részben fedi a lényeget. Grace Hawkins (Maggie Smith) ugyanis nem takarítónő, hanem, mint az eredeti cím is utál rá: házvezetőnő (vagyis housekeeper), amely azért nem ugyanaz. Eszközeiben viszont valóban idézi Viktor tevékenységét Luc Besson Nikita című vérfürdőjéből. Viktor komoly figura, már annyira komoly, hogy szinte nevetséges, fura látvány egy vértől tocsogó akciókrimiben, valószínűleg ezért is lett megidézett alak. Grace, vagyis Miss Hawkins azonban egy kedves teremtés. Legalábbis annak tűnik, első látásra.

Igazi kimért modorú, kínosan elegáns, régimódi idős angol hölgy, az elvárt fanyar kiszólásokkal. Lilás rózsaszín átmeneti kabátkájában tempósan rója a tipikus angol kisváros rozoga utcaköveit, az égadta világon semmi különös nincs benne. Hacsak nem az ormótlan nagy utazóládája nem az. Ez az idejétmúlt szállítóeszköz 43 évvel ezelőtt már okozott bizonyos problémákat tulajdonosának. Pontosabban nem is a láda, hanem annak tartalma... Mintha Viktor rejtette volna bele, amit feltakarított.

Paradox módon egy óriási vértócsával indul ez a vígjáték, Az eltakarítónő. Vértócsa, mint vígjátéki alaphelyzet. Bár, az igazat megvallva az angol vígjátékok alkotói szívesen nyúlnak bizarr témákhoz, maga a tipikus angol humor is abszurd, fanyar. Fa. A mai angol humor egyik vezéralakja Rowan Atkinson, akit hajdan Mr.Beanként is emlegettek, ennek is megfelelve: fapofa. Emellett egészen kiváló színész is, hiszen csak a legnagyobb színészegyéniségek képesek úgy belebújni egy figurába, hogy közben el tudják feledtetni azt a korábbit, amellyel sikert arattak. Eszünkbe sem jut Mr. Bean, de még az a tiszteletes se, aki össze próbálta boronálni Hugh Grantet Andie MacDowellal, a Négy esküvő és egy temetésben, ismerhetjük milyen eredménnyel. Pedig tiszteletest alakít most is, természetesen egy ügyefogyott, teszetosza, elmélázó falusi papot, egy tipikus kisembert, Goodfellow (Jóhaver...hehe) tiszteletest. Akivel persze történnek a filmben dolgok, de közben nem Mr. Bean elképesztő arcjátékain röhögünk, hanem Rowan Atkinson nevű ékes angolsággal beszélő színész játékának örülünk, és csendes mosollyal, nem harsány kacajjal.

A már említett esküvős-temetéses filmben díjakkal ismerték el Kristin Scott Thomas mellékszereplőként nyújtott teljesítményét, amint alig leplezett irigységgel szemlélte Grant és MacDowell szerelmi kergetőzését, most a főszerep az övé, amit viszont magától értetődő természetességgel és kiváló humorérzékkel hoz, a tőle már megszokott és elvárható módon. Ő Gloria, a tiszteletes unatkozó és kialvatlan felesége, aki méla férje helyett kínjában az idióta bájgúnár golfedző karjaiban keresi a vigaszt. A golfedzőt a hajdani szexidol, táncparkett-ördög és kommandós Patrick Swayze hozza komoly önkritikával, viszonylag röviden záruló ívben, amely a tulajdonképpeni másik főszereplőnek, Maggie Smithnek, vagyis Gracenek, a sajátos eszközökkel takarító házvezetőnőnek köszönhető. Grace furcsa életpályájának e szakaszában, amelyet e vígjáték ismertet meg velünk, alaposan rendbe rakja a dolgokat Goodfellow vikárius és családja körül, kiderülnek szörnyű titkok is, bár a kezdeti vértócsa egyben az utolsó is a filmben, mindenki megkapja azt, ami jár neki, a tapasztalt filmnéző persze jó előre sejt mindent, ez azonban meglepetésre cseppet sem zavaró.

Olyan élmény ez, mint amikor valaki egy romantikus vacsorára vágyik, de közben szeretne jót is enni, ezért a jól bevált vendéglőjébe szervez randevút. Tudja, elvárhatja milyen lesz a körítés, na meg nem az első randevúja már ez se, mégis jól sikerül minden, sőt még jó lesz a végén is. Van ilyen, kérem szépen. Nem az a film ez, amelyiken tövig rágjuk a körmünket az izgalomtól, nem az, amelyen betegre röhögjük magunkat, nincsenek nagy poénok, bár Atkinson néha, mikor a rendező nyilván nem figyelt eléggé, elengedett azért egy-egy Beames grimaszt, mégis kellemes érzésekkel állunk majd fel a székből. Amolyan régimódi, komótos mozi ez, de az elsőrangú színészi alakításoknak és a csendes, de szellemes történetnek köszönhetően mégis jó szórakozás.

