asanisimasa

Mikor e sorok íródnak, a 37. Magyar Filmszemle éppen a közepén tart, tehát van még hátra egy s más, ám nyugodt szívvel jelentem ki, Szaladják István Madárszabadító, felhő, szél című munkája nemcsak a szemle, hanem a teljes magyar filmtörténet egyik legjelentősebb munkája. Tökéletesen mindegy, kap-e díjat, vagy sem, az is mindegy, külföldön díjazzák-e, sőt, valószínűleg még tömegek sem fogják megnézni. Mégis a legfontosabb filmek közé tartozik, mert megvan benne az az elementáris erő, az a kristálytisztára összesűrített mondanivaló, az a katarzis, amely csak a legnagyobb művekben. És mint ilyen, a film nem is trendi.

Nem egyszerű film, még akkor sem, ha sztoriját két-három mondatban el lehet mondani. Talán valamelyik francia újhullámos guru mondta anno, hogy a legjobb filmek sztorija néhány egyszerű tőmondatban elmesélhető. Manapság elfelejtkezünk arról, hogy a film tulajdonképpen egymásba fűzött képekből áll, amelyeknek mindenféle írott vagy beszélt narráció nélkül is el kell tudni mesélni egy történetet. A Madárszabadító... dialóglistája sem lehet több néhány oldalnál, nem véletlenül mondom, hogy nagy film. A lankás dombokon hullámzó aranysárga búzamezőben egy szőke fiú halad sietve, kezében madárkalitka, ajándékba viszi kedvesének, a szomszéd faluba. Az úton azt tanítja a madárnak: Szeretlek! Összetalálkozik egy nagy szakállú emberrel, aki furcsa-szép dolgokról mesél neki, felhőkről, szabadon szárnyaló madarakról, fákról és virágokról. Olykor, a környékbeli parasztok által elrejtett madárcsapdákból pedig kiengedi a foglyul ejtett madarakat. Együtt baktatnak tovább, s mire elválnak útjaik, a fiúban, Vászkában valami teljesen megváltozik. Már nem látja, hogy a távolban botjukat lengető dühös parasztokkal teli szekér száguld magára maradt útitársa felé...

Nagyjából ennyi a cselekmény, de maga a film persze jóval több. Költőien, sőt biblikusan tömör, bölcs szentenciák, elsőre talán értelmetlen, csak hosszas ízlelgetés alatt kibomló értelmű mondatok puszta felfogásához is idő kell. Ezt az időt, s az ehhez kellő meditatív, spirituális hangulatot biztosítják a pazarul fényképezett tájak, amerre a vándorok útja vezet. Nem véletlen talán a pompázatos fényképezés, hiszen tulajdonképpen két operatőr filmje ez, a rendező Szaladják is elsősorban operatőr, ő fényképezte Hajdú Szabolcs Tamara című filmjét is, míg e film operatőre Gózon Francisco volt, aki már számtalan filmben és számtalan stílusban bizonyította képességeit. Jelen esetben kitűnően vizsgázott kollegialitásból is, hiszen nem lehet egyszerű egy operatőr-rendező instrukcióit követni, és kitűnően a filozófiai mélységű képalkotásból is. A képeken a lehető legegyszerűbb formák láthatók, közönséges növények, madarak és a néhány szereplő. De filmvásznon tán még sohasem volt látható ilyen csodálatos kamillavirág-zuhatag, ilyen monumentálisan hullámzó búzatenger, nem hatódhattunk meg egy domb tetején álló csonka és magányos fától.

E letisztult és átgondolt, mélyen spirituális filmet Szaladják eleve orosz közegbe szánta, mivel abban a kultúrkörben látja még élőnek a zarándoklat rítusát. Filmje hiteléhez elengedhetetlen a szereplőkből sugárzó orosz transzcendencia, ezt más kultúrából jövő színész eljátszani nem tudja. Orosz szereplői (végig orosz nyelvű a film) sem játszanak, lényük, jelenlétük azonban utánozhatatlan. Egy nem orosz színész sem tud úgy a távolba meredni mélyen, nagyon mélyen elgondolkozva, miközben szemébe fújja haját a szél, mint például e film szereplői. Ahogy a madárszabadító kinyitja a kalitkát, mindegyiket megtalálja, hallja és érti a madarak énekét; ahogy kinyitja a kalitkát, és összezárt tenyeréből szélnek ereszti a madárkát, érezzük a dolog nagyszerűségét. Szakrális értelemben vett áldozathozatal történik, a szabadság áldozatát a madárszabadító szenvedi el, mivel a feldühödött parasztok utolérik. Profán, hétköznapi megváltóként vérbefagyva egy trágyadombon fekszik, kezei széttárva, teste a parasztok vizeletében ázik. A folyó túloldalán azonban Vászka kedvese, Szonja mellett fekszik a búzában, a felhőket nézik és boldogok. Az élet szép.

www.port.hu/madarszabadito,_felho,_szel_madarszabadito,_felho,_szel/pls/fi/films.film_page

Zavarba ejtő alkotás A gyertyák csonkig égnek. Először is a szomorú aktualitása miatt, hiszen mikor e cikk íródik, éppen múlt egy napja, hogy eltemették Agárdy Gábort, a Kossuth- és Jászai-díjas művészt, a Nemzet Színészét, e film egyik főszereplőjét. Számára a sors csodálatos jutalomjátékot adott e filmben. Másodszor, hogy bár a 37. Magyar Filmszemle játékfilmes mezőnyében indul, mégse film. Harmadszor, hogy mégis film.

Maga a film, és annak alapjául szolgáló színházi előadás Márai Sándor azonos című könyvéből készült, amely önmagában véve is komoly vállalkozás. Nem akármilyen művészi bátorság színpadra állítás szándékával hozzányúlni egy regényhez, főleg ha az irodalmunk első világhírt elért darabkája, s amelynek film és színházi jogaiért gazdag és neves külföldi művészek is versengenek. (Tudni kell, hogy mivel Márai gyakorlatilag egész életét külföldön élte le, műveinek szerzői jogai is külföldön vannak. Ezek megszerzése pedig most már nálunk is ismert piaci törvényszerűségek szerint zajlik.) Persze, nem ez az első eset a színház- és filmtörténetben, hogy egy regényt dramatizálnak filmmé vagy színdarabbá, ám ez esetben a különlegességet az okozza, hogy a regény szinte kizárólag hosszú monológokból áll. A monológ, látványosan magányos szónoklat, márpedig nem éppen "szembarát", könnyen elkalandozhat a figyelem. Ezért a szerepeket megoldani kizárólag hatalmas szakmai rutinnal rendelkező, szellemileg és fizikailag tökéletesen fitt színészek tudják megoldani úgy, hogy a néző figyelmét elejétől a végéig le tudják kötni. És a könyv két hetven éven felüli katonatisztről szól...

Szerencsére Iglódi István, aki a Pesti Magyar Színházban megrendezte a darabot, és annak alapján e filmet is, tudta, hogy kikre kell bízni ezt a hatalmas feladatot. A hajdani Nemzeti Színház társalgójában mindig tolongtak a hazai színjátszás hatalmas alakjai, Bessenyeitől Sinkovitsig és Őzéig, de mellettük is olyan csendesebb, de korántsem tehetségtelenebb színészek alakítottak, mint Avar István vagy Agárdy Gábor. E zseniális régi generáció utolsó harcosaiként jutalomjáték számukra a két idős katonatiszt szerepe. Iszonyatosan koncentrált játékkal, magas fokú szellemi felkészültségben oldották meg feladatuk, tökélyre vitt színjátszással bemutatott, hosszú, érzelmileg magasan telített, leszámolásszerű párbeszédben elevenedik meg életük, barátságuk, közös szerelmük. A forgatás közben már lehetett tudni, Agárdy Gábor gyógyíthatatlan halálos beteg. Torokszorító és felemelő pillanat, amikor a film végén az általa alakított százados elköszön, és magányosan kisétál az ajtón, amin kívülről ömlik be a napfény. Az asztalon pedig egy csonkig égett gyertya egy utolsó lobbanással elhamvad...

Az alkotók nem szánták moziba a filmet, amelynek elkészítését legfőképp az motiválta, hogy megörökítsék az utókornak e két művész csodálatos játékát. Ahogy kiderült Agárdy betegsége, érthetően sietni kellett, így becsúsztak bizonyos technikai hiányosságok. Az alkalmazott, és a tévében megszokott videotechnika nagy mozivásznon ugyanis nem mutat jól, nem viseli el a nagyítást. Ez a másik ok, ami miatt zavarban érzem magam. Egyrészről ritkán látható koncentrált színészi munka, másfelől bosszantó képminőségi hiányosságok. Televízióban azonban ez várhatóan nem fog gondot okozni. A filmet azonban a Magyar Filmszemlén mutatták be, ahol a hazai játék-, és dokumentumfilm kínálatot kell(ene) mustrálni. A tévéjáték (és a színdarab) egész egyszerűen más műfaj. Elnézést a hasonlatért, de a 100 méteres síkfutásban sem indítanak 100 méteres gyorsúszót, és viszont.