www.port.hu/az_eltakaritono_keeping_mum/pls/fi/films.film_page

Megfagyott óceánhoz szokták hasonlítani a homoksivatag végtelen hullámait, s valóban, a Bab'Aziz című film első kockáin, miközben a kamera a fodros dűnéken pásztáz, még a tenger morajlását is hallani, bár látni nem lehet. Nincs is ott tenger, csupán a képzelet fura játéka ez, ám később a filmben ez az érzéki csalódás újra és újra elő fog jönni. Magyar polgárok ezreinek vannak élményei a Szahara dűnéiről, egyrészt a hetvenes évek divatos tájkép-posztereinek egy tipikus darabjáról, másrészt az utóbbi években tömegessé váló, viszonylag olcsó jordániai, egyiptomi és tunéziai turistautak kötelező sivatagi kirándulásai okán. Az olvasottabbaknak esetleg Rejtő Jenő idevágó klasszikus passzusaiból is rémlik valami. Manapság a turisták a meleg ellen elfogyasztott nedűk jótékony/kártékony hatásai miatt érezhetik a sivatag delejes, misztikus hatását, Rejtő pedig többször leírta, amikor valamelyik hőse valamelyik garnizonból szökésben étlen, és főleg szomjan vánszorog a Szahara tikkasztó napja alatt, milyen látomások jelenhetnek meg. Burjánzó oázisok, lágyan hullámzó tavak, Leila az arab démon erotikus fátyoltánca, árnyék. Nagyjából ez a sivatag turizmus és az irodalom által nyújtott transzcendentális élménye, azonban az mindenképpen tény, hogy a Földnek e sivárságában, kopárságában egyedülálló tájéka(i) valóban szemet nyugtató gyönyört, és álomszerű, meditatív szellemi állapotot okoznak a szemlélőben.

A szufizmus az iszlám egy olyan misztikus irányzata, amely Isten, vagyis Allah imádatát, az ő prófétájának, Mohamednek dicséretét valamiféle extázis elérésével hiszik legjobban megoldani, s amely extázis eléréséhez a legjobb mód a zene és a tánc. Az irányzat hirdetői és képviselői a dervisek, akik folytonos vándorlásuk során a mohamedán világ minden sarkába eljutottak, hagyományosan gyalogszerrel, szegényen, de a bizonyosság boldog tudatával. E békét és örömet hirdető, táncoló, éneklő, zenélő vallási közösség nagy hatással van a mai napig az iszlám intellektualista köreire, és nem véletlenül hathat a mai modern nyugati filozófiára és a nyugati világ fiatalságának elektronikus zenei party-kultúrájára egyaránt.

A Bab'Aziz című, széleskörű nemzetközi összefogásban készült film - külön öröm, hogy ebben a Muhi András-féle Inforg Stúdió révén mi, magyarok is jelen vagyunk - a szufizmus lényegének talán első kristálytiszta mozgóképes megfogalmazása. A film cselekménye a dervisek létének lényege, a vándorlás. Egy öreg vak dervis, Baba Aziz, Ishtar, a bájos és kíváncsi unokája vezetésével kóborol a sivatagban, hogy elérjenek a dervisek hagyományos, harmincévente megrendezésre kerülő nagy találkozójára. Az út közben Bab'Aziz unokájának mesél egy titokzatos hercegről, aki a sivatagban élt, de később dervis lett, és találkoznak különböző emberekkel, akik sorsukról mesélnek. E történetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, egyik kiegészíti a másikat, a másik része a harmadiknak, de mindnek lényege az, hogy elmesélőik a végén eljutnak céljukhoz. A film mottója, amit a filmben Bab'Aziz is elmond: "Ahány ember él a Földön, annyi út létezik Istenhez". Járhatsz bármilyen úton, ha a szíved tiszta, és van hited, nem érhet baj, célodat eléred. Ez nem más, mint a szufizmus lényege. Az ilyen és efféle magasztos gondolatokat a mi kultúránkban általában nagyszabású, túlburjánzó képekben szokás megjeleníteni, a Bab'Aziz viszont szerény, őszinte és eszköztelen, éppen ezzel hiteles és erős. Közhely, hogy a sivatagban nem lehet rossz képet készíteni, e film képei mégse közhelyesek, de megkapóak, lágyak és fenségesek. Nincsenek hivalkodó, méregdrága díszletek, csak a végtelen dűnék, néhány színes sátor és néhány félig betemetett ősi rom, amelyek azt a végtelen hatalmat sugallják, amely rajtunk, és az általunk teremtett anyagi, anyagelvű világon kívül és felül álló, megkerülhetetlen és egyetemes.

A már említett érzéki csalódások, mint mesés elemek a film szerves részét képezik. Olykor a sivatagba homokot hordó dervis tenyeréből reppennek fel mélylila pillangók, olykor piciny fekete macska marad egy ember helyében, olykor meg kétségbeesett menekülésben a kútba ugró férfi találja magát csodás palotában, a sivatagban olykor váratlanul dzsinnek népes csapata tűnik fel, akiket Bab'Aziz magától értetődő kedvességgel köszönt, s akik a köszöntést ugyanígy viszonozzák. Máskor különböző etnikumú szufi zenészek bukkannak elő a dűnék közül, hogy felfokozott érzelmi telítettségű dalaikkal késztetik dobogásra a mindennapok egyhangú taposómalmából kiruccanni szándékozó mozilátogatók lábát e kivételesen szép és megkapó filmélményben.

www.port.hu/bab%27_aziz_-_a_sivatag_hercege_bab%27_aziz/pls/fi/films.film_page

Már több mint hatvan éve mozirajongók százmilliói asszociálnak Casablanca nevének hallatára a tragikus és beteljesületlen szerelemre, teljes joggal. Nem hiszem, hogy nagyot tévedünk, amikor Kertész Mihály (Michael Curtiz) filmjét, a Casablancát minden idők egyik legismertebb és legsikeresebb filmjének nevezzük, amely Humphrey Bogart és Ingrid Bergman mellett, mintegy mellesleg, a film címéül és helyszínéül kinevezett marokkói nagyvárost is világhírűvé tette. Azt a bizonyos ködös repülőtéri jelenetet legalább száz film idézte meg különféle módon, Rick kávéháza azóta is vendéglátóipari etalon, pedig Casablanca a valóságban akkoriban eléggé szürke és kopott, tipikus moszlim (tehát vendéglátóipari értelemben alkoholmentes) város volt, amelyet alig érintett az akkor javában dúló második világháború szele.

Allahnak is hála, nemrégiben volt alkalmam beutazni Marokkót, életre szóló élmény volt mindenestül, de amikor hazaérkeztem, ismerőseim nem a vad Magas-Atlaszra, nem az Ezeregyéjszakát idéző Fezre és Marrakeshre, nem a csakugyan megfagyott tengerre emlékeztető Szaharára voltak kíváncsiak elsősorban, hanem a filmből ismert Casablancára. Kezeimet tördelve mondtam, hogy csupán a nagymecsetet néztük meg, aztán tűztünk is el, mert már első látásra is egy baromi nagy, baromi unalmas és baromi veszélyes, az erős francia és spanyol befolyásnak köszönhetően majdnem európai nagyvárosnak tűnt. Olyat meg látunk itt is, nem ezért mentünk Afrikába. A buszból amúgy kettő darab Rick's Cafét is láttunk, állítólag van vagy hat darab belőle. Welcome in the most romantic city in the world!

Talán ennyiből is kitűnik, elsősorban a természeti szépségek mellett a mienkénél eltérő kultúrára voltunk kíváncsiak, ezért nem fordítottunk sok figyelmet a nagyobb városokban mindenhol feltűnő baseball-sapkás csákókra, akik az előírásszerű bazi nagy magnót előcipelve nagyon komoly reppet nyomtak arabul, legyintettünk csak, na ja, az emtívi-generáció... Laila Marrakchi francia segítséggel készült Marokkó című marokkói filmjének éppen ők a hősei, szereplői. Illetve Casablanca. A kilencvenes évek végén, amikor a film játszódik, két hangsúlyos látványelem uralkodik a városon, a gigantikus II. Hasszán mecset, amely a világ egyik legnagyobb mecsetjeként hangsúlyos bizonyítéka az egyetlen igaz hit hatalmának, illetve a McDonald's étteremlánc óriási világító logója, amely szintén látványosan képvisel egy egészen másfajta hatalmat. A mai Marokkó, amely hagyományosan a legfelvilágosultabb, legliberálisabb iszlám országnak számít, e két hatalom, az iszlám hagyományok és a nyugati fogyasztói kultúra között őrlődik. Marrakchi filmje nagyon komoly bevállalás ebben a közegben, hiszen egyrészt a rendező nő, amely a hagyományos mohamedán kultúrában elvileg még arcát sem mutathatná, nemhogy a családi tűzhely ápolásán kívül nyilvánosan munkát vállaljon. Ráadásul filmet forgasson, és ráadásul egy olyan témáról, amely a hagyományokhoz bigottan ragaszkodók szemében nemhogy szálka, egyenesen tőrdöfés.

A Marokkó (eredeti címe, Marock, egy szójáték, a francia Maroc = Marokkó, és a rock, mint rock&roll egybegyúrásából) szereplői a casablancai "Rózsadomb" luxusvilláiban élő felső száz gazdag és kiváltságos csemetéi, akik éppen érettségi előtt állnak, lenézik a vallást és a politikát, alkoholt vedelnek, amely ebben az országban azért jóval nagyobb bűn, mint nálunk, füveznek és amerikai zenét hallgatnak, valamint sportkocsijaikkal keresztül-kasul száguldoznak a város éjszaka kihalt utcáin. Egyszóval rock&roll, ami a csövön kifér.

Semmi érdekes, vonhatjuk meg mi a vállunkat, láthattunk már ilyet ezerszer. Ami viszont a dolgot érdekessé teszi az az, hogy a főszereplő Rita, egy gazdag arab textilkereskedő csinos lánya (Morjana El Alaoui ritkán láthatóan őszinte és hiteles alakítása) éppen a sármos, és szintén gazdag Youriba lesz szerelmes, aki történetesen zsidó. Aki kissé járatos a napi (és az elmúlt másfél ezer év) külpolitikájában, az ennyiből is sejtheti, hogy már csupán ez a tény tökéletes drámai alaphelyzet. A casablancai Rómeó és Júlia történet végkifejletét persze borítékolni lehet, ettől függetlenül azonban a film a kissé melodramatikus történetmesélése ellenére is szórakoztató, ha nem arabul és franciául beszélő, marokkói film lenne, akkor még kultuszfilmmé is válhatna. Mint a Nyakunkon az élet, pl...