Harmadrészt pedig egy kísérlet a film, tehát mint kísérleti film mégiscsak helye van a Szemlén. A kísérlet lényege pedig az, hogy oda tudunk-e még figyelni két szuperközeliben mutatott arcra, akik másfél órán keresztül beszélnek. Mesélnek magukról, életükről. Felcsattannak, vitára gerjednek és megnyugszanak. Úgy sejtem, akik még egyaránt járnak színházba, moziba és a tévében látottakból az is fontos, miről és mit beszél, nemcsak az, hogyan néz ki, azok e feladatot venni fogják.

www.port.hu/a_gyertyak_csonkig_egnek_a_gyertyak_csonkig_egnek/pls/fi/films.film_page

A jelek szerint, korunk egyik legnagyobb mesélőjének gyermekei végleg felcseperedtek. Vége a habos-rózsaszín, megható tündérmeséknek, egy ideje már a történelem meghatározó, de jobbára véres, tragikus és valóságos meséit meséli Steven Spielberg. Mindent, amit a gyerekeknek tudniuk kell. Mindent a holocaustról, mindent a rabszolgaságról, mindent a második világháborúról és mindenféle más háborúkról. München című új filmjében a legmodernebb és talán minden eddiginél szörnyűbb háborúról, a terrorizmusról mesél.

A terrorizmus a huszadik század "találmánya", tökéletes érdekérvényesítő eszköze gyenge és kis létszámú csoportoknak, nemzeteknek és nemzetiségeknek. A dolog igazi szörnyűsége abban rejlik, hogy mindezt az ártatlan civil lakosság terrorizálásával, rettegésben tartásával próbálják elérni. A hivatalos kormányok mind a mai napig bűnözőknek, vérszomjas és likvidálandó gazembereknek tartják a terroristákat, és mereven elzárkóznak mindenféle tárgyalástól. A hatvanas évek diákmozgalmaiban gyökeret vert és nemzeti, vagy éppen radikális, anarchista ideológiákat követő terrorcsoportok gomba módra szaporodtak el a hetvenes évek elején. Az IRA Írországban, az ETA Baszkföldön, a Baader-Meinhof-csoport az NSZK-ban, a sor hosszú.

Nem e cikk feladata felvázolni a palesztin(arab)-izraeli konfliktus történetét, található erről háttéranyag bőven az interneten vagy a könyvtárban, s nem feladata minősítenie bármelyik felet sem. A film szempontjából ebből annyi lényeges, hogy a palesztin terrorizmus első igazán és véresen komoly merénylete volt az 1972-e müncheni. A Golda Meir vezette izraeli kormány, tapasztalva a nyugatnémet kormány az ügyben tanúsított teszetosza magatartását, olyan akció végrehajtásába kezdett, amelynek létjogosultsága máig vitatott. Egy jólképzett, titkos csoport sorra likvidálta a terrorcselekményért felelősöket, azzal a céllal, hogy egyszer és mindenkorra elriasszon mindenkit a hasonló cselekedetektől. Az ő titkos hadjáratuk feltételezett története a film.

Nyilvánvaló, hogy az efféle titkosszolgálatos témájú filmek valóságalapját erős szkepszissel kell vizsgálni, hiszen ebben a témában örök szabály: amit már két ember tud, az már nem titok. Továbbá, az a legtitkosabb titkos ügynök, aki magáról sem tudja, hogy titkos ügynök. A München főhőse is ilyen ügynöke a MOSZAD-nak, a néha radikális eszközeiről is híres izraeli titkosszolgálatnak. Avnert (Eric Bana) várandós felesége mellől hívják be, ahol néhány tábornok, valamint maga Golda Meir előtt közlik vele, mi a kötelessége Izrael védelmében. Semmiről semmit nem tud, eddig még nem ölt embert, most pedig éppen ezt várják el tőle, a Haza nevében. A film egyrészről az ő erkölcsi fejlődése, amelyen a hosszú és a végére paranoiddá váló öldöklés alatt végigmegy.

A témában közismerten elkötelezett Spielberg sem igazolja egyértelműen az Izrael által titokban inspirált és támogatott tettet filmjében. Természetesen szimpátiája az ügynököké, ám az is egyértelmű, ők csak egy oktalan és értelmetlen háborúnak katonái. De egy faramuci jelenetben, amikor az Avner-féle kommandót informáló meglehetősen gyanús és hovatartozásában bizonytalan megítélhetőségű Nagypapa és családja (vicces utalás a Keresztapára) egy szuperbiztos lakásba küldi a izraelieket egy más ügyben tevékenykedő arab terrorista-csapattal, az egyik arab meggyőzőnek tűnően érvel az akkor magát az akció sikere érdekében ETÁ-snak kiadó Avnernek, ha úgy tetszik, indoklását adja a palesztinok harcának. Igaza van, de igaza van Avnernek is. Ez tán az egész konfliktus magja is, hogy mindkét félnek igaza van. Nem sokkal később, nyílt tűzharcban áll szemben a két ellenség, jelzésértékű, hogy egy harmadik oldalról érkező golyó végez az arabbal. Egyedül a háború nem igazságos. A harcban Avner sorra veszti el harcostársait, közben döbben rá, milyen erők vetélkedése játszik össze a háttérben. A CIA, a KGB, mint a két nagyhatalmi titkosszolgálat, amely mindent mozgat, a maffia, amelynek mindenben benne van a keze és mindenből hasznot húz, a Haza, amely nem vállalja a felelősséget... A valaha hazájához feltétlenül hű Avner lelkiállapotát az mutatja legjobban, hogy családját New Yorkba menekíti.

Fővárosunkból avatott kezek (Janusz Kaminski operatőr és Rick Carter díszlettervező) gond nélkül varázsolnak bármilyen világvárost, Párizstól Rómáig, nem kihagyva Münchent. A München című film pedig a mai, meséken kívüli világot néhol meghökkentően véresen látó Spielberg huszadik századi képes enciklopédiájának Terrorizmus című cikke, többé-kevésbé jól kitöltött két és fél órában.

www.port.hu/munchen_munich/pls/fi/films.film_page

Néhány szót talán illik ejteni Bukowskiról, akinek magyarul is olvasható novellái (pl.: Tótumfaktum, szerk.: Virág Zoltán, Messzelátó Kiadó, Szeged 2003, stb.) alapján készült ez a film. Henry Charles Bukowski Jr. 1920-ban született, és mértéktelenül egészségtelen életmódját tekintve meglepetésszerűen későn, 1994-ben halt meg. Jack Kerouac, Allen Ginsberg, tehát a híres-hírhedt beat-nemzedék kortársa, de nem tagja. Bukowski egyáltalában nem tagja semminek. Az örök kívülálló, még aki legtöbbször sajátmagán is kívül áll, állandó részegségtől vagy ezzel szoros összefüggésben, másnaposságból kifolyólag. A hetvenes évek közepén lett elismert író. Többnyire önéletrajzi ihletésű novellái kíméletlen naturalizmussal és őszinteséggel mutatják be egy alkoholista mindennapjait. Ital, szex, lóverseny, ital, másnaposság, ital, szex. E néhány szóval leírható tárgykörben mozgott, pia, baszás, hányás, szaros gatya. Ám mindez valami hihetetlen könnyedséggel, olyan fanyar és abszurd humorral, és olyan hitelesen megírva, hogy e sajátos témaválasztásában is az irodalom legmagasabb szféráiban a helye Bukowskinak. Én mondanám, hogy az amerikai Tar Sándor, ha mindenáron valakihez hasonlítani kell...

Bukowski novelláiban olykor Chinaski néven szerepel, ez a neve a Tótumfaktum című filmben is, megszemélyesítője Matt Dillon. Bevallom, a film elején féltem egy picit. Atyaisten, mi lesz itt! Ez a jólfésült, 48 fogú nyálgép, amolyan amerikai főiskolák tipikus vezérfocistája, aki az élen ugráló, természetes-szőke pompomoslánnyal kavar, ez lesz majd a züllött, lepukkant Bukowski??? Végignéztem filmjei listáját, krimik, thrillerek, semmi e tárgyban túlzottan érdekes, ráadásul legutóbb: Kicsi kocsi: tele a tank! Nahát. Ehhez képest óriásit csalódtam. Matt Dillon növesztett egy kis szakállt, meg sörhasat is hozzá. Alaposan kitanulmányozta a masszív alkoholisták járását, sajátos mozgáskoordinációját. Néhány gesztusában Tom Waitset, a reszelős hangú énekes-színészt vélem látni, vajon, miért? Egyszóval, rendesen odatette magát, majdnem hibátlan az alakítása, mégis valami... Hibátlan tán csak akkor lenne, ha ő maga is végigélte volna azt, amit Bukowski, de akkor meg nem tudta volna eljátszani. Vagy aki olvasott már Bukowskit, annak már megvan a saját Bukowski-képe, s ez nem biztos, hogy Dillonra hasonlít. De, el kell ismerni, ott van a srác.

Bukowski-Chinaski nagy nőfaló volt, így életrajzi filmjében is szerepelnek nők, akik természetesen hozzá hasonlóan kocsmák pultjainál élik életük. Lili Taylor (Jan) és Marisa Tomei (Laura) már inkább feltűnnek, mint színészek. Persze, ők azok a hervadt húsú kocsmatündérek, akik úgy tartják a cigarettát, mint az úrinők szokták régi filmeken, de a "mit keres egy úrinő egy mocskos kocsmában" antagonizmusát feloldani már nem tudják. Kitűnő színésznők, pontos az alakításuk. Dokumentarisztikus hitelességű a többi mellékszereplő jelenléte is a filmben.