www.port.hu/marokko_marock/pls/fi/films.film_page

Egyre jobban tűnik úgy, hogy a popkultúra egy újabb fontos és jelentős szegmense kanonizálódik a filmben, mint a tömegekre az egyik legnagyobb hatást gyakorolni képes médiumban. A ponyvaregények és a képregények után a videójátékok is elérkeztek a mozgóképes univerzum "szanatóriumába", a moziba. Na jó, a felnőttkorba léptek. Azonban a videójátékok esetében kicsit más volt a betagozódás menete, mint a ponyvák, vagy a comicsok esetében, ahol ezek sikere sarkallta a megfilmesítést (lásd pl. Superman), míg videójátékok első megjelenésükkor, valamikor a hetvenes évek elején önálló, a kor technikai színvonalának megfelelő kis bigyók voltak, amelyeket a tévére dugva egy-egy ismert sportjátékot, jobbára a teniszt lehetett szimulálni, idegesítő zajok kíséretében. Szó sem volt filmről, moziról. A számítógépek elterjedésével, a Commodore 64 és a ZX Spectrum korszakában aztán megjelentek az első ős-game-ek, egyre fejlődő grafikával, hanghatásokkal, és egyre növekvő népszerűséggel. A filmhez azonban még az égadta világon semmi közük nem volt, talán (ebben is) George Lucas volt az úttörő, aki a Star Wars motívumait, szereplőit, tehát egy filmhez szervesen kötődő szegmentumokat először alkalmazott számítógépes játékban is, amely persze csupán egy lövöldözős repülőszimulációt takart, és jobbára még csak a film marketingkörítése részét képezte. Elérkezvén a mához, a Final Fantasy, a Doom és társaik után itt a Silent Hill, mintegy véglegesen elnyerve a polgárjogot a számítógépes (vagy video) játékoknak, hiszen e példák esetében már a játékok sikere miatt készült el a filmes verzió.

Lehet legyinteni, hogy ez akkor megint csak még egy bőr lehúzása arról a bizonyos döglött rókáról. De hát a popkultúra, globálisan a szórakoztatóipar részeként, semmi másról nem szól, mint a készítőknek úgy szerezni mennél nagyobb profitot, hogy ezzel a fogyasztók a legteljesebb mértékben meg legyenek elégedve. Tiszta üzletmenet. Azért veszem meg a szórakoztatóipari terméket, mert ezt vagy azt az élményt várom tőle, ha elvárásaimat kielégíti, jó a termék, ha nem vacak. És nem veszek többet ilyet.

A Silent Hill című termék csomagolása elsőrangú. Persze, egy számítógépre tervezett, a digitális grafikát anyanyelvként használó játék alapján készült mozifilmtől ez a minimum, ami elvárható: rendelkezzen egy a kor technológiai színvonalát messzemenően alkalmazó külcsínnel, mind a filmet, mind a körítését tekintve. A körítés kilométerekkel suhan át a léc felett, a weboldal fantasztikus, a film látványvilágához szervesen illeszkedik, utólag fel- és megidéz, előzőleg pedig informatív. A film, mint ezen írás tárgyát képező termék esetében részben hasonló a helyzet. Tökéletes a film kiállítása, elsősorban a Silent Hillben játszódó jelenetek esetében, amelyek azonban a film túlnyomó részét képezi. A köd és a sötétség világának nyomasztó atmoszférája önmagában megfagyassza a vért a fogyasztóban, aki ennek nyilván örül, hiszen épp ez volt a célja. A halott város házai és belső terei, az azokat benépesítő különféle teremtmények elképesztő vizuális képzelőerőről tanúskodnak, amelyet talán nyugodtan lehet perverznek és aberráltnak nevezni, amely ez esetben, tehát műfajilag egy horror esetében kifejezetten pozitív jelző. A különlegesen depresszív és expresszív képi világ megteremtésében nagyot alkotott a hasonló témában (Farkasok szövetsége) már ismert rendező Christopher Gans, aki a hírek szerint maga is végigjátszotta az eredeti game mind a négy részét, valamint Carol Spier művészeti rendező. Színészi teljesítményről e film esetében nemigen lehet beszélni, mindenki hozza a szakmai minimumot, nincs hiba, kiugró viszont a kis Sharont (és ikertestvérét, Alessát) hátborzongatóan alakító Jodelle Ferland, akinek további lelki fejlődésén nyilván komoly nyomot hagy e szerep.

A film magas színvonalú vizualitásához azonban sajna nincsen érdekfeszítő sztori, amely azért is megdöbbentő, hiszen a forgatókönyv a Tarantino-féle Ponyvaregényt is jegyző Roger Avary munkája. Logikai bakik sora, túlbonyolított cselekmény, kulturális utalások teljes káosza, a japán mangáktól a náci haláltáborokat idéző égből hulló hamuig, a Hiroshima atombombájától összeégett torz emberi roncsaitól a keresztény középkori boszorkányégetésekig. Mintha több, különféle film ötletei lennének egybezsúfolva. A kevesebb több elve ez alkalommal is segíthetett volna, így azonban felemás a végeredmény: egy elképesztő látványvilágú öncélú halandzsa.

www.port.hu/silent_hill_-_a_halott_varos_silent_hill/pls/fi/films.film_page

A nemzetközi bulvársajtó "áldásos" működésének köszönhetően minden napra jut a mezei júzernek valami csámcsognivaló, igen széles a paletta. Szerte a világon naponta milliók döbbennek meg egy-egy hírességgel kapcsolatosan, hogy jéééé, ezt nem gondoltam volna, nahát, nahát. A szívtipró külsejű Tom Cruise-ról már régen lehetett tudni, hogy a sármos külső csenevész férfiúi teljesítményt rejt, a pletykasajtó sugallatára sejthető volt, Nicole Kidmannal való szakítása mögött is efféle okok húzódhatnak. Ezért kerülhetett a címoldalakra akkor, amikor új házastársa, Katie Holmes hasa váratlanul gömbölyödni kezdett. Tom öröme határtalan volt, s persze ez ügyben, mint celebrity, rögtön meghívást kapott Amerika legnépszerűbb talkshowjába, az elsősorban a nők körében népszerű Oprah Winfrey Show-ba. Azóta az internetre is felkerült "alakításán" röhög az egész világ, hiszen Tom elmebetegként ugrándozva, tapsikolva és viháncolva közölte hallgatósággal: apa lesz.

A féktelen és ízléstelen paródiák meglehetősen sajátos humorú szerzőjeként megismert David Zuckerről (Airplane, Top Secret, Csupasz pisztoly, stb.) sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy médiatörténeti szereplő lenne, csak mindenképpen jó nagy idézőjelek között. Azonban a Horrorra akadva (Scary Movie 4) negyedik etapja mindenképpen hordoz bizonyos fontos intermediális vonatkozásokat. A közönség legalantasabb igényeinek is lazán alámenve sikereket arató műbe új elemként belekerültek filmen, mint műfajon kívüli események is. Eddig Zucker (olykor testvérével, Jerry-vel közös) produkciói jobbára nagy mozisikerek kevésbé sikerült jeleneteinek paródiáiból, azok laza összefűzéséből álltak, ez alkalommal azonban már Tom Cruise már idézett megdöbbentő tévés-szereplése is bekerült a filmbe, mintegy médiakritikai felhangként. E tájon eleddig ritkán látott példája ez a kommersz média globalizációjának. Összemosódik minden, a mozi, a filmek, a tévé, az internet, a zenehallgatás. Ezt az amúgy valós és kritikára méltó médiaglobalizációs folyamatot Zucker ösztönösen és zseniális természetességgel azonnal lereagálja, feldolgozza és alkalmazza. Azonban nincs új a nap alatt, ugyanazzal a tudományos mentalitástól fényévnyi távolságra lévő brutális és gyakran altesti hangokkal előadott humorral figurázza ki, mint régebben a szokványos filmeket. Nemcsak Tom Cruise elementáris apai öröme van Zucker terítékén, hanem az mp3-letöltés mániájától a George Bush amerikai elnök nem túl gyors észjárásáig sok minden.

Persze, a közröhejre alkalmat adó "fikázás" fő sodra még mindig a mozi, ezen belül is Spielberg egyik újabb megaprodukciója, a klasszikus wellsi alapokon nyugvó, látványossága ellenére mégis meglehetősen elbaltázott Világok harca. Az már önmagában is vicces volt, hogy a Földet éppen egy darukezelő dokkmunkás menti majd meg, így nem véletlen az sem, hogy Zucker is ugrott a témára. De megkapja magáét a sok Oscaros Millió dolláros baby-től az inkább közönségsikert arató Átokig és Faluig sok más alkotás is, a már ismert recept szerint. A megszokott bamba fapofával gázol keresztül rajtuk e film főszereplő párosa, Anna Faris negyedszer és Craig Bierko először. De feltűnnek régebbi fapofák is, a műfaj doyenje Leslie Nielsen, mint az USA bárgyú elnöke, Charle Sheen, aki hitetlenkedve növeszt óriási hímtagot, a kosaras sztár Shaq O'Neill, aki többször beveri a fejét, stb., stb. A poénok a szokásosak, olyan, már ismert effektusokon kell nevetnünk, mint percekig csüngő, jojózó orrváladék, gigászi szellentéssorozat vagy a téves gyógyszeradagolásnak köszönhető óriási pénisz, amely szegény Charlie Sheen mozgását erősen akadályozza. Hál' Istennek nem sokáig...