Bukowski több műve került már filmvászonra, olyan nevek nyúltak hozzá, mint Barbet Schröder (Barfly), vagy Marco Ferreri (Tales of Ordinary Madness). Ezek az alkotások kissé szemérmesen kezelték Bukowski nyersességét, a Tótumfaktum forgatókönyvét író és a filmet rendez Bent Hamer azonban semmit nem hallgatott el. Mindent megmutat, amit Bukowski leírt. Dalok a konyhából című korábbi munkáját láthattuk itthon is. Nos, a norvég születésű rendező tudhat valamit arról, amiről Bukowski mesél, de mit is csinálhat az ember a végtelen hosszú skandináv teleken. Olvas. És/vagy iszik. Az, hogy más kultúrából jött, még hozzá is tesz valamit Bukowski lepusztult, körbe-körbejáró, de mégis amerikai világához. A sivár környezet ábrázolásához a skandinávok hagyományosan értenek, gondoljunk Bergmanra, vagy még inkább Kaurismakira. Bent Hamer is "látványosan" európai látásmódú filmet forgatott, de hát Bukowski is egy európai volt Amerikában. Tehát idegen. Ám kettejük, sajnos már nem az életben történő találkozása azonban nem két idegené, jó ismerősök ők. És ismerős lehet közös munkájuk nekünk is.

www.port.hu/totumfaktum_factotum/pls/fi/films.film_page

A film első száz évéből a kortárs alkotókra a legnagyobb hatást valószínűleg Alfred Hitchcock gyakorolta. A Mester filmjeit ötször jelölték a legjobb filmnek járó Oscar díjra, ám ő maga egyszer sem vehette át a tán legjelentősebb filmes elismerést. Ennek ellenére alkotásaival nem volt sikertelen, sőt halála után egyenesen kultusza bontakozott ki. Hivatkozási alap lett. Ennél többet művészember (bár ő maga sohasem tekintette magát művésznek) nem kívánhat. Módszere, a 'suspense', az idilli kezdettől a váratlan és meglepő végkifejletig módszeresen és fokozatosan adagolt drámai feszültség pedig tananyag lett filmes iskolákban.

Craig Rosenberg (sz.1965) második nagyjátékfilmjében ennek a leckének elsajátításáról próbál tanúbizonyságot tenni. Félhomály, tipikus hitchcocki cím, egyszavas, tömör, de sokat sejtető, hatásos, eddig nincs is baj. Mivel én nem élek a suspense-zel, hadd lőjem le most: tulajdonképpen végig nincs komoly baj a filmmel, amolyan "jó tanuló felel" típusú dolgozat ez. Valószínűleg Hitchcock is ötöst adna Rosenberg munkájára, azonban nyilván hosszan kifejtené, a jeles érdemjegy mellett milyen bajai, ügyetlenségei, hiányosságai voltak a műnek. Merthogy nincs baj a mozival, az nem jelenti azt, hogy hibátlan. Vagy hogy jó.

Idilli felütéssel indul a film, ahogy kell. Csatorna partján helyes kis villa, meleg őszi nap, süppedős avar az udvaron, színpompás levelek, szétszórt gyerekjátékok, a háttérben gyerekzsivaj hallatszik. A kitárt ablakon árad be a még erős napfény, az íróasztalnál Rachel, a sikeres írónő (Demi Moore) püföli ócska írógépét. Onnan tudjuk, hogy sikeres, mert látjuk a falon a bekeretezett újságcikket, hogy ilyen, meg olyan díjat, pénzt és szerződést nyert. Továbbá, hogy nem használ laptopot, kizárólag ezt a régi ócskaságot. Bejön a férj, néhány szavas dialógból kiderül, ő is író, csak épp sikertelen. De sebaj, mert Stephen King neje jobb író, mint a férje, és őt sem ismeri senki - tudjuk meg. Közben kettejük csemetéje szemmel láthatóan nagyon unatkozik. Majd elindul kedvenc G.I.Joe bábujával a csatorna partjára játszani... Tragédia, összeomlás. Megtudunk mindent, amit kell és a film szempontjából fontos tudnunk erről a családról, de olyan tutistán, biztosra menően, közhelyes szituációk közhelyes megjelenítésében, hogy néha azt hisszük, paródiát látunk. Pedig nem.

A kissrác vízbefulladása után elmúlik néhány hónap, Rachel barátai és kiadója tanácsára egy Isten háta mögötti halászfaluba költözik, lelki és szellemi regeneráció céljából. Lélegzetelállító, gyönyörű, vad táj, előírásszerű piros-fehér vízszintes csíkozású világítótoronnyal, ismerjük a konyha falán lógó plakátnaptárból. (Talán a tavaly novemberi?) A szikla ormán látható félreeső kis házba költözik Rachel, a helybéliek mogorva fejcsóválása közepette. Persze, hogy. Mindig vagy felfelé, a tetőre, vagy kifelé, a sötét és árnyakkal teli erdőbe menekülünk. Lelki újjászületésre pedig a világ végének a végére. Thriller-horror alaphelyzet, ez alkalommal is. Tudjuk ezt, ismerjük, de mégis érezzük valami nagyon nem lesz itt rendben. Megint csak persze, hogy. Kedvencünk, ami miatt valóban beültünk a moziba, a suspence nőttön nő, a végén még meg is lepődünk, majd megnyugszunk, minden megoldódik. Már kifelé tartunk a moziból, amikor rájövünk, hogy eggyel több gyilkosság történt, mint amennyi megoldódni látszott! Vagy hogy is van?

Azért beavatott játékosok vagyunk mi és tudjuk, hogy ez csak egy mozi, és ezt a mozit gyakorlatilag már láttuk is. Egy szinte tökéletes Hithcock-film, huszonöt évvel a halála után. Csak az a baj, hogy ezt a filmet Craig Rosenberg rendezte, de azt nem tudjuk meg, mire is képes valójában, azon túl, hogy majdnem tökéletes utánzatot képes készíteni. Mint a festészetben: rengeteg festő volt, van és lesz a világon, aki szinte tökéletesen lemásolja akár Da Vinci, akár Monet, akár Van Gogh zseniális festményeit, ám Da Vinci, Monet, Van Gogh csak egyetlenegy volt, az ő nevükre emlékszünk, a másolók nevére nem, munkájuk legyen akár még jobb is, mint az eredeti. Így Rosenberg Félhomály című filmje is csak egy jó tanuló felkészült és tehetséges felelete csupán, amely bizton állíthatóan nyom nélkül tűnik majd el a feledés tökéletes homályába. Amíg viszont látszik, az eredeti tökéletes helyettesének bizonyulhat.

www.port.hu/felhomaly_half_light/pls/fi/films.film_page

Viszonylag ritkán futhatunk itt a Kárpátok medencéjében dél-amerikai filmekbe, pedig ha másból nem, az arrafelé juttatott irodalmi Nobel-díjak számából is következtethetünk, ott (is) komoly szellemi élet zajlik. Persze, a világ filmfesztiváljain rendre mutatnak be latin filmeket, olykor jelentős elismeréssel is, ezek azonban a szakma szűk körén túl nemigen jutnak el a széles közönséghez. Ennek nagyrészt nyilván nyelvi okai vannak, egész egyszerűen a spanyol nyelvterületeken kívül sokkal többen értenek angolul, mint spanyolul. Valószínűleg nagy szerepe van ebben a hollywoodi filmdömpingnek is, hiszen az (á)lomgyárban ritkán gyártanak spanyol nyelvű filmeket. Átlag néző így Dél-Amerikával kapcsolatban elsőre biztos a végeérhetetlen és sokak számára nézhetetlen szappanoperákra gondol, ha latin filmről van szó. Pedig, pedig.

Fabian Bielinsky argentin filmrendező is azok közé tartozik, akik másként gondolják ezt. Az El Aura már második filmje, az első Nueve Reinas (Kilenc királynő) című, a tökéletes bűntényt boncolgató filmje több fesztiválon tarolt a különböző díjakból. Bielinsky az El Aurában ott folytatja, ahol az elsőben abbahagyta, ismét a tökéletes bűntényről van szó. Érkeznek híradások Argentína zavaros politikai és gazdasági helyzetéről, de az azért valószínűleg túlzás, hogy többszörösen hendikepes hősei miért éppen a bankrablás tökéletes végrehajtásában látják kizárólag a fényes jövőt, de hát nagyon nincs ez másként nálunk sem.

A film címe a főhős, Espinoza betegségére utal, aki epilepsziában szenved. A váratlanul rátörő rohamokat előzi meg ez az aurának nevezett pillanat, amelyben hirtelen tudata kitágul, egyszerre érzékeli a hangok, látványok, érzetek együttes áramlását, a múlt, jelen és jövő összeolvadását. Egyfajta megvilágosodott állapot, amelyben viszont hősünk tökéletesen cselekvésképtelen, egész egyszerűen elterül, mint egy homokzsák. Belátható, ez egy bankrablás zűrzavarában végzetes is lehet.

Espinoza „a” kisember. Jellemző foglalkozásával a bevezető, igen érdekes képsorokban ismerkedhetünk meg. Hősünk állatpreparátor, múzeumok számára készít kitömött állatokat. Kevéske pénzét egy bankban kell átvennie, a sorban állás közben egy kollégájával azon töpreng, hogyan lehetne végrehajtani a tökéletes bankrablást. Ennyi, amit megtudunk róla, valamint azt, hogy betegsége gátolja a cselekvésben, még jogosítványt sem kaphat. A sors azonban úgy hozza, hogy egy vadászat alkalmával, ahová az említett kolléga hívta meg, fura módon egy tökéletesnek tűnő bűntény tervéhez jut. Hogyan tud élni egy kisember azzal, amikor váratlanul az ölébe hull az álma? Klasszikus szituáció, e filmből is megtudható örök tanulsággal.