A film a már említett intermediális vonatkozások mellett elsősorban hosszával érdemel ki dicséretet, a reklámblokkokkal együtt is lazán belefér másfél órába, utána mehet mindenki a saját dolgára. Nekem még ez is sok volt, nevetnivalót alig, kivetnivalót annál többet találtam. Az emberek többsége, azt hiszem, 3-4 éves korára kinövi azt az állapotot, amikor gurgulázva kacag azon, amikor valaki többször egymás után beveri a fejét, vagy éppen szélgörcs kínozza, ám aki esetleg 16 éves korán túl is szórakoztatónak találja a pukis-böfis bumfordi poénokat, annak irány a mozi, és akadjon horrorra akár negyedszer is. Egyben elnézést is kérek tőle, hogy ilyen "médiaizével" traktáltam...

www.port.hu/horrorra_akadva_4._scary_movie_4/pls/fi/films.film_page

Távol-keleti filmsztereotípia alapból, nyilván valami gagyi krimisztori, néhány rizszabáló szétkaratézza egymást, piff-puff, dirr-durr, hadzsime, májgeri, vége, főcím. Akik ennél komolyabban jártasak a témában, azok erre lenézően legyintenek, különféle idegen szakkifejezéseket használnak, hogy wuxia, hogy manga, hogy anime, sőt tudják, hogy nem minden ferdeszemű kínai, hanem vannak köztük japánok, koreaiak, mongolok, és még sokan mások, a legkülönfélébb nemzetiségekből. Néhány vájtszemű filmrajongó ezeken felül még arról is tud, hogy az ázsiai film igen jelentős alkotásokat produkál úgynevezett művészfilm kategóriában is, az utóbbi húsz évben nagyjából minden második-harmadik-negyedik filmfesztiválon távol-keleti film nyert. Tán még láttak is néhányat.

A távol-keleti filmgyártás egyik nagy bázisa Hongkong, ám általában e városhoz a kung-fu, illetve a misztikus wuxia-filmeket kapcsolják, de tudni illik azt is, hogy e városhoz kötődik, itt forgatja filmjeit Wong Kar-wai is, akit nyugodtan illethetünk az ázsiai film nagymestere jelzővel, hiszen filmjei dobogós helyeken állnak a minden idők legjobb ázsiai filmjeinek listáján. A legviccesebb az egészben az, hogy Kar-wai se nem kung-fu, se nem wuxia, de még nem is anime filmeket készít, hanem valamiféle ál-hatvanas évekbeli pszichoszocio-melankolikus színes film noir-okat. Vagy miket.

Semmiképpen sem tipikus távol-keleti filmes Kar-wai, mégis kultikus figura, itt is, ott is. Szerelemre hangolva című filmjét egyöntetű sikoltozó extázissal fogadta a honi kritika is, a külföldi is. Az art-mozik közönsége szintúgy, relatíve elsöprő volt a siker. Mikor ez a film futott, nem lehetett intim kávézóba betérni Pest-szerte, hol ne e film zenéje szólt volna.

A Vadító szép napok a Szerelemre hangolva előtti darabja annak a trilógiának, amelynek a 2046 a záródarabja. Valójában, és a rendező nyilatkozatai szerint is e három film tulajdonképpen egy film. Egy hatalmas ívű, érzelmi, hangulati szimfónia egy-egy tételei (felejtsük el most, hogy a klasszikus szimfónia formája négy tétel) ezek a filmek, ebből a Vadító szép napok az első. Ennek a filmnek is hasonló a cselekménye, mint az utána következőknek, amelyek ugye, korábban kerültek a hazai mozikba, tehát van, létezik, elmesélhető, de nem lényeges. A sztorinál sokkal lényegesebbek a képek, a képek által közvetített hangulatok, a szereplők által kimondott tőmondatok által összeálló vers, a színek, a képek és a vers által összeálló, hol meditatív, hol viharosan felkorbácsolt hullámzás. Egy szüntelen és parttalan energiaáramlás. A zen. Mint a zene. Szerintem tökéletesen lehet úgy élvezni ezt (ezeket) a filmeket, mint a muzsikát, nem szükséges elejétől a végéig végigülni, ott lehet hagyni és el lehet kezdeni akár a közepén, de végig lehet nézni-hallgatni elejétől a végéig is. Meditáció. Lebegés.

E filmben talált először egymásra korunk egyik legegyénibb látásmódú és legszuverénebb tehetségű alkotópárosa, Wong Kar-wai hongkongi rendező és Christopher Doyle ausztrál operatőr. Kettejük munkája talán élvezhetetlen lenne egymás nélkül, együtt pedig tökély. Egy átlagos operatőr nem tudná Kar-wai álomszövetű gondolat- és érzelemnyalábokból álló, rossz szó most, forgatókönyvét képre álmodni, míg Doyle képei gicsesek, hivalkodóak, bántóan artisztikusak lennének Kar-wai szelleme nélkül. De soha, sehol nem látni ennyi foszló vakolatot, ennyi koszos lépcsőházat, kutyaszaros sikátort ilyen szürreálisan esztétikusnak. Soha ennyi pontos és korhű kelléket, dramaturgiailag ÉS esztétikailag ÉS korhűen pontosan alkalmazva, beleértve a teljes francia újhullámot, plusz Martin Scorsese-t. Az utóbbi száz év párizsi haute couture-je nem alkotott olyan izgalmas és ízléses ruhakölteményeket, amelyekbe ezek a csodaszép emberek vannak öltöztetve, a színészek: Leslie Cheung, Maggie Cheung, Andy Lau, Carina Lau, Rebecca Pan, Tita Munoz. Elvesztve minden "ázsiais" túljátszást, olyan lecsupaszított, eszköztelen és sallangmentes színjátszást mutatnak be, mintha amatőrök lennének. Pedig nem azok.