Neve hangzása alapján gyaníthatóan lengyel felmenőkkel rendelkező Bielinsky a film elején egy hallhatóan magyar mellékszereplő szerepeltetésével megenged egy, a „lengyel magyar két jóbarát” című közhelyre hajazó viccet, de attól kezdve nincs kegyelem. Lassú, aprólékos műgonddal megszerkesztett jelenetekben viszi végig a Ricardo Darín által hasonló precizitással megformált, meglehetősen összetett jellemű hősét a megérdemelt végkifejletig. Meghökkentő, de reális szituációkba helyezi Espinozát, amelyeket hasonlóan eredeti, ötletes dramaturgiai húzásokkal old meg. Furcsa helyszínek, szinte érintetlen erdő közepén lévő barakk-kemping, maga az erdő áthatolhatatlan szövevénye, furcsa kihalt külvárosi ipartelepek az érzékeny fényképezéssel (Checco Varese munkája) sajátos atmoszférát teremtenek a filmben. Ebben a nyomasztó légkörben a többi szereplő lassú, tétova mozgása, csak ritkán felcsattanó, halk, mormogó beszéde az Isten háta mögötti vidéken élő emberek beszűkült tudatállapotát tudatja velünk, puszta jelenlétük veszélyérzetet idéz elő a nézőben. Nem csoda, hogy a tulajdonképpen bűntényre készülődő Espinoza majdhogynem pozitív hőssé tud válni, s ez mindenképpen Bielinsky tehetségét dicséri.

Kiváló a forgatókönyv, a rendezői munka is majdnem. A végtelenül precízen kidolgozott jelenetek miatt túlontúl hosszúnak tűnik a film, a téma tömörebb, sűrűbb szerkesztést igényelt volna. Nincsenek kifogásaim az átlagosnál hosszabb filmekkel kapcsolatosan, ha az a hosszúság kellően indokolt, most mégis azt mondom: ha ez a film fél órával rövidebb, akkor remekmű.

www.port.hu/aura_el_aura/pls/fi/films.film_page

A 2005-ös Titanic fesztivál közönségdíjas alkotása ez a különleges film, amely remélhetőleg a fesztivál viszonylag zártabb közegéből kilépve, megtalálja közönségét a piacon is. Ez a piac, persze nem az a nagy, csiricsáré, hangos és bóvli-piac, hanem elsősorban az igényesebb filmek, a művészmozik színtere, vetítője. A Cirkogejzíres Máskép Alapítvány nevéhez és eléggé nem becsülhető hagyományaihoz híven, ismét a megszokottól eltérő, igazán "más" képet mutat be nekünk, hiszen eleddig sosem készült marionett technikával egész estét betöltő bábfilm. A film címe erre a talán már óvodából ismert, felülről drótokkal és zsinórokkal mozgatott bábtechnikára utal. A film elején még feltűnnek bizonyos furcsa, árnyékba burkolózó, hatalmas alakok, akik irdatlan kezeikben fut össze az a millió és millió szál, amelyek lefutnak keresztül a nagy égen, át a csillagok között, át a felhőkön, egyenesen le a Földre, ahol az emberekben és állatokban végződnek.

A film egy legendát mesél el, bizonyos Hebalon nevű birodalomról, ahol rendszerint mindig esik az eső. A Zsinóron dán-svéd-norvég-angol koprodukció, így tán érthető az egyébként következetesen végigvitt meteorológiai effektus, amely csak a vége felé, aranymetszésben vált át napsütésbe. E szomorú, kelta sagák wagneri színhelyeire emlékeztető ország királya lett az ifjú Hal Tara, miután apja fura körülmények között meghal. Apja halála úgy tűnik, az ősi ellenségnek, a Zeriteknek köszönhető, akik ismét Hebalon ellen készülődnek. Az ifjú és tapasztalatlan király bosszút esküszik, és bajtársa, Erito oldalán álruhában kiszökik a városból, amelynek súlyos érckapui becsapódnak mögötte. Hosszú és viszontagságos bolyongás vár rájuk, amely alatt Hal Tara megismeri népe valódi történetét, megtalálja a szerelmet és az igazi ellenséget is, amelyek azonban ott keresendők, ahol nem is sejti őket.

A film méltatása során főként a csodálatos látványvilágról kell szólni, amely talán leginkább a Gyűrűk urára hajaz. De ez alkalommal ne várjuk a számítógép által generált trükkök tűzijátékát, itt minden valóságos. A vízcseppektől a bábukig, az Avalon vagy Helsingör mondabeli komor várát idéző díszletektől az égbe futó zsinórfonatokig. Sötét, borús világ Hebalon világa, amelybe tisztító erővel hatol bele a nap fénye, amikor kell. A filmet író-rendező Anders Ronnow-Klarlund nem átall közeliket adni szépen faragott fabábuiról, amelyek mozdulatlan, merev arcán, szemeiben valódi érzelmek látszanak! Varázslatot művel velünk, mi tagadás. A csatajelenetekben valódi pengecsattogást hallunk, körmünket rágva szorítunk, győzzön a jó (persze, hogy győz is), és nem vesszük észre mennyire összegabalyodtak az égbe felfelé futó zsinórok...

Amelyeket lehet, hogy éppen egyetlen kézben futnak össze. Ezt azonban ott lent a vélt igazukért küzdő emberek/bábuk nem tudják, ők ontják egymás vérét/kaszabolják el egymás zsinórjait lankadatlan. Áskálódnak, beárulnak és elárulnak, megcsalnak és cserbenhagynak, szeretnek és gyűlölnek, cselekszenek és tétlenkednek, mert azt hiszik, ennek van értelme, holott az egész csak addig tart, amíg ott fenn el nem engedik a zsinórokat. Amikor a zsinórok elkezdenek hullani lefelé, nincs már mit tenni, utána a harcos, a trónkövetelő, a szerető és a barát egyaránt élettelen kupac marad csupán. Aztán van úgy is, hogy csoda történik, mint a mesében szokásos.

Bábfilmről van szó, de nem igazán gyerekeknek szóló bábfilmről. Mint ahogy nehezen szokjuk meg azt is, hogy az Andrássy úti Bábszínházban sem kizárólag Pinokkio, vagy Kemény Henrik (amúgy zseniális) Vitéz Lejszlója tapsikoltatja pirosra óvodások kezecskéit, olykor bizony kifejezetten felnőtteknek szóló darabok is láthatók ott, mint pl. Alföldi Róbert provokatív Sade márkija. Indonéziában pedig ezer éve művészi bábjátékokban mesélik el a népnek a Ramajána csodás történeteit, úgy közokulásilag. Ronnow-Klarlund filmjében is a bábok egy transzcendens és elvonatkoztatott, filozófiai igényű mesét mondanak el, amely inkább serdültebbek érdeklődésére tarthat számot. Mondjuk, akiknek már bejött a Kis herceg... Persze, Kierkegaard-i mélységeket azért ne várjunk el, de akik egy csodás, képzőművészeti igénnyel megalkotott, komoly, szép mesére, egy valódi unikális filmélményre vevők, azok nyugodtan válasszák ezt filmet.

www.port.hu/zsinoron_strings/pls/fi/films.film_page

Mondjuk az új német film néhány vonulatát, mint pl. az Amerikai pite nyomán gyártott Hangyák a gatyában típusúakat, vagy az unatkozó, de jólképzett kaszkadőröket sztárrá avanzsáló, ám teljességgel értelmetlen akciómozikat szívesen figyelmen kívül hagyom. Szerencsére azonban történik ezeken kívül más is Európa egyik legnagyobb filmiparában. A kulmináló gagyitermelés mellett születnek igyekvő, kedves, szórakoztató vagy éppen figyelemfelkeltő és gondolatébresztő alkotások is, a Lé meg a Lolától mondjuk a bátor Sophie Scholl történetéig. Ágnes öcsénk (eredetileg Ágnes és az ő testvérei) az utóbbiba sorolható.

Oskar Roehler filmje korántsem hibátlan, ennek ellenére mégis figyelemre méltó alkotás. Az 1959-ben született rendező eddigi filmjeiben szinte kivétel nélkül a különböző szexuális perverziók (ha tetszik, a hagyományostól eltérő kielégülési formák) és/vagy drogok és/vagy alkohol béklyóiba bonyolódott párok, rokonok és házastársak kiútkeresésével foglalkozott. Ha csak a címet értelmezzük, már tudjuk, nincs ez másként ez alkalommal sem. Első blikkre egy családot látunk, a jólszituált, jómódú, felvilágosult típusból. A szimpatikus német középosztálybeli. Nem azok, akik vöröslő fejjel ordítanak és menetelnek nyaralás címén a felkapott üdülőhelyeken, hanem azok, akikről azt mondjuk: De jó lehet nekik! Lakás a Schöne Wohnung címlapjáról, papának 7-es BMW, sofőrrel, mamának kabriolet Mercedes, kisfiú házi videóstúdióval, hiszen filmesnek készül...

Azonban itt kezdődik az, amiért a film érdekes. Nincs rendben ez az idilli és nagyon szimpatikus család, mindenkinek stichje van. A német felső-középosztály diszkrét bája, idézhetném Bunuel mester remekét. Igen, az origo valahol itt lehet. Persze, születtek előtte is, de főleg utána is maró társadalomkritikai vonatkozású filmek, Makavejev-összes például, vagy mostanában az amerikai Todd Solondz filmjei, ám németek részéről ilyen maró öngúny tán még sosem volt látható. A papa úgy en bloc fura fazon, kócos, hosszú ősz haja van, távcsöves mesterlövész-puskákat gyűjt, és olyan házban lakik, amelyen egy derékszög nincs. Öreg korára meleg lett. Három fia van, a legkisebb könyvtáros, aki fehér frottírzokniban lába közét markolászva kukkolja a csinos diáklányokat, a középsőt hívják Ágnesnek, ő lánnyá operáltatta magát, és sztriptíztáncosnő lett. A legidősebb befolyásos politikus, aki székletét az irodája padlójára üríti, ez a heppje. Felesége inkább tanítványai, vagy éppen saját fia kegyeit keresi, míg a kissrác a papa fura szokását filmezi. Vagy anyjával házi marihuánaültetvényét gondozza.