Leszoktam a dohányzásról, de most nagyon rágyújtanék egy szál Craven A-ra, mint Yuddy... Muszáj a végére biggyesztenem egy negatívát: azon a vetítésen, ahol én láttam a filmet, bántóan túlvezérelt volt a hang, ám ez lehet csupán a gépész oda nem figyelésének eredménye. Remélem, hogy csupán ez a baj.

www.port.hu/vadito_szep_napok_a_fei_zheng_chuan/pls/fi/films.film_page

Az Underworld 1-hez hasonló váratlan, ám igencsak nagy sikerek a legkomolyabb ösztönzőerők a Lakeshore Entertrainment pénzeszsákjai számára, hiszen az első rész bemutatása után három év elteltével már elérkezettnek látták az időt, hogy előálljanak a folytatással. Vagy egy másik variáció: addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Végül is, a lényeg az, hogy az Alvilág Egy valóban beletalálhatott valami vizuális-szubkulturális űrbe, amely a Rammstein, vagy Marylin Manson-féle bandák videoklipjei és a Tarantino-Rodriguez szimbiózis vérfétisiszta absztrakciói között tátong. Az a hely ez, amelynek egy másik dimenziójában itt a különféle zombi, woodoo, láncfűrészes, hasfelmetszős, karmolászós-fűtős filmek találhatók. Az Underworldben is patakzott, mit patakzott, áradó Dunaként vágtatott a vér, talán a filmtörvénynek is köszönhetően, keresztül Budapesten, de ezt a katasztrófát a halandó polgárok csupán elszenvedték, arra esélyük sem nyílt, hogy mint a "normális" horrorokban, a végén legyalázzák a nyamvadék Gonoszt. Az Alvilág egy másik dimenzió, itt idevaló teremtmények űzik apró-cseprő üzelmeiket, családi viszályaikat, háborúikat. E filmben ebben a sorrendben. Farkasemberek kontra Vámpírok.

Szóval a világ mozinézőinek meztelen felsőtestre húzott hosszú sötét bőrkabátokhoz, ördögi hupikék kontaktlencsékhez és csapzott frizurákhoz vonzódó része megkajálta e terméket. A farkasemberek és vámpírok harca csak talán itt, Magyarországon okozott némi ide nem illő kacagást a széksorokban, hiszen az azért mégiscsak vicces, amikor jólismert pesti utcasarkokon zajlik az alvilági csetepaté, Zsigulis honi zsaruk tétova asszisztenciájával. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott volt például maga Görög "Megasztár" Zita, bár viszonylag gyorsan levágták.

A hazai celeb-listákon huzamos ideje előkelő helyen szereplő szépség rányomja bélyegét a folytatásra is, a már hagyományos első percekben. De most amellett, hogy néz, lovagol, kardozik, ez alkalommal beszél is, ráadásul az ilyen B-kategóriás mozikban egészen elhanyagolható akcentussal. Bár az is lehet, hogy a tiszta szövegmondásban csupán a vámpírprotkó zavarta. Ez az itt műfajilag kötelező kellék minden szereplőnél okozott némi artikulációs zavart, amelynek eredményeképpen nagyszámú pösze, de azért mégis rettentően vérszomjas vámpír kell rettegnünk. Görög Zita további sorsáról, valamint a vérfarkas-vámpír meccs kifejletéről mindent meg lehet tudni a filmből, nem célom senki privát vérfürdőjének elrontása...

Ez alkalommal színészi teljesítményekről nem igazán lehet szólni, a filmnek nem is célja a legjobb alakításért járó Oscar begyűjtése. A főszereplő Selene nevű vámpírhölgyet ismét alakító Kate Beckinsale (Van Helsing, Pearl Harbour, Underworld) csinos, már amikor nem vérszomjas, de jellemformáló képességére ezúttal nincs szükség. A többiekről még ennyit sem tudunk meg, főleg, hogy szerepük szerint rendre hatalmas fogakat, szőröket, ördögi szemgolyókat és hajókötélnyi izomzatot növesztenek, amikor ritkán mégis fegyvertelenül vannak színen, szép, helyes embereknek látszanak. Bár a hupikék kontaktlencse akkor is rajtuk van, ami tekintetüket elemberteleníti. A filmes illúziókeltés szempontjából ez helyénvaló, hiszen szem a lélek tükre, itt a cél éppen az embertelenség, a lélektelenség ábrázolása.

Csupán Selene és szerelme, Michael, a Hibrid képes embertelen tekintetüket emberire változtatni, a szexjelenetben. Valószínűleg ezért evolúció, vagyis fejlődés a film alcíme, hiszen ők már egy szinttel feljebb vannak szimplán vérszomjas őseiknél, ők már képesek szeretni is. A vérfarkas fiú és vámpír lány kapcsolata Rómeó és Júlia történetére hajaz, azonban a két ellenséges családból származó fiatal közt bimbózó szerelem az Underworld Evolutionban (miért nem Alvilág?, meg Fejlődés, vagy Evolúció?) más, még a shakespeare-inél is véresebb fordulatot vesz, de hát az tragédia, ez horror. Az klasszikus, ez meg nem lesz az.