Igen, Todd Solondz is megtalálta ugyanezeket a figurákat az amerikai kertvárosokban, láthattuk a Boldogságtól ordítani-ban vagy a Helyzetgyakorlatokban. Ugyanennek a témának durva és dogmatikus változata a Születésnap (Thomas Winterberg). Roehler azonban mégis kicsit más filmet tudott csinálni, inkább ihletet, bátorságot merített az előzményekből. Nála mintha lenne kiút, legalábbis egyeseknek. Ágnesnek a halál az, de az legalább megtisztító. Werner, a politikusnak nincs, hiszen minden marad a régiben. Hans-Jörg, a szexmániás könyvtáros azonban pornószínész lesz, és egy telt keblű kollégájában megtalálja élete párját. El is mennek Irakba segíteni a rászorulóknak. Ironikus? Lehet, azonban megkapja azt, amire legjobban vágyik, ez egyben büntetése is. Az eredeti és a választott nemében, a szerelemben és az életben csalódott, halálos beteg Ágnesnek a halál jelenti a kiutat, azonban ő egyedül bűntelen. Werner és családja menthetetlen.

Nem a színészi teljesítmények miatt nem tökéletes Roehler filmje. Matin Weiß Ágnes szerepében szívbemarkoló, Moritz Bleibtreu is viccesen komédiázik a fehér frottírzokniban. A film stílusában tapasztalható valami egyenetlenség, mintha a rendező bizonytalan lenne hangvételében. Néhol bizonyos jeleneteket indokolatlanul ereszt bő lére, másokat pedig túl rövidre vág. Olykor egy kedves filmvígjátékot látunk, máskor sötét pszichothrillert. Néha mintha túl szemérmes lenne, bár a mi ingerküszöbünk is le lehet taposva rendesen. Az is lehet, hogy ez az ő stílusa, csak még nem szoktuk meg. Nekem mindenesetre van kedvem tovább próbálkozni megszokásával.

www.port.hu/agnes_ocsenk_agnes_und_seine_bruder/pls/fi/films.film_page

Tony Scott a Domino rendezése előtt már számtalan filmmel bizonyította, hogy az általánosan akció-thrillerként definiált műfaj egyik mestere, a Top Guntól a Kémjátszmáig, inkluzíve azzal a Tiszta románc című mozival, amelynek egy bizonyos Quentin Tarantino nevű, akkor még gyakorlatilag tök ismeretlen ex-videotékás írta a forgatókönyvét. Később persze QT, újságírói kérdésre flegma legyintéssel "leifjúkori-zsengézte" korai alkotását, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy Scott már akkor jószemű és vérprofi rendező volt...

És nyilván jó mesterként ismeri is a tanítványa későbbi munkásságát, példának okáért a Kill Billt, amely ugye egy vérgőzös bérgyilkolászós lányról, a Black Mambáról szól, és eszébe jutott, ismer ő egy hasonló kaliberű némbert innen a szomszéd való villából, a Beverly Hills akárhányból. Domino Harvey ugyanis valóban élt, az idén, 2005 júniusában halt meg 35 éves korában, Los Angelesi otthonában. Egy híres színész, Lawrence Harvey (ő fel is tűnik egy pillanatra a filmben, Frank Sinatra partnereként, A mandzsúriai jelöltben) és egy modell, Sophie Wynn lányaként született oda, ahová az emberek legtöbbje csak szeretne születni. Domino (akit a filmben Keira Knightley alakít visszafogott bájjal) azonban halálosan unta a kényelmes életet, az unalmas zsúrfiúkat, és az idióta főiskolai diákbulikat. Egy ugratást zokonvéve betörte egy lány orrát, minek következtében az iskolából kirúgták. Az utcán aztán belebotlott abba, amely a végzetét is okozta tulajdonképpen, egy fejvadász tanfolyamba. Igazi kemény fickók közé csöppent, akik az élet sötét oldalán tevékenykednek, a törvényesség igen "laza" értelmezésében. Felfoghatjuk úgy is, megtalálta önmagát, erről szól a film.

A sztori tényleg picit tarantínós, van egy fura csapat, a fejvadászok, egy agy, aki egyszerre óvadékügynök és pénzszállítóautó-üzemeltető, tehát tuti nem kóser a csávó, persze hogy simlis is, persze hogy eltűnik egy zsák pénz, maffiózók, gazdagok, műbalhés úrifiúk és veszélyes külvárosi pitiánerek rohangálnak összevissza. Mindenki káromkodik, végig szól valami gengszterrap, zeneválasztás mi tagadás, jóval egysíkúbb, mint a Tarantinóé. Tony Scott az utóbbi filmjeiben kitalált magának egy csak rá jellemző képi világot, amely persze elemeiben megtalálható máshol is, de következetesen csak Scott használja. A klippesen kaszáló, idegesen rángó kézikamerás képek az akció-thrillerekben elég jól működnek, végig ezeket alkalmazva azonban kissé öncélú, ám olcsó effektus. Scott-nál azonban a kamera egy-egy pillanatra mindig megpihen egy látszólag jelentéktelen részleten, ám ezekről később mindig kiderül, hogy nagy jelentőséggel bírnak vagy a cselekmény, vagy valamelyik szereplő szempontjából. Néhol meg mintegy "kiszól", például rengeteget cigarettáznak a filmben, amely önmagában egy anti-nikotinellenes kiáltvány is lehet egy olyan országban, ahol egy közismerten láncdohányos 60 éves rockzenészt kifütyül rajongó közönsége, mert 45 év szokásához híven rá merészel gyújtani a koncert közben. (Keith Richard esete az amúgy rettentően liberális San Franciscó-i közönséggel idén nyáron, az aktuális Rolling Stones-turné alkalmával.)

A régi letűnt "lúzervilágnak" három ikonikus alakja is feltűnik e filmben, fontos szerepekben. Az ezerszer leírt, eltűnt majd újra felbukkant Mickey Rourke kissé meghízva és megöregedve de ugyanolyan fickósan, mint anno az Angyalszívben, most kvázi apaszerepben, ő a fő fejvadász, aki befogadja a vadóc Dominot. Christopher "Szarvasvadász" Walken az amfetaminfüggő tévéproducer, mint a modern médiauralta reality-világ démona és Tom Waits, aki éppen olyan (ilyen) történeteket énekel már 30 éve, mint Dominóé. Neki most a cselekmény misztikus oldalán van jelenése... Tartózkodom attól, hogy nemzedéki kérdés legyen egy film, ám ezúttal lehet, hogy úgy 30-35 év táján lesz egy választóvonal... Azon felül bejön, az alatt meg csupán híres idősödő arcok műmájerkedésének tűnik csak? Vagy éppen fordítva? Asanisimasa: 7/10

Valószínűleg a filmtechnológia, a filmtrükkök és hasonló illúziókeltő varázslatok fejlődésének köszönhető, hogy az utóbbi tíz év alatt gyakorlatilag az összes angolszász eredetű, de világszerte kultusszá vált regényfolyam megjelent a filmvásznakon is, a rajongók és a film-, könyv- és az ezekhez kapcsolódó temérdek csecsebecsék, csipszek, cukorkák, műanyagjátékok, pólók stb. gyártásával foglalkozó üzletemberek legteljesebb megelégedésére. Az utóbbiak listáján első helyen ugyebár a Harry Potter, hogy kezdjem a legújabb keletűvel (és a leginkább vitatottabbal). 1997-ben futótűzként (mások szerint járványként) terjedt el ez a fantáziatúltengéses háziasszony által írt meseregény, amely meglepetésre hatalmas üzleti sikert hozott írójának, kiadójának egyaránt. Mások egyenesen hozsannáztak, végre valami, amely visszavezeti az olvasáshoz a képernyőhöz ragadt gyermekeinket. Ez persze a későbbiekben, csak részben bizonyult igaznak, hiszen rögtön megjelentek a filmváltozatok is, amely rögtön negligálta is a könyvmolyok bizakodását, mivel a filmet csak nézni lehet, főleg, hogy nem angol nyelvterületen szinkronizálják is, megfosztva az olvasás lehetőségétől az angolul nem tudókat.

Minden bizonnyal a Potteriáda üzleti elhatalmasodásának ellentételezéseként fogott a Disney vállalat egy másik legenda filmre viteléhez, a Narnia krónikái azonban több szempontból inkább a Gyűrűk ura rokona. Mindkettő a XX. század közepén, a második világháború közvetlen (és szörnyű) ihletére jött létre, íróik nemcsak barátok, hanem kollégák is voltak. Clive Staples Lewis, a Narnia írója a középkori és reneszánsz irodalom professzora volt Cambridge-ben, Tolkien, a Gyűrűk ura írója pedig a szomszédban, Oxfordban tanított óangol irodalmat. Bocsássanak meg a Potter-rajongók, az írók szellemi felkészültsége (és írói tudása is) határozottan a Narnia és a Gyűrűk ura felé billenti a mérleg nyelvét, JK Rowling maga is a Narniát jelöli meg a Potter-könyvek ihletőjének. Ezt is figyelembe véve indokoltabb az összehasonlítás már az korábbiak esetében.

Csak a filmváltozatok összevetésére szorítkozva kijelenthető, a Narnia krónikája közel sem annyira komor, mint a Gyűrűk ura, de itt is tulajdonképpen a Jó és a Gonosz küzdelméről van szó, miképpen gyakorlatilag az összes mesében a Földön. Lewis és Tolkien ugyanúgy egy komplett világot teremtenek, nyelvvel, történelemmel, szokásokkal, hozzájuk méltó a filmes megjelenítés is. Peter Jackson méltán kapott Oscar-díjözönt, a Narniát rendező Andrew Adamson (hát igen, a Shreket köszönhetjük neki) hasonlóan alapos munkát végzett. Hogy ő részesül e hasonló szakmai sikerekben, az még a jövő titka, de könnyen előfordulhat. Adamson és csapata hatalmas fantáziával, és a Star Wars lehengerlő ajánlólevelével rendelkező Industrial Light and Magic elképesztő szakmai felkészültségével, valamint Disney szintén lehengerlő marketingjével és (üzleti) filozófiájával egy látványos, szórakoztató filmet rendezett, amely nem érdemtelenül nyomta le az amerikai bemutatón az új Potter-filmet, nézettség és tetszési index tekintetében egyaránt.

A film bátran ajánlható serdületlenebb nézőknek is, ugyan tobzódnak Narnia tündérvilágában a különféle furábbnál furább teremtmények, akik bizony néha nem barátságosak, az elbűvölő kis hősök, Lucy, Edmund, Susan és Peter Pevensie gyakran keverednek izgalmas kalandokba, de a történet annyira tiszta és őszinte, mondanám: angyali, hogy megtekintése kötelező. És mint minden valódi mese, igaz is, már úgy morálisan és erkölcsileg, így a gyerkőcöket elkísérő felnőttek sem fognak unatkozni. És nem csak arról van szó, hogy mostanában többen keressük vonatra várva a kilenc és háromnegyedik (vagy hányadik) vágányt, szívesebben tapiskolunk hobbitmódra mezténláb, valamint a Narnia krónikájának köszönhetően másként nézünk minden ósdi és ormótlan ruhásszekrényre, hanem arról is, hogy megmerítkezvén ezekben a mesékben emberileg is jobbak, többek, egészebbek és emberiek leszünk.

www.port.hu/narnia_kronikai_-_az_oroszlan,_a_boszorkany_es_a_ruhasszekreny_the_chronicles_of_narnia_-_the_lion,_the_witch_and_the_wardrobe/pls/fi/films.film_page

Enyhe délutánokon szerte a városban megtelnek a közparkok direkte e célra kialakított kőasztalai sakktáblák köré csoportosuló, töprengve bólogató, csak ritkán, fojtott hangon egymáshoz suttogó férfiakkal. Olykor azonban felcsattan egy hang: - Nono, barátocskám (drága uram, kolléga, Janikám), ami fekszik, nyugszik! Az íratlan szabályt, miszerint ha a sakkban, sőt más vérre menően komoly asztal mellett játszott játékban is, amit egyszer megléptünk, megtettünk, kijelentettünk, onnan nincs visszaút.

Tímár Péter, akit tán a legjátékosabb magyar filmrendező, gondoljunk csak az Egészséges erotikára, az előbbiekkel szemben szívesen játszik el azzal a gondolattal, mi lenne ha mégis egyszer, netalántán, vissza lehetne ugrani egy lépést? Meg nem történté tenni a dolgokat, és visszalépni az időben, történhetne-e minden (valami) másként? Lehet-e beleszólásunk a sorsunk alakításába, avagy minden előre el van rendezve? Tutti, a csóringer visszazökkent 53-ba, amikor az Arany focicsapat 6:3-ra döngette el az angolokat a Wembley-ben, de mivel ő már tudta a végeredményt, furcsa és meghökkentő eseményekben lehetett része. A lehetőséggel azonban nem tudott kezdeni, nem kezdhetett semmit. (6:3, avagy játszd újra Tutti)

A herceg haladéka című, a forgalmazó által fantasynak titulált (ha a Gyűrűk ura fantasy, márpedig az az, akkor ez nem az) új filmjében Tímár ismét az Időt kísérti. Azért annyiban nem téved a forgalmazó, fantasztikum valóban van a filmben ettől azonban az még nem fantasy. Valami tipikusan magyar, transzcendens motívumokkal átszőtt szürr-szocreál, de megértem, ez mégsem írható a film adatlapjára. Lehetne akkor mese, mondjuk. Ugyanis arról van szó, hogy Alidát, a hajdani szépségkirálynőt (Szabó Gabi) egy szerencsétlen napon, a fényes utcán egy rabló lelövi. A golyó azonban a nő szíve előtt megáll, és ilyenkor szokott állítólag leperegni a legjobb film, ki tudja hogy van ez valójában, Alida azonban nem mozizik, hanem egy kísérteties helyen találja magát, ahol két kávét szürcsölgető szipirtyó (Pogány Judit és Lázár Kati) egymás szavába vágva felvázolja, elkotyogja, kipletykálja mi is a nagy helyzet. Alida Astaroth-nak, (Gáspár Tibor) a pokol öntelt és hiú hercegének játékszere lett, s éppen most kapott egyetlen perc haladékot, amely alatt visszatérhet az életbe, s ha talál valakit, aki elvállalja helyette a halált, megmenekül. Ám a zűrös magánéletű, karrierjét a nem éppen bajtársiasságáról ismert divatvilágban kezdő, s a hasonlóan barátságos kereskedelmi tévék bugyuta showműsoraiban folytató hölgy talál-e olyan embert, aki bevállalja a halált helyette. Embert nem is fog, de ez legyen a film titka...

Tulajdonképpen maga az ötlet kiváló, lehetne, abban a nyüves Hollywoodban bizonyára csinálnának is belőle valami jó kis tisztességes romantikus vígjátékot. Meg Ryannel és Tom Hankssel. Vagy éppen egy feszültséges és fogvacogtatóan paranoid pszichothrillert, főszerepben Sharon Stone-nal és Michael Douglassal. Vagy bevállalósan feltörekvő fiatal reménységekkel, akárkikkel. De hát nálunk a nagy ötlet, a pénz viszont kicsi (ami persze sokaknak túlontúl is nagy), a mozi is az. Csak hát a mienk. Ezer sebből vérzik, mint alig felnőttkorú demokráciánk, kusza, mint a parkolási helyzet Pesten, és zűrzavaros, mint a világ összes nyelvén hirdető cégtáblák, szintén Pesten, vagy bárhol az országban. Pedig honi viszonylatban itt is megvannak a sztárok, nem a cölöpök, hanem a valódiak. Jó színészek. Kulka, Pogány Judit, Lázár Kati, László Zsolt. A tavalyi filmszemle legjobb férfiszínészének választott Gáspár Tibor. Ám szerintem nem értik Tímár fanyar humorát. Így nem is közvetítik, s ez már a film rovására megy. Tán László Zsolt, a renegát Thor szerepében jut legközelebb a témában, de hát ő otthon van az ilyen ördögösdiben, hiszen ekkortájt játszotta a Mestert a Nemzeti Színház Mester és Margaritájában. Az azonban egy felsőbb osztályból való darab (volt).

A herceg haladéka viszont az alsóban bukdácsol még. Hiába minden igyekezet, a végeredmény szánalmas. Tímár Péter, aki az öntörvényű és szertelen Bódy Gábor mellett kezdett, és rendezőként hangosan indított az Egészséges erotikával, az utóbbi években érthetetlen mélyrepülést folytat. Az e filmet megelőző Le a fejjel kudarca után A herceg haladéka persze istenes mozi, ha ebben az esetben nem lenne ez kísértés, ám aki kultuszt tud teremteni, az nem adhatja alább. A film sátánistáknak lájtos, istenhívőknek túl ördögös, átlag mozinézőknek csupán a magyar középmezőny. Alja. Ez van, de hadd ne kelljen már ezt szeretni.

Asanisimasa: 2/10

Az 57. Cannes-i Filmfesztiválon (2004-ben) a Quentin Tarantino által elnökölt zsűri a legjobb férfialakítás díjára egy 14 éves japán srácot talált legérdemesebbnek. A kiküldött tudósítók meglehetős fanyalgással vettek tudomást a meghökkentő bejelentésről, hiszen Kore-eda Hirokazu filmjénél, az Anyátlanoknál, amelyben a főszerepet játszotta az említett srác, Yagira Yuya, nyilván többre tartották saját kedvenceiket. Az újságírók kedvencei nem hatották meg a karakán zsűrit, nem úgy, mint eme japán szocio-dráma. Valószínűleg ezért kértek fel a fesztivál szervezői a zsűrielnöki tisztre olyan független, önálló vélemény megalkotására képes figurát, mint Tarantino, hogy független, trend-kívüli és szuverén véleményt alkosson. Ennek így is kellene lennie, hiszen ha művészetnek fogadjuk el a filmet, akkor nem a külső igényeknek megfelelni akaró dolgozatokat, hanem a saját utakat, önálló nyelvet, kifejezési módokat kereső alkotásokat kell díjazni.

Közismert Tarantino mester távol-keleti vonzódása is, ez azonban nem mond ellent annak, hogy az Anyátlanok jó film. Igaz, nem az éppen divatos poszt-Tarantinós Guy Ritchie-vonulatba sorolható, mint pl. az akkori, amúgy kiváló magyar versenyfilm, a Kontroll, a Anyátlanok dokumentarista eszközökkel készült szocio-dráma. Vagy fikciós dokumentumdráma. Ilyesmi. A lehetséges definíciók száma megegyezik a definíciót alkotók számával.