Az Alvilágban ugye, nyilván sötét van, a fényhiányos jelenetek többnyire jól is vannak fényképezve, a speciális effektek azonban a mai, a nagyszabású kortárs látványmozik által elkápráztatott szemünknek eléggé szegényesnek tűnnek. A film dizájnja viszont következetes, stílusos, bár semmiképpen nem úttörő. Hosszú fekete bőrkabátok, csapzott hajzatok, vastagtalpú bakancsok, ismert sátánista, misztikus horrorklisék, de kliséi a dark, gothic, gruftie és Isten tudja még milyen kriptaközeli rockzenének és a Mátrixnak. Ezek vannak itt is, valamint több hektó vér és levágott alvilági végtagok. A többi néma csend...

www.port.hu/underworld:_evolucio_underworld:_evolution/pls/fi/films.film_page

A Cannes-i filmfesztivál hagyományosan az amerikai Oscar-ceremónia ellenpontjaként, rendre a minőségi filmkészítés csúcsteljesítményeinek díjazását és ezáltali propagálását helyezi előtérbe. Mégis van valami „diszkrét bája” annak, ahogy Európa legelegánsabb környezetében, pálmafák alatt és luxusszállodák között, azon a bizonyos vörös szőnyegen bukdácsolnak az evilági, félszeg filmművészek, általában ego-túltengéses amerikai kollégáik elnéző mosolyától övezve.

Mint például a Dardenne testvérek, Luc és Jean-Pierre is, bár ők már rutinos Arany Pálma-nyerőknek számítanak, hiszen 1999-ben már nyertek egyet, a Rosetta című filmjükkel. Az ő félszeg botladozásuk a veres szőnyegen akkor már lezajlott. Hiszen ha valaki(k) egy lakókocsi-karavánban nomád módon, alkoholista anyjával élő lányról forgatnak szociografikus hűségű filmdrámát, amelyet a nagyhírű filmfesztivál fényes zsűrije elismerésre méltat, biztosan remegő lábakkal lépnek a felfelé vezető szőnyegre, érezve a szituáció menthetetlen anakronizmusát. Aztán megszokják. Mindig megszokják.

Az idei Arany Pálmát ismét ők nyerték, A gyermek című filmjükkel, lépteik már ruganyosak lehettek és lazák. A bevált séma szerint ismét szociografikus, dokumentarisztikus filmdráma, metszet az élet sűrűjéből. A húsz éves fiú, Bruno egy gyerekbanda feje, utcai rablásokból szerzik a mindennapi betevőt. Sonia 18 éves, majdnem gyereklány még, a minap adott életet kettejük gyermekének, Jimmynek. A kis Jimmy első néhány napjából áll a film, ő a címbéli gyermek. E néhány napban ide-oda cibálják a kisdedet, elhalmozzák mindennel, amit kisstílű rablásokból fedezni lehet: a luxus babakocsit egy napra bérelt kabrió hátsó ülésére préselik be. Az egynapos boldogság elmúltával, míg Sonia segélyért áll sorba, Bruno egész egyszerűen eladja a kis Jimmyt. A kis család további sorsát megismerhetjük a filmből, de sejthetjük is.

Ez a sejthetőség a fő ok, amely elveszi a film potenciális nézőközönségének számító átlagosan szocializált értelmiségieknek a film igazi élét. Egyszerűen arról van szó, hogy bármennyire is kifejlett szociális érzékenységünk, az elmúlt évek (évtizedek) alatt ingerküszöbünk megemelkedett. Egyrészt a különböző médiákból ömlik ránk a hírözön értelmetlen háborúk áldozatairól, természeti csapások kárvallottjairól, másrészt kevesen laknak közülünk hermetikusan zárt luxus-negyedekben, ahol elszigetelődnénk a mindennapi élet bűzösebb, mocskosabb és megdöbbentőbb oldalától. Ha valaki egy szombat délelőtt sorba áll bármelyik Közért pénztáránál, és kinyitja füleit, tíz ilyen történetet hall, mint amilyen A gyermek című filmben ábrázolva van. Ezzel persze nem a film értékeit próbálom csökkenteni, mert értékes film és pontos is, szándékában is tisztességes, csak arról van szó, hogy annyi ilyet láttunk már… Meg volt ugye nekünk egy híres Iskolánk, Zolnay Pállal, Tarr Bélával, Schifferrel, Gyarmathyval, akik megtanítottak szociografikusan szemlélni a dolgokat. A nagy port felvert dán dogmatizmus is alig csengett le, bár az se volt más, mint egy profin marketingelt dokumentarista vonulat, a már említett Budapesti Iskola nyomdokain.

De a fényűző Azúr-part gyöngyszemén, Cannesban ez a film nyert, aminek feltétlenül örülnünk kell, hiszen talán azoknak is ráirányítja tekintetét a dolgok „csúnyább” felére, akik ezelőtt esetleg finnyásan elfordították azt, ha olyat láttak. Abban viszont csak reménykedhetünk, hogy a kis Jimmyből, vagy hozzá hasonló sorsra predesztinált kicsi társaiból legalább néhány boldogabb ember lesz, mint szüleik voltak. Ha ennyit elér a film, már mindent elért, ami elérhetett. Asanisimasa szerint 8/10.