De ne a kilencvenes évek nagy port felvert, aztán leült dán Dogmatizmusának japán megfelelőjére tessenek gondolni, inkább az általam amúgy is jobban becsült Budapesti Iskola szemléletmódjának távol-keleti megjelenésével, vegyítve még régebbi, a Peter Brook-féle Legyek ura élménnyel. A film azonban nem ósdi, elavult, témája abszolút mai, értékét növelve, nem is tipikusan japán. Ez a sztori sajnos előfordulhat bárhol a világon, kultúráktól, vallási és politikai berendezkedésektől függetlenül. Talán csak a még megmaradt diktatúrákban és a Korán előírásait szigorúan követő államokban nem.

Tán csak az ilyen országokban nem fordulhat elő, hogy egy anya magukra hagyja kiskorú gyermekeit. A cikk elején említett Yagira Yuya által alakított Akira anyja, aki valószínűleg prostituáltként keresi a mindennapi betevőt, ilyen anya. Egy napon pénzt hagy legnagyobb fiára, hogy viselje gondját a többinek, ő elutazik messze, "munkát keresni". A gyerekek mindent megtesznek azért, hogy boldoguljanak, saját kis világot alkotva maguknak. A szigorú külső világ azonban lassan-lassan behatol zárt kis mikrokozmoszukba, kifizetetlen gáz-, víz, villanyszámlák és óvatosan az elmaradt lakbérért kérdezősködő főbérlő képében. Ennek a kis álmokra, játékokra alapuló gyermekvilág nem tud ellenállni, törvényszerűen összeroppan.

Yagira Yuya alakítása valóban kiváló, de kiváló a többieké is, viszont hogy ez ilyen lett, abban két dolog játszik fő szerepet. Mindkettőhöz köze van a filmet rendező Kore-edának. Az egyik az, hogy a gyerekszereplők tulajdonképpen sajátmagukat alakítják, egyidősek szerepükkel, másrészt a mintegy egy éven keresztül húzódó, kronológiában lezajlott forgatási folyamat alatt a színészi jellemfejlődésük egybeesett tulajdonképpeni fejlődésükkel.

Koreeda egy szinte kizárólag gyermekek szereplésével készült filmben tömegével alkalmazhatott volna bevált hatásvadász trükköket, ám helyettük megmaradt szenvtelennek, nagyon helyesen. A hosszú együttlét alatt a gyerekek tökéletesen megszokták a kis létszámú stábot és a kamerát, így olyan hiteles jelenetet rögzíthetett a forgatócsoport, amilyet akart. Ezek mellett nagy hangsúlyhoz jutnak olyan egyébként jelentéktelen motívumok, mint az evés, a mosás, a bevásárlás, az egyre üresebb hűtőszekrény, az asztalon heverő számlák, a növekvő rendetlenség, a koszosodó, szakadozó ruhák. A szenvtelen kép azonban egy bájos és szépségekkel teli gyermekvilágot mutat, amelybe talán épp ezért is, iszonytató súllyal csapódik a külvilág által is előidézett, de ettől függetlenül is törvényszerű tragikus esemény. Fejbe kólint, ahogy a valóság szokott mindig is.

www.port.hu/anyatlanok_dare_mo_shiranai__nobody_knows/pls/fi/films.film_page

Mintha Tom Waits reszelős hangján szólna az a szokásos és megszokott édes-bús melódia abból a tipikus párizsi kávéházból, amelyet minden "Párizsba beköszöntött az ősz" hangulatú filmjelenetből ismerhetünk, ám a kamera beljebb és beljebb hatol a füstös helyiségbe, a zongoránál Cserhalmi György, vagyis Herendi Misu, a bárzongorista ül, ő énekel. Cserhalmi nagyon nem tud énekelni, ez tudható róla régóta, de szuggesztív előadásmódja mégis elhiteti velünk, hogy ő most elénekel nekünk egy dalt. Sőt, e filmben többet is, kicsit az amerikai rekedt hangú balladaénekesre hajazóakat ugyan, de ez kit érdekel most. Tom Waits is énekel Seress Rezsőt, ő meg magyar, úgyhogy iksz. Tövisházy "Amorf Ördög" Ambrus és Geszti "Nemzeti" Péter okos kis songokat írtak Cserhalminak, pontosan szabva az ő hangi adottságaira és előadói kvalitásaira, mivel a film egy bárzongoristából kényszer szülte alkalmi Mikulásról szól, aki dalszerzői és rímfaragói tehetségét kamatoztatja az év decemberének hatodik napján.

Többet nem citálom Tom Waitset, de ő szokott ilyesmi történeteket megénekelni, mint amilyen itt a sűrű decemberi hóesésben botorkáló, a műszakáll alatt borostás, kicsit szittyós, kicsit édesszájú, falábú Mikulásról és egy bájos, de nagyon szomorú kislányról szól. Nyilván szereti ezeket a dalokat Gárdos Péter, a film írója-rendezője, tudom, hogy szereti őket Cserhalmi is, és szeretem én is, tehát nincs baj. Tom Waits jó. Férfiasan érzékeny, bölcsen humoros és sokat megélt. Ilyen a Cserhalmi által alakított figura is, aki falábát abban az említett párizsi kávéházban szerezte, vétlen résztvevőjeként egy lövöldözésnek. Sok év múlva hazatér Budapestre, pontosabban valahová, nem lényeges hová, a helyszín bárhol lehet, soha még ilyen tökéletesen kivitelezve nem látszott magyar filmen. Ifj. Seregi László professzionálisan kivitelezett, világszínvonalú, klasszikus és kortárs értékeket is magánviselő operatőri munkájára külön felhívom a figyelmet! Az, hogy a helyszín nem igazán behatárolható, bárhol lehet Európában, a történet általános érvényűvé tevésének szempontjából fontos. Gárdos szándékoltan közönségnek szóló filmet készített. Annak a közönségnek, amely élhet bárhol a világon, és amelyet hazai (és nemcsak hazai) filmesek olyannyira hajlamosak lefelejteni. Egyetemes érvényű emberi mese az épeszű, művelt, érezni és érzelmeket kinyilvánítani tudó egészséges embereknek, akik a filmnézők és moziba járók többségét jelentik. Remélhetőleg.

Misu, a bárzongoristából lett alkalmi Mikulás antihős. Kisember. Élete kizökkent, ágyrajáró, gyakorló alkoholista, szerencsejátékos és szénhidrát-junkie. Alkalmi Mikulásnak áll egy plázába, marketingileg, ahol azonban dal- és rímfaragó tehetsége hamar népszerűvé teszi, édesszájúsága (mivel a szétosztásra szánt csokikat maga falja fel) pedig állástalanná. Egy szőke kislány (az elbűvölő Szilasi Blanka, a kis Liza szerepében) szegődik nyomába, aki az igazi, a valódi Mikulásnak hiszi a Misut, és tőle egy biciklit kér. Misu azonban nem nagyon akar az elvárt feladatnak megfelelni, le akarja tudni a napi melót, valami kis pénzt akar szerezni, amitől néhány boldog órát remél. Liza azonban eléri, amit akar. Misuból egy igazi, egy valódi Mikulás lesz.

A film két változatban kerül a mozikba, van egy hosszabb, rendezői és egy rövidebb, gyermekeknek "való" változat. A hosszabb se nagyon hosszú, kb. 96 perc, ami annyiban más a rövidebb verzióhoz képest, hogy tartalmaz néhány, a Misu életének megértése szempontjából fontos erőszakos jelenetet, néhány "csúnya" szót, valamint hogy kizárólag art-mozikban vetítik, valamint a filmfesztiválokra is - díjeső jogos reményében - ez megy. Aki engedi gyermekének mondjuk a Cartoon Network, vagy a Jetix csatornák rajzfilmjeinek a nézését, az ne vegye figyelembe e fentieket, gyermekük erőszak és hasonlók feldolgozásában ott jár már, ahol nem is képzelik. Tehát a rendezői változat sem egy vérzivatar, a kétféle verzió forgalmazását kicsit idejétmúlt szemérmességnek gondolom. Ám egyben javaslom is megtekintésre akármelyiket, hiszen e filmmel a idősebb generáció nevében Gárdos Péter felvette az Antall Nimródék által eléjük hajított kesztyűt, és egy teljességgel fogyasztható, Európában (világon) bárhol nyugodt szívvel vállalható filmet mutat be. Semmi, amúgy nem kifejezetten önhibájából frusztrált magyar filmesre oly jellemző öncélú művészkedés, világmegváltó szándék (Gárdosra mondjuk eddig sem ez volt jellemző), ellenben ízlés, bölcsesség, technikai profizmus. A filmben kiváló színészi teljesítmények. Hangulat, zene, jó szórakozás.

www.port.hu/az_igazi_mikulas_az_igazi_mikulas/pls/fi/films.film_page

Szóval elég furcsa esettel állunk itt szemben. Ha állandóan mocorgó szkepszisem - csak egy új, ám zseniális marketingfogásról van csupán szó - visszagyömöszölöm csikkzsebembe, és elhiszem azt, amit a Serenity című film primer marketingje közöl, egy filmtörténeti eseményt láthatunk, a bemutatás pillanatában kizárólag egyetlen felkent és kijelölt hazai (budapesti) moziban. Ott is szinkron és felirat nélkül, eredeti angol nyelven. Tömegek vannak tehát kirekesztve, önhibájukon kívül, a rítusból. Évek múltán nyilván ez az elitista szeánsz bizonyul majd a dolgok origójának, a későbbi korok Serenity-hívőinek majdani álmai a 2005-ös év egy ködös novemberi napját próbálják megidézni, amikor is az a néhány megvilágosult kiválasztott először láthatta Azt.

Értetlen olvasók talán ennyiből is érezhetik, hogy különleges esemény ez a film. De unikum nem csak nálunk. A film alapjául egy mindössze 13 (!) folytatást megért tévésorozat, a Firefly szolgált. Megfelelő nézettség okán az azt sugárzó Fox Television a sorozatot a műsorról levette, ám rövidesen csoda történt. A DVD-változat olyan példányszámban kezdett fogyni, hogy azt a kiadók sem akarták elhinni, a Firefly-sorozat körül rajongói őrület kezdett kibontakozni. Ez az őrület odáig fajult, hogy még nálunk is, ahová a sorozat el sem jutott, rajongói klubok alakultak, sőt önálló internetes site-ja is van a Firefly és Serenity Rajongók Közösségének. Mert így hívják magukat. De az még így is meglepő, (filmtörténeti szenzáció No.1) hogy a rajongók alulról kezdeményezve gyűjtésbe fogtak, hogy kedvenceik visszakerülhessenek a képernyőre. Ez a hozzáállás hozzánk is begyűrűzött, a honi hívők Ne popcornt, hanem még egy jegyet vegyél! - felhívással köszöntik a film szimpla és angol nyelvű bemutatóját. Filmtörténeti szenzáció, No.2: a rajongók példátlan szeretete azt is elérte, hogy a tévében a tulajdonosok szerint megbukott, mégis kultusszá vált sorozatból rendes, egész estés mozifilm is készülhetett. Ilyen se volt még, hogy komoly részben a rajongók dobták volna össze rajongásuk tárgyát, már úgy költségvetésileg, de cselekményileg is. Véleményem szerint ez konkrétan maxirulez.

Maga a film magán hordozza a túláradó rajongói imádat minden áldását és hátrányait is. Benne van minden, ami az őt kikövetelő rajongók vágyainak a legkisebb közös többszöröse. Olyan, mint minden klasszikus "imádatunk tárgya". Fétis. Diszkó-Lada, ha mond ez valakinek még valamit. Műszőrmével borított kormány, duplakvadró autóhifi, nyúlfark a visszapillantón, műanyag díszfelni, hörgő kipufogó. Nagy hasítás volt ez, bizonyos körökben., Nagyjából egészében Han Soló, Indiana Jones és mondjuk Butch Cassidy figurájából összegyúrt Mal Reynolds kapitány űrhajójának (mert űrhajós filmről van szó) irányítópultját is a Dizsi-Zsigához hasonlóan kis műanyag dínók, pálmafák, és banánszoknyás haiti csajok díszítik, a parancsnoki kabinban perzsaszőnyeg és vízipipa. A hajó legénysége is sokszínű, összeválogatott fazon, mint akik egy húzós szombat estére igyekeznek.

De nem gagyi a film, félreértés ne essék. Látványvilágában lazán hozza a Star Wars - Sith-ek bosszúja szintjét, földön, vízben, levegőben és az űrben. Mindig különösen élveztem azokat a sci-fiket, amelyekben különös gondot fordítottak alkotóik a megfelelő atmoszféra kialakítására. A Star Warsból is az első (a 4-ik) rész kocsmajelenete tetszett legjobban, de Ridley Scott klasszikus Szárnyas fejvadásza is nagyrészt a hangulata, fényei és enteriőrje miatt hagyott mély nyomot sokakban. Kicsit (de nem nagyon) más műfaj: a Gyűrűk ura tünde-vára. A Serenity telis-tele van az említett példákhoz hasonlóan érdekes, ötletes és stílusos díszletelemekkel, szoba- és kocsmabelsőkkel. Minden kopott és koszlott, nem vadonatúj. Attól, hogy valami 2507-ben játszódik, ötszáz év múlva, még nem kell mindennek csillogóan ropogósnak lennie. Ez a elhasználtság-látvány hiteti el a nézővel, hogy mindaz valóság, amit lát, még ha illúzió is.

A sztori egy kalandfilm sztorija, nem részletezem. Jók, rosszak, ártatlanok és vétkesek. A végén meg elnyerik a méltót. Semmi faxni, de az ismert dramaturgia mégis fantáziadúsan van színezve. Kicsit több humor jót tett volna még, de az majd a folytatásban, amely ha elkészül, talán már feliratozva is látható lesz. Addig meg tán valamelyik hazai tévé is műsorra meri tűzni a Firefly részeit, mert én ugyan kíváncsi lettem.

www.port.hu/serenity_serenity/pls/fi/films.film_page

Annak idején erős felzúdulást keltett honi erkölcscsőszök és hivatásos gyermeklélek-féltők körében egy japán rajzfilmsorozat, a Dragonballz. A magyar képernyőkön addig soha nem látott vizuális effektekről, az olykor alapvetően gyermekeknek szánt filmekben eleddig nem látott hangsúlyos erőszakábrázolás hangos riadalmat keltett, pedig. A Dragonballz csak egy volt a Japánban hatalmas népszerűségnek örvendő, a kultúrában mélyen és szervesen gyökerező hatalmas manga-irodalomból, illetve az ebből fakadó anime-sorozatokból. A magyar gyermekeket az ádáz sárga veszedelemtől óvókat emlékeztetném arra, hogy a magyar népmese-irodalom (hogy a klasszikusokról, mint Grimm Bros., vagy Andersen ne is szóljak) is bővelkedik véres, sőt horrorisztikus motívumokban. Ne gondoljunk másra, csak a mindent felfaló Kisgömböc meséjére, példának okáért. Vagy van az a jó kis sikamlós, pajkos, sőt, olykor már pornográf vonulat is...

Aztán jött az ártatlan és bájos Pokémon, - Shon-Gu-Ku már letiltva - a véderők megnyugodtak. Van béke (is) a japán akácok alatt. De tegyünk tán rendet először fogalmi téren manga és anime-ügyben. A manga a japán képregény. A manga gyökerei már az ősi japán tusrajzokon megjelentek, ahol rövid humoros képsorokat rajzoltak le a művészek. Ma Japánban a mangák fekete-fehér, kötetekben megjelenő képregények. A japán mangák, hasonlóan az európai és amerikai képregényekhez, folytatásos történetek, bizonyos időközönként megjelenő folytatásokkal. Japánban a képregényolvasás a könyvek és újság mellett ugyanúgy hozzátartozik az emberek életéhez, legyen az gyerek vagy felnőtt. Ebben a 130 milliós (!) országban az írott média kb. 40%-át teszi ki a manga. Az anime a mangák alapján készült mozgókép (anime, az angol animate = éleszt, élénkít, mozgat szóból), rajzfilm. Az animék a létező összes műfajban készülnek (csakúgy, mint a mangák) van történelmi, sci-fi, pornó, krimi, kardozós-partaszállós anime kiscsákóknak, van főzős-anime háziasszonyoknak, van romantikus-dugós anime serdülő lánykáknak felvilágosító célzattal, lehet sorolni a végtelenségig. Egyszóval egy végtelenül sokszínű műfajról van szó, amely európai szemnek néha szokatlan, sőt olykor visszatetsző effektusokkal operál, néha parttalanul árad a romantika, máskor meg éppen a vér, sőt más testnedvek is, ám ettől még rajongók százmillióit tudhatja maga mögött.

Miyazaki Hayao az egyik legnagyobb alakja az animéknek, a nyugati világban mindenképp. Elképesztő fantáziája, számottevő nyugati műveltsége tette nyugaton is elismert filmessé, filmjei az aprólékos kidolgozású hátterekről és figurákról híresek, sőt az animékre oly jellemző, ám nyugaton sokszor megmosolygott bábuszerű, darabos animációt is viszonylag folyamatosan alkalmazza. A New York Times a Chihiróért Oscar-díjas Miyazakit "a világ legnagyobb élő rajzfilmkészítőjének" nevezte. A Chihiro Szellemországban meggyőzte a széles nyugati közönséget az animék értékeiről, az új, A vándorló palota című filmje is hasonlóan tarol. Velencében "Osella"-díjas.

Míg a klasszikus manga és anime elsősorban a gazdag japán és távolkeleti kultúrára, misztikára épül, addig Miyazaki filmjei nagyban táplálkoznak európai forrásokból. A vándorló palota is lehet valami furcsa szövedéke a Grimm-meséknek, a Gyűrűk urának, sőt még Harry Potternek is, miközben hamisítatlan japán anime marad. Fontos motívum az animékre jellemző háborúellenesség, az égen lassan és elérhetetlenül vonuló repülő(izék) látványa, az általuk okozott félelem, amely 1945, Hiroshima és Nagasaki óta mélyen beleivódott a japán köztudatba. A film végig meghatározatlan, már-már pszichedelikus lebegéssel áramlik, a figurák folyamatosan változtatják korukat, arcukat, entitásukat, személyiségüket. Jellemzően Miyazaki specialitásai ezek, az állandóan változó, és konkrétan soha nem meghatározható helyszínekkel egyetemben. Néha majdnem horror, de nem jobban, mint a két ismert kisgyermeket vacsorára elfogyasztani szándékozó vasorrú bába meséje, vagy éppen az említett Kisgömböc, tehát úgy gondolom, gyermekek számára is abszolúte nézhető alkotás. Élvezni fogják, persze, úgy hat éven felül, mivel a történet elég bonyolult. Néha furcsa a ritmusa, nehéz követni az állandó átalakulásokat, transzformációkat, de nem lehetetlen. Hagy tornázzanak azok az agytekervények. És hát a végén győz a jó, és megmenekül a világ a gonosztól, ahogyan kell.

www.port.hu/a_vandorlo_palota_hauru_no_ugoku_shiro/pls/fi/films.film_page